A könyv mint csapda, vízjel és szerelem

A könyvet nem csak az szereti, aki már tudja olvasni, az is tudja értékelni, aki csak belerajzol, kitépi a lapjait, csapkodja a legyeket vele vagy pajzsként tartja maga elé, ahogy az egy régi, Erzsébet-kori rajzon is látható.

A könyv tehát olvasás előtt és olvasás után is létezik, sokakra nyugtatólag hat, hogy van, ha tudják, hogy ott van a könyvespolcon, mert ha életmódreceptekre volna szükség, túlélési technikákra, akkor a könyv, még ha nincsenek is lábai, segítségünkre siet.

Csak annyit kell tenni, hogy fellapozzuk, kivárjuk, amíg a bősz ellenfél, legyen az akár egy szúnyog, egy légy, az Idő, a keserűség vagy bármi más veszedelem, letelepszik lapjaira, és akkor mi hirtelen és megfontolt mozdulattal összecsukjuk, bezárjuk a könyvet, és lám, az idő, a keserűség vagy bármi más veszedelmesség, szomorúság hirtelen foglyunkká lesz, mi pedig, mint hamletien „kemény poroszlók”, nem engedjük el.

Ott hagyjuk bent, a könyv lapjai között, amikor pediglen a dicső és remélhetőleg hősies, újabb olvasó, aki, miért ne, akár mi magunk is lehetünk, ismét felnyitja a könyvet, csak egy foltot talál majd az egyik oldalon, az elpusztult szúnyog vagy éppenséggel a letűnt idő nyomát.

A könyv, mert kinyitjuk, ahogy ajtókat, ablakokat szokás, minden esetben egy másik térbe vezet át, vagy megvéd más terek veszedelmeket rejtő világától. A könyveket hősökről írják hősöknek, és a hősöket számtalan, olykor névtelen hérosz veszi körül. Ha a tökéletes könyv lapjain át a tökéletes könyv kertjébe lép a bátor vagy egyszerűen csak gyanútlan, esetleg vakmerő olvasó, ott rálelhet az ismeretlen szerző, az ismeretlen nyomdász, a titokzatos antikvárius, a tökéletes olvasó szobrára is.

Ha létezik tökéletes nyelv, valahol vagy valakiben létezik egy tökéletes könyv is. Ha valahol létezik, akkor bárki belerajzolhat, csapkodhatja a legyeket vele, pajzsként tarthatja maga elé. Ha valakiben létezik, elég csak közel lépni hozzá és hallgatni a zizegést, a szíve dobbanását.

‍