A költő pufidzsekiben is költő – Zalán Tibor irodalmi estje Kolozsváron

Február 10-én rendhagyó módon a Vallásszabadság Házának pincehelyisége ad otthont a Helikon Estek idei első rendezvényének, amelynek mottója: a költő mackónadrágban is költő. Szerepekről, költészetről és legutóbbi kötetéről Soós Amália kérdezi Zalán Tibort, és ahogy a közönség lassan visszaveszi télikabátját a hidegben, máris tovább íródnak bennem az emlékezetes verssorok: a költő pufidzsekiben is költő.

Hány Helikon-szerkesztő kell ahhoz, hogy felállítsa a folyóirat pannóját? Hamar kiderül: az összes (és még egy E-MIL-elnök is). Tanácstalanul álljuk körül a felcsavarható Helikon-rolót, amíg megérkezik a főszerkesztő, és a roló eligazítása után megnyitja az év első Helikon-estjét. Karácsonyi Zsolt felvezetőjéből kiderül, Zalán Tibor a Helikon kiemelt szerzője volt decemberben, de már régóta meg akarta őt hívni a szerkesztőség, így a városban zajló Petőfi Irodalmi Karaván jó apropót adott rá, hogy még néhány napig maga mellett tartsa a szerzőt a Helikon közössége.

Az anekdoták sűrűjében nem győzöm egymás alá jegyzetelni az újabb és újabb történeteket. Ennyi mindent kitalálni se lehet, gondolom magamban, ahogy a Papírváros keletkezését hallgatom, ami tökéletes példája annak, mi mindent lehet mégis kitalálni, ha úgy adódik. Röviden: Csuhai István és Darvasi László megkérdezik a költőt, min dolgozik éppen; a vers nem hangzik elég komoly munkának (az egyébként is olyan, hogy „kapod a pénzt, veszed a mikulási ajándékot” – idézi fel Zalán Tibor a kollegiális szófordulatot), így a költő eldönti, nagyot fog mondani, és azt válaszolja, regényen, elvégre annál nagyobb dolog talán csak egy ötkötetes regénysorozat lehet.

A szóbeszéd úgy tartja, így született meg a Papírváros – először csupán a költő képzeletében, az interjú megjelenése után azonban annyian kérték számon rajta a készülő regényt, hogy előbb-utóbb muszáj volt megírni. Időközben ez a „lassúdad” prózafolyam ötkötetes sorozattá bővült, legutolsó része azonban még nem jelent meg. Kiderült, sokan keverték össze a Papírváros főhősét annak írójával, így gyakran kellett magyarázkodna amiatt, ha életrajzi regénynek titulálták a művet, amelynek egy alkoholista, nőcsábász író/építész a főhőse – hiszen ő nem is építész. Zalán Tibor vallomását hallva megnyugszom: az irodalom pont annyira kaotikus, amennyire lennie kell – akkor lennék csak igazán szomorú, ha az ötödik kötet elkészülése után Zalán Tibor valóban félrevonulna egy távoli szigetre, hogy átolvassa, mit írt össze, és – ahogy azt megfogadta a könyvbemutatón – utána ne írjon semmit.

A regényíró Zalán Tibortól ezután a színdarabíró veszi át a szót. Mint kiderült, drámaíróként sem szokványosabb szerző, nem szereti túl sokat nézni a saját színpadra állított műveit, továbbá az anyagi siker se vonzotta eléggé (erre egy Páskándi Gézához fűződő anekdotából derül fény, ahogy arra is, hogy ha valaki amerikai szivarra és szép öltönyökre vágyik, annak nagyszínpadra kell drámát írnia). Se amerikai cigaretta, se öltönyök: hosszú kitérővel, de eljutunk tehát a versíró Zalán Tiborhoz.

Legújabb, A lovak reggelije című kötete már legalább egy emlékezetes verssorral ajándékozta meg az irodalmi közbeszédet: „a költő mackónadrágban is költő”. Mondhatni hétköznapi történet áll a vers és visszatérő sora mögött: a költő elszaladt a pékségbe az otthoni mackónadrágjában, majd eszébe jutott, mi történhet, ha így, mackónadrágosan találkozik valakivel az utcán. A költői szerepeken és szerepkényszereken morfondírozva jutott eszébe az idézett verssor, amely azóta egyre nagyobb népszerűségnek örvend.

Nem csupán mackónadrágosan humoros líra teszi ki azonban a vaskos versválogatást, ezek ellensúlyozzák a halálfélelem és halálközeliség tapasztalatát tematizáló, mégis önreflexív és -ironikus szövegeket – emeli ki Soós Amália, ahogy azt a kötetről írt kritikájában is hangsúlyozta. A komorabb hangvételű versekből kiderül, a költő nem szemléli felhőtlen derűvel a világot, és néha bizony még bele is fárad a dantei sötét erdőben tartó bolyongásba. A könyvbemutató hangulata hirtelen rezignáltabb irányt vesz, az alkotói nihil és sötét világszemlélet kontextusában még az is bizarr módon hat, ahogy Soós Amália megállapítja, hogy „fogytán az idő”. Ahogy a költő sem jókedvében, hanem legsötétebb pillanataiban ír jó verset, ekkor hangzanak el a számomra legemlékezetesebb Zalán Tibor-mondatok: „versírásban szolgáltatja ki az ember leginkább magát”; „nem én engedem el a verset, a vers enged el engem”; és „ha valaki élvezetből ír verset, az vagy dilettáns, vagy hülye – vagy olyan angyal, mint Weöres Sándor”.

‍

Röviden szó esik Zalán Tibor mestereiről, például a fentebb említett Weöres Sándorról, akitől sajnálja, hogy nem sikerült többet eltanulnia, Ilia Mihály tanácsairól, Orbán Ottóról és Páskándi Gézáról, de olyan időben távol eső irodalmi példaképekről is, mint Ady Endre vagy Kassák Lajos. A közönség kérdései előtt egy rövid, de annál szórakoztatóbb intermezzo vidítja fel a résztvevőket. Mint kiderül, A lovak reggelijében olyan szokatlan versek is helyet kapnak, mint a Telegdi Kata ismeretlen levele Balassi Bálinthoz, amely egyfajta avantgárd irodalomtörténeti viccnek indult. A tavaly elhunyt Jankovics József irodalomtörténésszel szoros barátságot ápoltak, sokat vitatkoztak például a Zalán Tibor-versekben visszatérő számokon, a kilencesen és az annál még izgalmasabb huszonhetesen. Egyszer szokatlan javaslattal fordult hozzá az irodalomtörténész: írja meg Balassi szeretője, Telegdi Kata „elveszett” versét. Zalán Tibor elfogadta a kihívást azzal a feltétellel, hogy Jankovics tanulmányt ír az elkészült versről (mindkettő megtörtént). És hány fellépő kell ahhoz, hogy Telegdi Kata ismeretlen levele… elhangozzék egy könyvbemutatón? Legalább kettő, de inkább egy (így kisebb az esélye, hogy zavarba jöjjön a versben leírtaktól).

‍

Fotó: Mărcuțiu-Rácz Dóra

‍