A költő lóvá változik (Versek)

A költő lóvá változik

‍

A költő lóvá változik,

amikor beugratják,

ingujjából kilóg a lóláb,

nyerít egy kötetlen strófát,

faron billenti asszonyát,

az meg, akár a fürge gyík,

új farkat növeszt magának.

Libben a költő sörénye,

lobog – ha nem épp bőrfejű,

jól is áll neki az a sörény,

ő meg áll vagy ül, készül,

öt garast jókor félretett,

mert tudta, átverik megint,

megleckéztetik a skriblerek.

A gyakran lóvá tett dalnok

átdöfött szügye, ha vérzik,

összeköt földet és falat,

összetartja a századokat.

Nesze neked, pökhendi mufti,

emészd meg, aztán rúgd ki

magadból a lobogó lovat.

Lakhatatlan vagyok

‍

Kiégtem, lakhatatlan vagyok,

elkönyveltem, hogy költözöl.

Jut eszembe, a régi lakók

soha nem gyújtották meg a függönyt,

nem aludtak el pöfékelve.

Magaddal vihetsz egy téglát,

az újraépítés isteni elve

talán kézen fog, megsimogat

és végigvezet azon Via Dolorosán,

ahol a halálnak nincs stációja.

Az én házamnak vénája volt,

véletlenül áthasítottam,

tűzcseppek fröcskölnek szerteszét,

felszippantják az élet szagát,

elfüstölik az égési sebeket.

Felejtsd el ezt a háztetőt,

eső jön, árvizek, csöpög az eresz,

térj be a következő utcán,

talán Boldogságnak hívják…

firkálj új graffitit a falra.

‍