.svg)
A könyvheti programok harmadik napján, délután három órától a Bulgakov kávézóban műfordítói kollokviumra került sor, melyet H. Szabó Gyula nyitott meg, moderátora pedig Benő Attila költő, egyetemi oktató volt. Goron Sándor és Karácsonyi Zsolt a fordítás elméletéről és történetéről szóló előadását követően Marius Tabacu, Zágoni Balázs, Vallasek Júlia és Király László beszélgettek a műfordítás mibenlétéről, személyes élményeikről és a gyakorlat problematikájáról. Vallasek már eleve a beszédet, megnyilatkozást is az ember belső tartalmainak átfordításaként értelmezte, de a konkrét szövegfordítást egy legóvár megépítésének metaforájával érzékeltette. Az építőkövek adottak, ugyanakkor fontosnak tartja egy alapnyelv, alapritmus megtalálását, amiből aztán lehet építkezni. Király László számtalan versfordítása bizonyítja, hogy az államszocialista időszak szovjet irodalmát orosz nyelven milyen sokszínűen lehetett közvetíteni, illetve azt is megtudhattuk, hogy az orosz és a magyar versfordítási hagyomány igencsak megegyezik szabályszerűségeiben, vagyis „az orosz irodalomban nincsen trógerkedés”, ahogy Király fogalmazott. Marius Tabacu úgy gondolja, hogy írni kell, nem fordítani. Ez rávilágít a fordítás világalkotó jellegére, illetve a fordíthatatlanság örökös problematikájára. Azt emelte ki erős tapasztalatként, amikor Szilágyi Júlia Álmatlan könyv című munkáját fordította románra, s ehhez kapcsolódva jegyezte meg, hogy nehéz úgy románra fordítani, ha a szerző maga is nagyon jól tud románul. Zágoni Balázs gyermekkönyveinek cseh fordításairól beszélt, és a szójátékok lefordíthatatlanságával példázta élményét, mivel cseh fordítója ugyan megoldotta egyik sajátos mondatát, ám ő maga nem tudja, milyen módszerrel.
Ugyanitt, öttől Bányai Éva Fordulat-próza című kötetét mutatta be Biró Annamária, a kötet szerkesztője és Balázs Imre József, irodalomtörténész. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadványa Bányainak azon tanulmányait tartalmazza, amelyek valamilyen fordulatot, átmenetet, határhelyzetet vizsgálnak főként erdélyi, de néhány magyarországi szerző regényeiben (pl. Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond, Borbély Szilárd, Láng Zsolt, Szabó Róbert Csaba, Bodor Ádám stb.) Ezek a regények afelől mutatják meg a történelem privát és közösségi szféráit, hogy egyszerre válik minden szerző önmaga történészévé. Létrejönnek sajátos kisebbségi rétegzettségek a szövegekben, amelyek hasonló megoldásokat, ismétlődéseket, vándor-történeteket tartalmaznak.
Fekete Vince Szélhárfa című haiku-kötetét Horváth Benji mutatta be ugyancsak a Bulgakov emeleti termében. A szerző elismerte, hogy haikut fölolvasni igencsak nehéz és talán értelmetlen is, hiszen a haiku olvasásának és írásának szabályos és történetileg kódolt változatai vannak. Ezért a magyar haikuíráshoz például értelemszerűen cím is járul, noha a keleti műfaji hagyomány ezt nem írja elő. Minél tömörebb és kötöttebb a forma, annál nagyobb a kihívás, hogy néhány sorban és szótaggal a valóságról valami egyszerre specifikusat és általánosat tudjunk mondani.
A haiku-kötet bemutatóját követően az Erdélyi Magyar Írók Ligájának díjait adták át: az idei debüt-díjas Tamás Kincső volt, aki eddigi munkáival és A Csinált-patak állatkertje című kötetével nyerte el azt, a Méhes György-nagydíjat pedig Szálinger Balázs vehette át, eddigi munkásságáért és 360° című Magvető-verseskötetéért. A két egészen különböző habitusú szerzővel Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke beszélgetett a „főállású íróság” lehetőségéről és lehetetlenségéről, a szerzők inspirációiról. Tamás Kincső amikor nem író, akkor gyógyszerész, ez pedig csak hozzáad a természet (ember, állat, növényzet szimbiózisa) iránti érdeklődéséhez, annak sajátos prózai megjelenítéséhez. Szálingert nem más irodalom, hanem inkább a történelem, a szociológia, földrajz érdekli, ha verset ír. Mindkét szerző két körben fel is olvasott műveiből.
A képeket Bethlendi Tamás készítette. A teljes album megtekinthető az Ünnepi Könyvhét Facebook-oldalán.
