A kimondás szenvedélye

Fotó: Horváth László

Tar Károly legutóbbi kötetét – válogatott elbeszéléseinek, novelláinak, karcolatainak gyűjteményét – ha röviden kellene jellemezni, csak annyit mondanék: az írásokat a kimondás szenvedélye hajtja. Az elbeszélő az élet legapróbb jelenségeiben is mondanivalót sejt, látásmódjának ironikus jellege pedig saját életünket is egyfajta „igazul görbe” tükörben mutatja meg.
A kötet hét egységéből az első rész – Régi (milyen) idők – a lakatosmunkások életéből és a katonáskodásból vett történeteket villant fel. Szép, pontos megfigyelések, ellesett életképek vagy csattanóra kihegyezett ironikus történetek ezek. Üdítően színezi a filozofikus elmélkedés (Elszámolás) és a lírai szárnyalás hangja (Májusi romantika).
A következő, Kényszerfelszállás elnevezésű részben humoros, telitalálat-szerű rajzokat olvashatunk; a túltechnicizált jövő látomásait. Néhol groteszk, karikatúraszerű ez a látomás, de nem öncélúan, az olvasó a túlzásoknak is érzi az igazságát (Lesz törvény, Koordináták vagy kórdináták). A humor, a játék „mindent visz” ebben a blokkban – hozzá kell tennünk, a humor, a játékosság a kötetben máshol is folytonosan jelen van. Másik téma a repülőn, vonaton való utazás, képeslapszövegek novellatémává való emelése. Külön színfolt az avantgárd dadaizmust megidéző szótöredékekből, számokból, képletekből álló kis írás, lehet, hogy a jövő értelmetlenségét kifejezendő (Talán csak a számok maradnak).
A következő egység (Mese, mese más) különös, modern meséket tartalmaz a saját életünkről, az egyáltalán nem mesei valóságról. Ezeknek a meséknek nincs fogékonysága a csodákra. Van, ahol egyenesen karikatúra, antimese a történet (Mesék a változatlanra, Mese), máshol a játékosság, a humor dominál (A rendes ruhájú emberek meséje).
A Kollégiumi történetek című rész emlékezetes iskolai történetek gyűjteménye, legendás vagy kevésbé legendás tanárokkal, fegyelmet lazító diákokkal. A kolozsvári Református Kollégium nemcsak a tanítás tere, hanem – Hamvas Béla szóhasználatával – hely, belakottság. Nemcsak iskola, hanem az igazi nagybetűs Kollégium. Mondanunk sem kell, ezek a történetek is önéletrajzi elemeken alapulnak, akárcsak a lakatosmunkási vagy a katonaéletről szóló írások.
A következő Kutyaélet blokk első írása a Tar Károly életművét ismerőknek ismerős lehet, mivel Koppány Zsolt írói álnéven 1993-ban már megjelent egy kisregény Bíró György aliász KUTYA nekifutásai és kutyagolásai a mindig rózsás sportpályákon és a babértalanul is egyetlen életben címmel. Hangszalagra rögzített történések kavalkádja, vázlatszerű feljegyzések sűrű szövete ez a kötetbeli írás. A Kutyaélet egység tematikáját tekintve meglehetősen vegyes, találhatunk itt kórházi helyzetképet, reflektív emlékezést a szöveggyártás fonalán haladva, újságírói életképet, internetes videóbeszélgetést, megrázó elbeszélést Gyilkosok címmel, valóságot telibe találó ironikus karcolatot (Piacról él az ember), a kommunista jelentések paródiáját (A vízhányó dosszié). A rövid ironikus karcolatok különösen telibe találóak, és szerencsésen kiegyensúlyozzák az egység első felének sűrű, nehéz szövésű, néhol már-már követhetetlen írásait.
A következő, Tótágasban címmel ellátott rész a legterjedelmesebb, és így a legvegyesebb tematikájú része is a kötetnek. Annyiban mégis a legegységesebb, hogy az örkényi hagyományokon élő karcolat, egyperces novella itt mutatkozik meg a leginkább. Egy-egy apró helyzetkép felvillantása mindegyik, csattanóra, poénra kihegyezve, és persze mindegyik az életünk fonákságaival szembesít.
Mire az utolsó, kötetcímadó Kavart kevert címmel ellátott részhez érünk, már alaposan ismerjük Tar Károly világát, visszaköszönnek belőle az ismerős témák. Található itt ugyanakkor egy egyedi, humorában igazi gyöngyszem, a Szegény svédek című, ami arról szól, hogy Svensonperson önkéntes bankkötvény-tárnok a balkáni életforma megismerésének vágyától hajtva eljut a román fővárosba, hogy a svédeknél eddig méltatlanul elhanyagolt koldus szakma csínját-bínját testközelből megismerje. A koldulásba annak rendje és módja szerint be is áll, miközben furcsa helyzeteket kell megtapasztalnia… A kultúrák közötti kapcsolat bemutatásának szórakoztató, de közben igazságokat felvillantó láttatása a novella, miközben életrajzi háttere is van, mivel az író maga is Svédországban él, jól ismeri tehát az ottani életviszonyokat. A romániai és az északi kultúrák közti átjárás termékenyítő hatása máshol is jelen van a kötet írásai között, elég csak a skype-on történő beszélgetést tematizáló Gyanú című elbeszélésre gondolni.
Zárásként még egy utolsó történetet engedtessék meg kiemelni a kötetből, ami egyfajta miniéletrajznak is felfogható. A Donáti emberek című elbeszélésről van szó, amelyben egy vasárnapi kirándulás ürügyén az elbeszélő ráérősen mesél ifjúkora Kolozsvárjáról, gyerekkorától kezdve háborús időkön át, felvonulnak a megbecsülendő Donát negyedi emberek, Kós Károly, Szervátiusz Jenő, megemlíti a 60-as évek elején Vlahuta 63 elnevezés alatt működő művészközösséget, folyóiratokat, kiadókat, mentorokat. Ezekből a skiccekből nemcsak az író karaktere mutatkozik meg – egyfajta narratív identitásként –, hanem a kolozsvári magyar értelmiség keresztmetszete is. Tehát a magánéleten, a személyes élettörténeten keresztül egy nagyobb egész. Az elbeszélés zárómondata akár írói életösszegzésként is felfogható: „Az egyáltalán nem zord északról ma visszapillantva elmondhatom, semmit nem bántam meg. Szülővárosomban már alig ismernek. Negyed évszázada mentem el szülővárosomból. Egyre sűrűbben visszatérve látom, tollasodik a világ. (…) De remélnem szabad, hogy lábnyomaim még ott sorakoznak sokszor taposott utcáink mélyén, ahonnan, ha szükség lesz rá, fölhozza majd a jóindulatú emlékezet.”

Tar Károly: Kavart kevert. Ághegy könyvek, 2019.