A. kikér még egy vodkát (Versek)

‍A. kikér még egy vodkát

‍

Sáfrányillatú a hajad, körbefonja a párnád, amikor alszol,

feketéje rémálmaid csillagtalan égboltja,

hullák hevernek alatta csak, mégsem sikoltasz,

a teljes csendben hátha meghallasz még egyetlen dobogó szívet.

Ahogy az álmaid, ugyanúgy sok más mesélnivalód is,

mintha egy történelemkönyvből olvasnád fel,

és ahogy rajtakap valaki, hogy mégis jelen időt használsz

két feles vodka között a mondataidban,

és rájön, hogy nem csupán részeg nyelvbotlásról van szó,

kétségbeesetten fordítja el rólad a tekintetét az első dologra,

amiről eszébe juthat európa.

Nem ítélkezel, pedig nagyon szeretnél ítélkezni,

és pontosan jól tudod, hogy a közé a kevés ember közé tartozol,

akinek még joga is van hozzá,

de éppen úgy fordítod el te is az arcod,

bele egyenesen a jelenbe,

bele az én arcomba,

bele a többi ember arcába,

akiket szintén a tehetetlenségük hajszolt bele ebbe az éjszakába.

Ordítod a refrént, mintha csak azt ordítanád,

apa, én punk vagyok,

mintha a lázadásod kinőhetnéd,

mintha nem tartana azóta lázadónak,

hogy lánynak mertél születni.

Teli torokból üvöltesz, mi mást tehetnél ma este,

nem vagy elég naiv ahhoz, hogy elhidd,

elfértek ketten ebben a világban,

ahhoz meg nem elég idealista,

hogy arról diskurálj egy kocsmában,

hogyan teremtjük meg mi majd azt a világot ennek a helyére.

Száll a levetett kendőd a szélben,

madár akar lenni,

ha csodálják, csodálják eszmény nélkül,

ha lelövik, lőjék eszmény nélkül.

Én sohasem hittem abban,

hogy az ember élete arról kell csak szóljon,

hogy bizonygassa az igazát,

mintha lenne egy igazság,

ami igazabb mindnél,

és ha az épp elég hangos,

akkor elegen meghallják,

a saját hangjukévá fogadják azt a hangot,

s eljön a világra a békesség.

De mit lehet tenni ilyenkor,

ha az igazad annyi, hogy létezel,

ha minden egyes lélegzetvétel bizonygatásnak tűnhet?

Azt hiszem, csak kikérni még egy vodkát.

‍

Time is the Enemy

‍

Az elkerülhetetlen körül keringünk,

hazugság a hét minden napja.

A könnyek gyöngyének függönye eltakarja,

ahogy változik a szín és a fény a nap előrehaladtával a szobában.

Eltakar téged is.

Csak a hangod hallom, és képzeletben egy őz vagy,

a bal hátsó lábaddal sántítasz.

Nagy szemű kristálycukorral etetlek a tenyeremből.

Csak így szerethetlek már a könnyek gyöngyének függönye mögül.

Ha neked így jó,

akkor legalább egy gonddal kevesebb,

hiába keringünk,

őz vagy és cukorral etetlek.