A kegyetlen színház, amely megdöbbent és felszabadít

Indulásból tisztáznom kell azt, hogy olyan színházi előadásélményt igyekszem itt összefoglalni, amely egyfelől nem klasszikus értelemben vett előadás/rendezés/produkció, másfelől meg nem is olyan tapasztalat, amelyből simán „fogyaszthatunk” hetente, havonta kettőt-hármat is. Ennek nagyon praktikus oka van: nem bírnánk lélekkel, pszichével. Odavág – szó szerinti és átvitt értelemben is. Ebben a tekintetben teljesen egyedi tapasztalat.

Ezzel a szükséges felvezetővel kell ellátnom a temesvári 13. TESZT – Eurorégiós Színházi Találkozó utolsó előtti produkcióját, amelyet gyakorlatilag délelőtt 11 órától este 22 óráig nézett (néhány hosszabb-rövidebb szünettel) az a „harcedzett” közönség, amely vállalkozott erre a pszichoanalitikus kalandra. Azért mondom ezt így, mert Tomi Janežič szlovén színházi rendező és pszichodráma- terapeuta no title yet című színházi provokációja olyan utazásra visz, amelyen kétféleképpen lehet részt venni nézőként: kezdetektől bekapcsoljuk a ráció filterét (ezt fárasztó 11 órán keresztül fenntartani, de utána elmondhatjuk, hogy „az előadás jó/nem jó”), vagy hagyjuk, hogy szabályosan „átmosson” mindaz, ami a színen történik (ez könnyebben fenntartható a recepció folyamatában, utólag viszont annyira letaglóz, hogy képtelenek vagyunk a látottakat egyértelmű és kizárólagosan esztétikai elemzésnek alávetni, így pedig az „előadás jó/nem jó” zsánerű besorolásai mérhetetlenül inadekvátnak tűnnek). Én magam a recepció B változatát választottam, ezért sincs olyan igényem, hogy a továbbiakat előadás-elemzésként, vegytiszta esztétikai olvasatként ajánljam olvasásra, sokkal jobban illik rá az „élménybeszámoló” megnevezés, a produkciót pedig (az említett soron kívüli jellege miatt) egyszerűen „szertartásként”, illetve „rituáléként” fogom emlegetni a klasszikus színházi műalkotásoktól való megkülönböztetésképpen.

Tomi Janežič rendezőnek és „családjának”, a ljubljanai Szlovén Ifjúsági Színház társulatának félnapos szertartásán a hatodik-hetedik órában teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a hatás a verbális és nonverbális tartalmak mellett az idő- és térérzékelésünk négyes keresztmetszetében születik meg. Ez nagyon analitikusan hangzik, de tulajdonképpen alapszintű megállapítás, és le is fordítom „magyarra”: a színpadi folyamatok és gondolati tartalmak ilyen időtartamban és folyamatos térváltás feltétele mellett merőben másként hatnak, mint ha mindezeket két órában és együltünkben „kapnánk meg”. Itt jön be a képbe ennek a színházi műfajnak a pszichoterápiás jellege, hiszen a terápiában szintén önálló szerep jut a térnek és időnek (az egyik hangulati meghatározó, a másik feltételezetten végtelen).

Nos, megpróbálom itt felvállaltan „mélyszubjektíven”, ugyanakkor folyamatosan megkérdőjelezhetően összefoglalni a tapasztaltakat: amikor elhelyezkedett a nézősereg a rituálé fő és visszatérő helyszíneként használt moduláris térben, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház nagytermében, amelyet a játéktér szűkebb részének két oldalán elhelyezett lelátóként, illetve (a tágabb részen) babzsákos „szigetekként” alakítottak ki, azt vehette észre, hogy a szereplőkkel együtt készül a kezdésre. Nonkonvencionális térben történt nem szokványos rajt után egyszer csak a szlovén nyelvű játékban találtuk magunkat, amelyben a színen és a színpadi folyamatokban mindvégig jelen lévő rendező, Tomi Janežič ceremóniamesterként felvázolta: minek lehetünk részesei, és hogy a történetek, amelyeket látni, hallani fogunk, nagyjából a Don Juan-toposzt járják majd körül. Ezek valós történetek, amelyekben csupán a nevek fiktívek. Az említett világirodalmi toposz életszerűségénél fogva mindenik színpadi játékos kapott egy kis cédulát is az öltözékére, amelyen számok vannak, ezek pedig azokat a szexuális/szerelmi kapcsolatokat számszerűsítik, amelyekben az illetőknek részük volt eddigi életükben. Persze a közönség is kapott belépéskor egy ilyen kis, szlovén nyelvű cédulát, úgyhogy „megejtheti” a maga statisztikai kimutatását – javasolta Janežič, de ekkorra már duruzsoló nyüzsgés keletkezett a nézőtéren annak jeleként, hogy egyenként és ódzkodva ugyan, de ledobtuk az első maszkréteget.

Ekkor elkezdődött az a végeláthatatlan, terápiás történetmesélési folyamat, amelyből a rituálé összeállt, és amely nagyon mélyen, nyersen és ugyanakkor poétikusan vájkált a lélekben, a szexualitás mélyrétegeiben, és, persze, közben-közben a devianciákban is. Ilyesmiket az egyén általában a terapeutájával, nem pedig ekkora tömeggel szokott megosztani. A történetekbe közös mesélés intermezzói ékelődtek, amelyben a szlovén nyelvű szöveg kultikus hangzásokká formálódott. (Nagyon érdekes volt a nyelv több minőségével is találkozni itt: egyfelől a teljes szertartás ideje alatt négy kivetítőn követhettük az elhangzókat háromnyelvű – magyar, román és angol – fordításban, másfelől viszont az egyes jelenetekben a színészek annyira kifejezően hangsúlyozták a szöveget, hogy ezzel át is törték az „idegenség” korlátját, átsütött rajta a helyzet érzelmi töltete.) A fő történetszálat alkotó, vallomásszerű jelenetek közti, „szünetnek” nevezett előadásrészek más helyszínen – a temesvári színház stúdiótermében, illetve egy alkalommal a büféből a nagyterem felé vezető lépcsőn – zajlottak. Ezekben a „donjuanság” különböző arcait és helyzeteit láthattuk a jól öltözött játékostól egészen az önmagából kivetkőzött, hangulatszavakkal őrjöngő, különböző masszákban (rumban, földben, vízben, testfestékben) tobzódó figuraként. Ez utóbbit testközelből, az ad hoc nézőtér első sorából megtapasztalni igencsak fura, viccesen veszélyes élmény volt.

Kellene még szólnom itt a színészi játékról is, azonban Tomi Janežič a 11 órás folyamatban háromszor is „figyelmeztet” arra, hogy nem kíván éles határt vonni színház és életszerűség között, ergo az is kétséges itt, hogy a színész mikor „játszik”, és mikor illusztrálja hátborzongatóan és velőtrázóan magát az életet. Az egyik ilyen jelenet éppen az előadás első részében látható, amikor egy angyalszárnyas ördögi figura szemünk láttára megerőszakolja és megfojtja a fiatal, naiv, álmodozó lányt egy nyíltszíni nemi aktusban, a másik ilyen, színháztól való „elidegenítéskor” az őrjöngő Don Juan hímvesszőjét izgatja maga a rendező az utolsó előtti rész végén, a harmadik ilyen jelzés pedig az, amikor a fináléban, a játéktéren bejelentett közös „csodaváráskor” a rendező velőig ható üvöltésére vakító fény „markol bele” abba a mély és szótlan magunkra hagyottságba, amelyet befogadóként/emberi lényként megtapasztalhatunk, és amelyben: 1. „a csoda” mi magunk vagyunk egymás számára; 2. nem létezik „csoda”, de gyártunk magunknak; 3. az számunkra a „csoda”, amire valaki ezt a „címkét” aggatja.

Külön tanulmányt lehetne írni arról, milyen esztétikai, befogadói és „színházcsinálási” dilemmákat vet fel mindaz, amit fentebb összefoglaltam, azonban számomra a „bizonyosságok” közé sorolható például az, hogy a befogadói ingerküszöbök nagyon különbözőek, egyéni tapasztalat által kondicionáltak, az emberi empátiának éles határa van (képtelenség azonosulni valamennyi elmesélt tragikus történettel), és az sem egyértelmű ma már, hogy a humánum, az erkölcs (keresztény vagy közerkölcs?) és az esztétikai kíváncsiság milyen viszonyban áll egymással. Mindenkinek egyénileg kell megvizsgálnia, hogyan volt jelen a színházi szertartáson.

Tomi Janežič színházának leírásakor idézhettem volna hosszan Antonin Artaud-nak a „kegyetlenség színházáról” szóló kiáltványaiból, mert amikor, néhány nap elteltével, már racionálisan tudtam gondolkodni a látottakon, eszembe jutottak idevágó megfogalmazások. Nem kapaszkodom most ezekbe az elméleti fogódzókba, csupán azt mondanám, hogy a szlovén színházi „guru” 21. századi gyakorlatba ültette azt a sajátos színházi poézist, amelyet Artaud ideálként megálmodott, felvázolt, és amelyben „a kegyetlenség véres lesz, ha kell, de nem feltétlenül és nem mindig; olyanfajta csontszáraz erkölcsi tisztaságot jelent, amely nem fél megfizetni az élet árát”. Ez egy rövid részlet A Kegyetlenség Színházának második kiáltványából, és minden szava igaz a no title yet című színházi rituáléra. Nézőként magam is éreztem egy szűk hétig (addig tartott a sűrű katarzisélmény), hogy nem kell félnem „megfizetni az árát” ennek a beavatottságnak. Egy év múlva elmerülnék egy újabb Tomi Janežič-kalandban, amely felszabadít saját traumák alól is. Addig feltöltöm a lelki-szellemi „arzenálom”.

Ljubljanai Szlovén Ifjúsági Színház. Simona Semenič: no title yet (még nincs címe). Rendező és dramaturg: Tomi Janežič. Bemutató időpontja: 2018. október 6., TESZT-előadás időpontja: 2022. május 29. Szereplők: Neda R. Bric, Daša Doberšek, Tomi Janežič, Nataša Keser, Boris Kos, Mirjana Medojević, Anja Novak, Draga Potočnjak, Matej Recer, Blaž Šef, Daniel Day Škufca, Stane Tomazin, Matija Vastl. Díszlet: Branko Hojnik. Jelmez: Marina Sremac. Light design: David Cvelbar, Tomi Janežič. Video: Dušan Ojdanič.

‍