A kávéba adagolt konyak találkozása az irodalommal és egyéb hangsúlyos esetek

Ha eltöprengek mindazon kocsmák, söntések, csapszékek vagy lájbiszaggatók illusztris során, amelyeket az elmúlt harminchat év alatt végiglátogattam, komor elégedettséggel konstatálom, hogy nem csupán személyes sorsomra nézvést, de általában az adott térség jövőjét tekintve is döntő fontosságúaknak bizonyultak. Italok, légyottok, sötét összeesküvések, sakk- és kártyapartik, vagy egész egyszerűen csak a soron következő disznóvágás megbeszélésének színhelyei voltak ezek a kultúrintézmények, a balánbányai Pizza névre hallgató bárocskától kezdve egészen a Nauszikaa utca harminckilences szám alatti Captain George tavernáig, Korfun. Ez utóbbiban B-52-est hörpölgettünk néhány ádáz ír turistával – tűzött a nap, zúgott a tenger, angoltudásom pedig kortyról kortyra növekedett. A Pizzában leginkább apámmal és bátyámmal ittunk, illetve egy köpcös, galambősz bányásszal, akit a helyi folklór nemes egyszerűséggel csak Tigrisnek hívott.

– A jó szesz – mondta nekem Tigris, miközben kihozatta a második üveg szánkós vodkát –, a jó szesz tisztíccsa a beleket, érti-e?

A jó szesz, gondoltam másfél órával később, hazafelé támolyogva, a jó szesz az igen. Béltisztító jelleggel bír. De a rossz az alátolul és elgyöngíti az ember horgasinát.

Az a konyak, amely Petrozsényben aranylott előttünk, nem volt kellemetlen ízű. A Bányászban kóstolgattuk, egy Pap Csaba nevű életművésszel együtt, elsőéves egyetemistaként a bányamérnökin. Amint arról elmélkedtünk, mennyire vad tél van, a közelben levő vasútállomásról betoppant közös ivó- és ötletcimboránk, Papp Z. Attila (a továbbiakban csak Papp Zé), s miközben rendeltünk, elővájt a hátizsákjából egy impozáns sült nyulat. Összefutott szájunkban a nyál.

– Fiúk – jegyezte meg rekedt, de jelentőségteljes hangon Pap Csaba –, én már akkor tudtam, hogy nagy dolgokra vagyunk képesek, amikor feltettétek nekem a kérdést Jókairól. Azzal kiment vizelni.

– De hát egy árva kérdést sem tettünk fel Jókairól – suttogta Papp Zé. – Sem Jókairól, sem Krúdyról, de még csak Mózes Attiláról sem. Pedig őt olvastam a tegnap.

Megróvóan meredtem rá.

– Mit törődsz te efemer dolgokkal? A fickó pont olyan hülye, mint mi, és pompásan lehet vele bulizni meg turnírozni, ez a lényeg!

És tényleg ez volt. Megettük a nyulat, azután meg eldöntöttük, hogy Érsemjén mellett átszökünk Magyarországra. De előbb felkészülünk. Szó se róla, napokig készültünk, elég intenzíven, például Tusnádfürdő kocsmáiban, ahová azért utaztunk fel, hogy pompás kis kompániánk kiegészülhessen az életművész barátnőjével. Nyolcvankilenc februárját írták.

– Te Csaba – érdeklődött kissé zavartan Papp Zé szökésünk előestéjén –, mondd, vannak a határon kutyák?

– Kutyáááák??? – bömbölte az úriember, miután nagy nehezen lenyelte a sörét. – Ti vicceltek velem, fiúk? Már hogy lennének ott kutyák? Az egész román–magyar határ tíz méter!

Elhittük neki. Másnap, jóval a határ előtt vonatjegy nélkül elkaptak. Valami elképesztően hrabaliánus történet kezdődött ekkor, a maga tragikomikumában: Zsibón például, ahol már letartóztatott határszökevényeknek minősültünk, megengedték, hogy kimenjünk a helybeli kisvendéglőbe, ahol olaszrizlinget ittunk, mielőtt a kíséretünkre kirendelt milicisták megérkeztek Csíkból, Pap Csaba apjával és frissen borotvált, iszonyúan dühös bátyámmal együtt; aztán furamód Kolozsvár és Tövis irányába döcögtünk Brassóig, máig nem tudom, miért, onnan meg Szeredába.

A BORDER akció, ez volt a fedőneve, tiszta röhej. Nem bilincseltek meg, a szülők által kifizetett kemény kenőpénznek köszönhetően később sem. Csak értékelni tudom azt a szekustisztet, aki az egész ügyet eltussolta – úgy tudtuk, még az egyetemen sem szereztek róla tudomást, bár az év decemberében hívatott hármunkat az akkori, tudományos szocializmust oktató prof, aki ritka nagy szarházi hírében állt. Nem mentünk el; rövid időn belül a forradalomnak titulált fordulat elsöpört mindent. Azért a nyilatkozatokat – hajmeresztő ostobaságunk és őrületes felelőtlenségünk bizonyítékait – szívesen olvasgatnám most is.

Miért akartunk mi külföldre szökni, kérdezték.

Szerelmi bánatomban, mormogtam én. A pi-mezonokat akarta tanulmányozni Svájcban, közölte higgadtan Pap Csaba. Ezek szubatomális részecskék, tette hozzá a kiguvadt szemű rendőrnek. De aztán visszajött volna, természetesen, a szocialista tervgazdaságot erősíteni.

És a rendőr ezt mind lejegyezte, egyetlen grimasz nélkül.

– Hát te? – szóltak oda Papp Zének.

– Én? Hát én csak szerettem volna látni egy kicsit a világból. Păi am vrut și eu să văd puțin lumea.

Egy pillanatra, egy villanásnyi időre úgy tűnt, a kihallgatást vezető tiszt elmosolyodik. Valahogy úgy, mintha a szibériai tundrán hirtelen kizöldülne a zuzmó. Aztán szürcsölt a kávéjából.

Vajon van-e benne konyak, tűnődtem. Valószerűtlen volt ilyenképp, a porcelán kávéscsészével meg a kopasz fejével, a BORDER akciót irányító szocialista nyomozó, a szocreál Telly Savalas, és én az egész nyüves lidércnyomásban csak erre tudtam koncentrálni: van-e a kávéjában konyak.

Hát nem volt, de lehetett volna éppen. A cukrászdákban, bárokban, halfasírtot és vietnámi rákpelyhet szervírozó, petyhüdten sötét vendéglőkben imígyen megédesített kávét fogyasztott az aranykor felé tartó Románia szívós népe: egy-két cinkos összekacsintás az első adagnál, majd egyre hangosabb heherészés, aszerint, hogy ki mennyire volt koffeinfüggő. Ez a bűvös balkáni elixír mentett meg sokakat a kétségbeeséstől, akár a teljes őrülettől, még ha egy későbbi májcirózis árán is. És ebből az elixírből kóstolgattunk mi magunk, a pszeudoszökés után bő két hónappal Kolozsváron, a jó öreg Halászban.

A reggel még Petrozsényben kezdődött, az egyetemen, és nem tartott sokáig. Kiváló hangulatban lógtunk el a kurzusról, fölös aggodalmak helyett az ifjúság pazar optimizmusával. Az Utunkban akkortájt jelent meg két rövidebb versem; néhány napig úgy éreztem magam, mintha Dél-Ausztrália opálbányáinak főtárnamesterévé neveztek volna ki. Arra gondoltam, ideje lenne megismerni K. Jakab Antalt, a Levélváltás élő legendáját. Papp Zével (akiről ideje bevallanom, hogy Kaja néven ismerték Erdély-szerte, és kedvelték is, éppúgy, mint két bátyját, Piát és Csikket) bravúrosan beszereztünk pár üveg Unirea konyakot, s időben elcsíptük Piskin a vonatot.

Másnap reggel már ott toporogtunk a szerkesztőség előtt, meglehetős izgatottsággal, K. Jakab urat keresve, akit, mi tagadás, afféle gömbölydeden mackós, korpolens középkorú úrnak képzeltünk el, valamiért piros pulóverben. Érthetően megdöbbentünk tehát az elénk siető szikár alakon – inkább Szilágyi Domokosra emlékeztetett.

Bemutatkoztunk, de a neveknek nem volt nagy hatása.

– Ön közölte két versemet – mondtam.

– Eeegen – szűrte a szót a maga sajátságos módján. – A rövidebbekből.

– És hoztunk két üveg konyakot – tette hozzá Papp Zé, ragyogóan felismerve, hogy a lírai zsengék feletti lelkendezés nem lesz elég a bensőségesebb kapcsolat kialakításához.

Nyájas megenyhültség áradt szét a szikár emberen.

– Ó. Ez rendes dolog. Várjanak, átmegyünk a Halászba, csak szólok a barátaimnak, Mózes Attilának és Király Lászlónak.

Hamar odaértünk, nem volt messze. Bent, a félhomályban mindenütt kávéscsészék, a pulton meg bánatos üresség, mert abban az időben javarészt csak a Primula nevű, rózsalikőrként árusított förmedvényt lehetett kapni, amitől még a legelszántabbak is meghátráltak. Egy tagbaszakadt, kék munkazubbonyos ember gőzölgő paszulylevest evett, s a zsebéből előkotort zöldhagymából jóízűeket harapott hozzá.

– A fiúk a Zsil-völgyéből jöttek – közölte K. Jakab, mintha a hadapródi minősítésünket igazolná éppen. – Írogatnak.

Néhány másodpercig megértő csend volt, csak a kávéba apránként bekerülő ital sejtelmes surrogása hallatszott. Aztán elkezdődött.

– Hát, öregem, azért a Martin du Gard nagyon tudott – lendült bele Mózes K. Jakabhoz fordulva. – Ekkora könyvet! Nyolc kötet, öregem, nyolc kötet! Na és az a Jacques Thibault, na hát az a figura meg van írva rendesen. Az a makacs tombolás, érted?! Az indulatok.

– Aha – mondta K. Jakab. – Kár, hogy nem egy Tolsztoj.

– Hogy mi??! Hát persze, hogy nem egy Tolsztoj, öregem, ki a büdös franc beszél itt Tolsztojról?

És így tovább, Kunderán, Esterházyn és Krasznahorkai Sátántangóján át a költőkig, akikről már Király beszélt, Jeszenyinről és Szeferiszről. Kivesézve és szeretettel: így tárgyalták a Hármak az irodalmat.

Bassza meg, mennyit kell itt még olvasni, gondoltam. Lehet, a kétszer annyi sem lesz elég. Az is izgatott, hogy mikor tudunk egyáltalán szóhoz jutni, és úgy láttam, Papp Zében is hasonló dolgok mocoroghatnak. Hát vártunk, csak vártunk, mint két türelmes csataló, de bejött! Mert az ötödik töltögetés után, amikor már Llosánál és Perunál tartottak, szolidan megjegyeztem, hogy Peru ugyan kiváló írókat adott a világnak, de fociban igencsak gyenge, lám-lám, a lengyelektől ötöt kapott a spanyolországi világbajnokságon.

– És a Boniek micsoda gólt lőtt, öregem! – folytatta Mózes.

Meg voltunk mentve. Ezek után már könnyű volt konkvisztádorokról meg mindenféle történelmi anekdotáról cseverészni. Még az sem tudott elkeseríteni, hogy Papp Zé egy idő után a Kék farkasokról beszélget Király Lászlóval, mert kiderült, hogy őt is olvasta. Eh, mormoltam magamban, jó lesz nekem a sport meg a történelem. Egyelőre. Egy későbbi vaskos műveltség megalapozásához.

– Hát szervusztok, ti lupényi székelyek! Aztán sört ne igyatok ma este. Sört csak másnaposan iszik az ember – figyelmeztetett Mózes Attila a búcsúzásnál.

Már nem emlékszem pontosan, melyik ismerősnél aludtunk. De azt tudom, hogy másnap délben elemi erővel tűzött a nap, és mi elindultunk ebben a korlátlan fényben, hogy valamelyik kiskocsmát felkeresve megfogadjuk Mózes intelmét.