A karanténszínház lehetőségei, kérdések mentén

A szatmárnémeti Harag György Társulat online költészetnapi eseménye. Képernyőfotó.
Nagyon nehéz helyzetbe került a színházi szakma ebben a járványügyi helyzetben, ez biztos, mindenki számára észlelhető és érthető. Az alkotók frusztráltak, és úgy érzik, kihúzták a lábuk alól a talajt, a marketingesek megfeszítik magukat, hogy ne veszítsék el a közönséggel való élő kapcsolatot, a műszak egyelőre karbantart, online közvetít. A színházkritikus már lehet, hogy évek óta nem is létezik, úgy sem, mint a színházi szakma perifériáján „élősködő” díszítőelem, sokan így vélik. De hogyha valaki mégis ebben a pozícióban találja magát, hogy elemző szöveget kell írnia valamiről, ami épp darabjaira hull szét – megpróbálja a darabjaira hullás folyamatát elemezni valahogy.
A művészetek általában véve hirtelen felértékelődtek a fizikai elzártság kontextusában, az emberek a négy fal közé szorulva a szociális események helyett is kénytelenek voltak komfortzónájukat a könyvekben, filmekben, zenében keresni. A színház azonban, nagyon úgy tűnik, nem tartozik vagy nem tartozhat ebbe a komfortzónába. A színházak amúgy is közvetlenül és első körben is áldozatai ennek a helyzetnek a social distancing új imperatívusza miatt, de az a benyomásom, hogy ebben az első körben nem találták meg a helyüket a virtuális térben sem, és ez nem a színházaink munkatársainak akaraterején és kreativitásán múlott, az biztos. A legelső hullám az online előadásoké volt, vagyis mikor a közönség nélküli játéktérből real time közvetítették, amit a színészek cselekszenek. Az első a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata volt a Sirállyal, erről a Helikonban is megjelent egy elemzés. Erről az online élményről sokan, formálisan vagy informálisan, szinte katartikus élményként számolnak be. (Akkor a katarzis megtörténhet a virtuális térben is?) Aztán ezek a valós idejű közvetítések el is tűntek, mintha csak a lendület vitte volna őket egy kis ideig. Úgy tűnik, mintha a virtuális térben elveszett volna az egyidejűség tétje. Ami tehát azt kell jelentse, hogy a színházhoz elengedhetetlen a fizikai tér? (A katarzishoz meg nem?) Vagy csak annyit, hogy a színházban a piaci meghatározottság is egyidejű, és akkor fizetsz, amikor az előadás aktusa megtörténik, és ebből a rendszerből nincs ­Spotify, ami kimentene?
A színházak mindenesetre nem zárták be magukat a saját fizikai terükbe egy pillanatra sem, az online kommunikációt fel is pörgették, és szinte kivétel nélkül hozzáférhetővé tették – állandó vagy ideiglenes jelleggel – klasszikus előadásaik felvételeit. Ennek szintén nagyon sokan örültünk, ebben biztos vagyok, de egy felvételről megnézett előadás nem színházi élmény. A klasszikusok felvételeit lehet elemezni, fel lehet eleveníteni vele egy élményt, el lehet képzelni, fejben, szinte a valóságot megközelítően, hogy milyen lehetett volna ott lenni egy előadáson, de egyik sem közvetlen megélése annak, ami a színház.
Néhány társulat viszonylag hamar elkezdett a helyzethez alkalmazott projektekkel előállni. Pesten alakult egy ún. karanténszínház, a résztvevő művészek angol nyelvű és zenés produkciókat hoznak létre. Ez már inkább színház, de még mindig közelebb áll a televízió közegéhez és formátumához. A különböző „előadásokat” felvételről, dinamikus, szerkesztett és vágott felvételről streamelik, a jeleneteket vagy dalokat naponként, tíz-húszperces videókban teszik közzé. Ehhez valamiképpen hasonló volt a nagyváradi Szigligeti Színház projektje, melynek keretében kilenc színész Nagy Endre Egy város regénye című művét olvasta fel. A századelő Nagyváradának legendáit feldolgozó könyv részleteit napi részletekben tették közzé egy-egy videóban.
A magyar költészet napját telibe kapta a járvány, az ilyenkor regionálisan megszervezett események átköltöztek a közösségi médiába, az ünneplésből az erdélyi társulatok is kivették a részüket. A váradiak például bérletes nézőiket felhívva telefonon szavalták kedvenc magyar verseiket. A szatmári Harag György Társulat hagyományos maratoni költészetnapi show-jából az idén egy többórás műsorfolyam lett. Ez is tévéműsor leginkább, de jól mutatja a színházi alkotók erőfeszítését és vágyát, hogy a közös tér elvesztése után csatornát keressenek, melyben aktuális és új, tehát releváns dialógusok révén kapcsolódjanak közönségükhöz. Meg kell még említeni a különböző karanténpályázatokat, olyan felhívásokat, alkotói challenge-eket, melyek az izolált alkotói munkát hivatottak ösztönözni. Színházi vonalon egyelőre a drámapályázatok jelentek meg, amelyek persze legalább annyira az irodalmi közeg megnyilvánulásai, sőt. (Az egyik ilyen az Első Magyar Karantén-Színház és a Litera irodalmi portál közös, „karanténdrámákat” kérő kiírása.)
A kérdés tehát, Peter Brookot parafrazálva, hogy a színház minimuma valóban az-e, hogy egy test cselekszik a térben, egy másik valaki pedig ezt a cselekvést nézi? Mi van akkor, ha ezt a cselekvést egy kamera veszi? Van-e esélye a színháznak, hogy így megtörténjen? Nézi-e valaki a kamera által rögzített és sugárzott képet? Képes-e valaki ezt olyan fokú koncentrálással nézni, hogy működjön? Hol van a határ színház és film között? Az egyidejűségben? Hosszasan lehetne folytatni ezeket a kérdéseket, és ezekkel a kérdésekkel szembesül most a színházi szakma globálisan. Nagyobbik részüket már feltették évtizedekkel ezelőtt, de ami akkor csak egy gondolatkísérlet volt, vagy valóban az új filmművészettől való szorongás kifejeződése, a művészeti ágak közötti határok meghúzása, az most kényszerhelyzet. És ezek a kérdések továbbiakat vetnek fel. Átmeneti krízis ez, ami majd bekerül a színháztörténeti munkákba mint érdekes kihívás a színházi szakma számára? Vagy egy merőben más paradigma kezdete, amelyben a közösen, egyidejűleg megtapasztalt térélménynek már nincs helye, mert a közösen megtapasztalt tér mérgezővé vált, a társadalom kiiktatta, mint önpusztító veszélyt, a közös légteret?
A magam részéről úgy olvasom ezt a krízist, hogy a központi kérdés a közös idő és főként a közös tér elvesztése. És hogyha figyelembe vesszük a színház rituális jellegét, ami hitem szerint sosem sikkadt el teljesen a valódi színházból, akkor észrevehető, hogy ez a probléma nem a többi művészeti ággal közös, hanem éppen a rítusokra számot tartó emberi megnyilatkozásokkal, elsősorban a vallási rituálékkal. Romániában például óriási vitahelyzetet eredményezett a húsvéti feltámadási szertartás közös tér-idejének rehabilitálási ­kísérlete.
Abban nem vagyok biztos, hogy ez a krízis valóban átmeneti-e. Ez nem művészeti kérdés, de könnyű belátni, hogy ez a járvány lehet akár egy figyelmeztetés is a jövőre, még pusztítóbb járványokra nézve. Abban viszont biztos vagyok, hogy a színház meg fogja tudni menteni magát, csak idő kell neki. Biztos vagyok benne, hogy rövidesen újra meg fognak jelenni az online, real time közvetítések, először a független színházi közegben, hogy legalább a közös idő élménye meglegyen, megmaradjon. Biztos vagyok benne, hogy a virtuális térben a valós idejű interakciót úgy fogja tudni kihasználni ez az újfajta színház, mint a tévé vagy a videojátékok sosem. Biztos vagyok benne, hogy elő fognak kerülni a VR-szemüvegek, és meg fogjuk tudni teremteni a közös virtuális teret is valahogyan. Rá vagyunk kényszerítve.