A káprázat csapdája

Az újságírói háttérrel rendelkező Piia Leino regénye ránézésre vonzó lehet a szélesebb közönség számára: a legégetőbb globális problémákat tematizálja olvasmányos nyelven, egyre népszerűbb műfajban, ráadásul 2019-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Nem érdektelen, egyes aspektusaiban elegánsan összerakott, mégis középszerű mű; bekapcsolódik azon alkotások sorába, amelyek megközelíthetővé tesznek – a műfajból is adódó tendenciózussággal – könnyen elvontnak tűnő jelenségeket. Imaginatív ötletei provokálni igyekszenek több-kevesebb sikerrel ön- és létértelmezésünket, miközben konkrét következményeit is vizionálja azoknak az ökológiai-szociális-politikai-gazdasági folyamatoknak, amelyekben benne vagyunk.

Közhely, hogy az új technológiák magukkal vonják a filozófiai kérdéseinkre adott válaszok újragondolását. Az Égben szereplő virtuális világ körüli történések olyasmit járnak körül, hogy mi az emberi lét célja, hogyan lehet szabad és felelős életet élni, élhető-e a közös világ – e felvetések kiélezésére nagyon alkalmasak a disztópia műfaji sajátosságai. Leino regényének ritka angolul elérhető recepciójában felbukkan a spekulatív fikció egy sajátos, tematikai változata, a climate fic­tion. A fogalom olyan alkotást jelöl, amely reflektál valamilyen módon az éghajlatváltozásra, az embernek az ökológiai rendszerre kifejtett hatására. Az északi irodalomban a szintén finn Emmi Itaränta Teemestarin kir­ja (Memory of Water) c. 2012-es regényéhez kötik a műfaj berobbanását a mainstreambe. Leino műve tehát egy általánosabb törekvés része, s abban jó, hogy bár a visszafordíthatatlanul megváltozott éghajlat világát alkotja meg, mégsem egy elszigetelt folyamatként kezeli azt, hanem mint ami komplex problémaegyüttes részeként határozza meg a szereplők mindennapjait. Egyfajta alkalmazott irodalom, képzeletbeli felkészülés a jövőbeni társadalmi-materiális körülményekre. Mennyire tud azonban kizökkenteni a meglévő perspektívákból? Ha a disztópia nagyjainak (Orwell, Huxley, újabban Atwood stb.) műveivel vetjük össze, a 2010-es évek végi (a regény eredeti megjelenésének idejebeli) jelenünk jellemzése a főhős által, a 2058-ban Helsinkiben végzett kutatások során, nem tud attól eltérő rálátást teremteni, mint ahogyan mi vélekedünk társadalmunkról: „A múltbéli emberekben a legszembeötlőbb a mániás lelkesedés, amivel birtokolni, pusztítani akarnak, elhasználni egymást és a világot.” A kiváló disztópiák árnyékában nem túl alaposan kidolgozott és emlékezetes az Ég, de képes kiaknázni azt a naivitást, amellyel két főszereplője, Iina és Akseli a tompultságból felébredve a környezetét értelmezi, meggyőzően érzékeltetve azt az önmagába zárultságot, amelyben a cselekmény helyszínéül szolgáló, időben és térben elszigetelt városállam létezik.

Az E/3-as elbeszélés könnyen követhető, felváltva koncentrál Akselire és Iinára, egyszerű nyelvét néhol jóleső költőibb mondat rázza fel. Néhányszor logikailag furcsa mondatok szerepelnek, de nem tudok rájönni, hogy fordításbeli, szerkesztésbeli vagy eredeti stiláris nehézkesség-e az oka. Lépésről lépésre mégis összeáll, milyen társadalomba csöppentünk: egy finn polgárháború és klímakatasztrófák (víz alá merült metropoliszok, pusztító cunamik, elsivatagosodott régiók) sorozata utáni világba, a „Tiszta Finnország” eszméjét éltető Hazafias Együttműködési Front kormányozta Helsinkibe 2058-ban, ahol az idegengyűlölet felkeltése-fenntartása összekapcsolódik az állam tulajdonában lévő Fény által létrehozott, egyetlen engedélyezett virtuális világ működtetésével. Általános apátia alakult ki, nem születnek gyerekek, csótányporokat és sirályokat, legfennebb nyúlragut esznek, a világháló rég összeomlott. A főszereplők szűk perspektíváján keresztül értesülünk arról, ami történik, a korlátozott tudás fenntartja a sejtelmességet, ami néhol jó, máskor önkényes, például Akseli és Iina sorsdöntő első találkozásakor az Égben. Akseli csak azért dolgozik, hogy az egyetem fizesse az Ég-utazását, de az apátia okát és az előző néhány évtized eseményeit kutatva egyre több felkavaró információval és érzéssel kell szembenéznie. Iina egy Jalo nevű Ég-tervező eltartottja, aki az Akselitől kapott kísérleti gyógyszer hatására szintén „megelevenedik”, és az egyéni és kollektív szabadság legfőbb sürgetőjévé válik.

Ugyanis rájön, hogy az Ég nevű virtuális világ a hatalom számára a kontroll eszköze: függőségben és tompultságban tartja a külvilág elől menedéket kereső felhasználóit, elszigeteli őket egymástól az önelégséges élet ígéretével; valamint a társadalmi egyenlőtlenség fenntartásáé, mivel a hozzáférést egyre inkább csak a jómódúak engedhetik meg maguknak, a szegényebbek a túlélés monotóniájában léteznek. A valódi világ erőforrásai közben egyre szűkösebbek, így a hús/anyag – lélek/tudat/szellem mesterséges szembeállítása azt a célt is szolgálja, hogy utóbbi igényeinek illuzórikus kielégítése elfedje az előbbi égető fiziológiai szükségleteit. A regény egyéb oppozíciókat is ütköztet: a tökéletes virtuális terek – a valós Helsinki romjai; a valóság – a valóság képe; a közös valóság – a személyre szabott virtualitás: „A gép egyéni paradicsomot kínál nekik, pedig az igazi paradicsomok mindig közösek, együtt építik őket.”

A bibliai momentumok kifordítása s így a történelmen kívülre került Helsinkinek a nagy narratívákba való bekapcsolása egyebütt is tetten érhető, akár közvetlen narrátori kijelentésekben („Az Ég valóságából hiányzik a történelem terhe, nem az Ég világa teremtette az embert, hogy hideg kérgét kapirgálva tartsa el magát, hanem az ember hozta létre e világot a saját örömére.”), akár egy-egy apró jelzésben (l. az „Ádám választása” nevű vegyesboltot), akár abban, ahogy Iina – az anyaságot, az új élet lehetőségét, a felkavaró reményt jelképezve – az Ég alkotta „paradicsomból” megszökik, miután a rejtélyes felfrissítő gyógyszert (vö. a tiltott alma) szétosztogatja a koldusok közt. A szer Akseli számára is a nyugtalanító tudást teszi hozzáférhetővé, a férfi viszont sokkal több dilemmát él át, önzősége, tanácstalansága, az Ég nyugalmától való függősége nem teszi egyértelművé számára a kilépés és a lázadás szükségességét.

A regény rákérdez az (élet)vágy mibenlétére az Ég-beli és valóságbeli élmények ellenpontozásával, azt sugallva, hogy az nem a célelvűvel és a hasznossal függ elsősorban össze, hanem azzal, ami nem csupáncsak észszerű, nem csak a szükségből származik. Olyasvalami, ami az öröm kedvéért (is) van – és amikor az egyének ezt felismerik, lehetővé válik az álmodás és a szeretet megélése. (Azt sem leplezi a mű, ahogyan mindez nem kockázatmentes, hisz a vágyat például a konzumerizmus logikája könnyen kisajátítja: a szellemi-lelki bénultságukból való fölébredést követő egyik első lépés egy feltűnő ruhadarab megvásárlása.)

„A szeretet hús volt, remény, és egész mulandóságának mélységes tudata” – ébred rá Akseli a regény vége felé, s nem egészen meggyőző az, ahogyan ő eljut ehhez a felismeréshez, ahogyan az Ég sem egy eléggé feszes szöveg ahhoz, hogy valamilyen gondolati rendszerként érvényesülhessen. Némileg hatásos színrevitele annak, hogy vajon meddig kielégítő a végtelenségig optimalizálható illúzió.

Piia Leino: Ég. Fordította Patat Bence, Scolar Kiadó, Budapest, 2021.

‍