.svg)
Balogh Attila új kötete, az Óvatos emlékezés tizenhárom verses emlékezés-, emlékértelmezés-szilánkból áll össze. Az összeáll ige itt szigorúan pragmatikusan alkalmazható, a teleírt papírlapok könyvvé válnak. Címtelenül, számozottan, mintegy kartotékolva sorakoznak. Ugyanakkor az említett szilánkok sehogy sem akarnak egésszé formálódni, viszont szúrnak, sebeket tépnek fel folyamatosan. Ezzel egyidőben fájóan jelen idejűvé válik folyamatosan minden, ahol a perspektivikusságnak óriási szerepe van.
Óvatos ez az emlékezés, hiszen egy olyan közösség tagjaként nyilatkozik meg, amelynek nincs hagyományos értelemben vett kollektív emlékezete. A cigánytelep nyomorék, folytonosan megalázott gyereke a „romok alól jajgat irodalmivá egy-egy emléket”. Az egyedül bámészkodás aktusa, a fájdalom, megaláztatás és különbözőség érthetetlensége tematizálódik újra és újra. Egyfajta naiv, töredékességében is egész szociográfia körvonalai rajzolódnak meg, az „(itt)hontalanság” érzésének mélyen személyes megnyilvánulásai. Egy olyan identitásforma kontúrjai is látszanak ugyanakkor, amely főként a tagadásból és ellentétezésből építkezik.
A személyes minduntalan, mintegy egzisztenciálisan kerül szembe a közösségivel, hagyománnyal, múlttal, amelyet nem képes magáévá transzformálni. A létbe való kitettség, magára hagyottság megnyilatkozásai ezek a versek, amelyek egy percig sem fordulnak át keserű önsajnálattá. Tárgyilagosak és valóságosak maradnak, ahol az olvasó már-már vágyik a tisztán szimbolikus, metaforikus jelentésréteg, a kötet magából való kiutalása után, annyira fájdalmasan jelenvaló minden.
Ez a fajta jelenvalóság viszont nem eleve adott, hanem egy sajátos nyelvi konstrukcióban kibomló egyedi perspektíva. A periféria így már nem egzotikum, az „érzelmiségi cigány” képe nem absztrakció. Nem tud és nem akar szétválni az elmélet a gyakorlattól, a költészet a mindennapok nyomorától. Az eleven test és a lélek szenvedése kerül a középpontba, a stigmákban és a személyesen is kollektív fájdalomban az értelemkeresés.
