A holtak nem mennek el. Itt élnek a sarkon túl

Felszámolt temetők, vándortemplomok, élőket melegítő holtak, kísértetek, látomásirodalom, kerengő lelkek és kerengő költők, versek, legendák és anekdoták, kenotáfiumok, és az innen-onnan átszüremkedő ezán duruzsoló dallama. A felsorolás nem teljes, s bár a holtak is főszereplői ennek a kötetnek, nem egy vámpírtörténetet vagy rémtörténetet vezetnek be a fenti kulcsszavak, hanem leginkább egy személyes naplót, amelyet megosztani kívánok. Mindenesetre először is kergessünk el magunktól mindenféle már berögzült sztorit, ne várjunk vérszomjas grófokat, grófnőket, szokványos „bedekkert”, romantikus útleírást. De ha van valamiféle, olvasmányélményekhez használt biztonsági övük, azt azért nem árt bekapcsolni. Viharok, apró szemű komisz esők, hegyekben kanyargó utak, meredélyek, sziklák és lapályok, burjánzó növényzet és tikkaszó hőségben felsejlő délibáb vár reánk, no meg kövek, sok, sok kő, és rajtuk jelek garmadái, amelyeket az előttünk járók hagytak, és amilyeneket mi is hagyni szándékozunk, kőbe vagy papírra vésve, netán fémbe, szövetbe, digitális felhőkbe.

Száz Pál Felszámolt temetők könyve és más feljegyzések útközben című műve (mert most hirtelenjében nem találok erre a sűrű szövésű szövegegyüttesre jobb kifejezést) utazás a javából, de nem csak terekben és emlékekben való „haladás”, hanem valamiféle szügyig, combközépig történő gázolás nyelveken, szavak útvesztőin át. Régen olvastam ilyen lassan, ennyit szótárazva és dokumentálódva egy könyvet, folyton elakadva, majd újult erővel törtetve tovább. Hogy miért? Valami olyasmiért, amit a szerző a bejárt helyszínek kapcsán fogalmaz meg: „a helyek fokozatosan nyílnak meg” – és lám, ez nem csak a helyekre, hanem a történetekre is pont így igaz.

Az első olvasata ennek a könyvnek a Dunán esett meg, a folyó tetején, egy hajó fedélzetén ringatózva. Akkor hagytam, hogy sodorjon és szívjon magába az örvény, és nem törekedtem a megértésre, a helyszínek beazonosítására, sem a valódi, sem a mentális térképemen. De még ott, a Dunán, a Mila23 környékén ringatózva, szemben Ivan Patzaichin szülői házával, amelyben nemrégiben múzeum nyílt, azon gondolkodtam, vajon hány embernek örök nyugvóhelye a folyó, és az utcák, amelyeken járok-kelek vagy jártam valaha, miféle korok s holt lelkek fölött vezet. És hogyha majd meghalok, marad-e valamiféle nyom utánam, és hogy érdemes-e ezen gondolkodni. Ott, a vízi madarak cserregésében, melyet csak ritkán zavart meg egy-egy felberregő motorcsónak, arra jutottam, hogy nem, ez egyáltalán nem fontos. A jelenlét a fontos. Mint ahogyan Száz Pál is jelen van ebben a könyvében (is). Mindössze ennyi a lényeg.

A második olvasás alkalmával a sünözés nevű eljárásnak lett alávetve a könyv, ami a Helikon-műhelybeli szóhasználatban azt jelenti, hogy agyon van cetlizve az egész, lapszéli jegyzetekkel, pontocskákkal és csillagokkal ellátva. Az út, vagyis az utazás Boszniában indul, ahol egy durrdefekt miatt narrátorunk és barátja egy ideig várakozni kényszerül, és már ott, a várakozás közbeni bóklászásuk alatt felbukkannak az első kövek. Pontosabban a kőállók. Valamikori nép síremlékei, hogy pontosan mely népé, nem világos, nem biztos, mindez eltűnik, felszívódik az idők homályában. Óhatatlanul eszembe jut erről a néhány kezdő sorról is számos olyan „kő”, melyeket ide-oda bolyongásaim során magam is láttam, és a szerzőhöz hasonlóan elgondolkodtam azon, vajon kik állíthatták? Mert azon tűnődni, hogy miért, és az üzenetük micsoda, igazán fölösleges. Az üzenet ugyanis ennyi: itt voltunk. A köveket vizsgálva elkerülhetetlenül ráébredünk törékeny és tünékeny madárlétünkre, és arra, hogy belőlünk sem marad több, különb, mint azokból, akiknek e kövek állítanak emléket. De sokszor még ennyi sem marad, sem kövek, sem valódi temető, csak emezeknek valamiféle emléke, lenyomata, amíg egy-egy közösség emlékezni bír. És amíg valaki, valakik lejegyzik, hogy itt, ahol ma park, lakópark, tévétorony, bevásárlóközpont, autópálya van, régebben temető volt. Hogyan lehet egy (több, sok) temetőt felszámolni? Nagyon egyszerűen, vagy nagyon nehezen, ha van közösségi ellenállás. Ám a végeredmény ugyanaz, mint amiről fentebb írok. Emlékszem, hogy mennyire megdöbbentett, amikor gyermekkoromban nagyapám elmesélte, hogy amikor a hatvanas-hetvenes években a kolozsvári szennyvízhálózatot felújították, illetve bővítették, a mai kereskedelmi kamara épülete mellett megtaláltak egy tömegsírt, amelyet minden bizonnyal valamelyik 17–18. századi pestisjárványkor áshattak, vagy ki tudja. Később én magam is találtam emberi maradványokat abban az újkőkori régészeti szelvényben, amelyet teljesen illegálisan ástunk a falum fölött, sejtvén nagyjából, hogy körülbelül mire bukkanhatunk. Kövezzenek meg érte így utólag, talán nem is kellett volna említenem. De Száz Pál könyve, akárcsak a felpattogzó varrás, rengeteg személyes emléket is felszínre hozott, bár kötekednék kicsit azzal, amit ő nekroturizmusnak nevez, bár, ha jól sejtem, a kifejezés mögött egészséges önirónia lapul. Az igazság az, hogy lélegzetvisszafojtva faltam ezt a könyvet, és csak remélhetem, hogy ezt-azt meg is jegyeztem belőle. De nem csak az adatok és fejtegetések milyensége és minősége miatt, hanem az érzelmi töltetéért a leírt/olvasott szövegnek. Talán ez a legfőbb kulcsa a Felszámolt temetők könyvének – melynek remélhetőleg folytatása is lesz –: az érzelmi töltet. Az emlékből ki- és benézés, visszatekintés és elemzés, viszonyulás, no meg a jelenlét. A szerző legtöbbször határozott, olykor bizonytalan jelenléte egy-egy térben, helyen és történetben. Illetve az a tény, hogy mindent összevetve ez a könyv nemcsak útirajz, hanem próza és vers is. Kedvencem a talán legrövidebb fejezet, amely a Pétervárad árnyai címet viseli, és az a gyanúm, hogy álmomban már láttam is az elhagyatott ház falára festett „gonosz szemet”.

A Költők városa című fejezet a kötet legterjedelmesebb része, és isten bizony azon tűnődtem olvasása közben, hogy ez az egész külön kötetként is működhetne talán. Mert nem csak Párizsról, felszámolt temetőiről, elfeledett templomokról, lebontott épületekről, rég letűnt, betemetett kutakról, a nagyvárosi nyüzsgésbe olvadt kis sikátorokról, egy bizonyos utcasarokról, ahol kissé lejt a járda, vagy a holtak csontjaival melegedő hajléktalanokról, Francois Villonról és koráról, az idők során ott hosszabb-rövidebb időt eltöltő magyar költőkről olvashatunk. Újfent régészeti szakszóval kell éljek, vagy afféle képpel megmagyarázzam, mit is akarok mondani, mitől annyira rendkívüli ez a fejezet, és persze az egész könyv: képzeljék el azt, hogy egy olyan kutatóárokban állnak, lent, valahol mélyen, amelynek falán méterenként vagy rövidebb-hosszabb távokon a különféle történelmi korok lenyomatait, keresztmetszetét láthatják, azt, ahogyan egymásra rakódnak, és felérnek az égig…

Ma, a szinte harmadik olvasat után csak azt tudom mondani, hogy a Felszámolt temetők könyve odakerül az „örök vándorpolcomra” a Kazár szótár és Casanova Velencéje mellé. Hogy miért? Erre nincsen épkézláb válaszom, talán csak annyi, hogy sokszor elvágyódom onnan és abból, amiben éppen vagyok, és ezen állapotaimban kapaszkodónak nem mindig elég egy szépirodalmi mű, töményebb vonzás kell, valamiféle szövegbe oltott képmágnes, amely elszív, kiszív, magába szív – ahogy jobban tetszik. Ez a kötet pedig éppen ezt teszi, miközben tudom, hogy a jelek, a nevek, a betűk, a számok, a szívecskék – mind eltűnnek előbb vagy utóbb, mint a trilobiták.

‍

Száz Pál: Felszámolt temetők könyve. Kalligram, Budapest, 2024.

‍