A hír

Sipos Sándor: Az állampolgár kötelessége
Bár visszavonhatatlanul megjött a hír, mégis arra gondol, hogy végül hová is indulna ennyire öregen és erőtlenül? A düledező, nyári viskó deszkázatának eresztékein beszűrődik a késő délutáni fény. Feláll a bambuszból és levelekből összetákolt heverő mellett, nézi a szegényes berendezést, a végletekig leegyszerűsített életének sivár terét, a lecsupaszított, szűk kamrát, ahol olyan hosszú éveket, olyan reménytelen várakozással terhes hónapokat töltött, hogy a gondolatába is beleborzad – és most indulni kellene: elérkezett a változást hozó pillanat, a várakozásnak vége, de lábai alig engedelmeskednek. Indulni kellene, hiszen jött a hír, hogy várják a folyó mellett lejjebb, a réges-rég kiválasztott, az öregek által már előzetesen felszentelt helyen, várják a mérnökök és az ácsok: végre elkészült a terv, és most már nekiláthat a munkának. – Látni akartam – suttogja maga elé, és nekitámaszkodik a heverő fejénél a hasított bambuszokból összerótt, falhoz erősített asztalnak, amely a ránehezedő súlytól megreccsen, megmozdulnak rajta a katonás sorba rendezett edények és a kókuszpálmából faragott tégelyek. Legyek repülnek fel, hogy néhány másodpercig zümmögjenek a szemüveges, törődött arc körül, majd visszaszálljanak az asztalra, az edényekre, a csontos kézfejre. Kinéz az asztal fölött meglehetősen szűkre szabott, homályos szemű ablakon. Kint a mozdulatlan, unalomig ismert párás csend, a mélyre nyúló, zöld falként meredő bozót és mögötte a sűrűn álló fák a néhány lépésnyi udvarszerű tér mögött, amelynek földjét az idők során simára és keményre koptatta lépteivel – és fölötte ott a viskó, a most még csukott ajtajával, s a viskón túl a már-már kékessé mélyülő olajszínű növények rejtekében az alig észrevehető csapás, amely a folyóhoz vezet, amelyen annyiszor leereszkedett már ő is, és nálánál gyakrabban csak az éj leple alatt mozgó állatok, a jó fél mérföldnyire ráérősen hömpölygő vízhez. Térde nekiütközik az asztal előtt helyet foglaló zsámolynak. Kézfejével végigtörli izzadtságtól gyöngyöző homlokát, és fásult fáradtságot érez, semmi egyebet, pedig örülnie kellene: valamilyen lemondáshoz köthető hangulat lesz hirtelen úrrá rajta, és egyszerre üres lesz és értelmetlen az egész éveknek tűnő várakozás, az egyedüllét, a készülődés valamire, amit egykor nagyon akart, de ami az idő múltával, a napok fülledt sodrával elvesztette csillogását, a belé vetett bizalmat, hitet és fényt. Még néhány zavaros, pirosló fényű alkonyat, és elmerül úgyis: magába rántja a káosz és a mély. Ha egy percig nem figyel, elragadja a fekete áradat. Mit is tehetne? Áll, ki tudja mióta, térdével érintve a fonott zsámolyt, és nem mozdul. Nem mozdul odakint a világ. A madarak, a dzsungel, a folyó karnyújtásnyira. Az eresztékeken beömlő, bordázott fény. Egy öregember áll mozdulatlanul a csomókban lüktető félhomály mélyén, mert másképp nem tehet. *** Istikém

Gilisztákat próbálok kipiszkálni a kövek alól a hátsó udvarban. Eső után egész jól látszanak a járataik a gyér fűben, az apró lyukacskák mellé kitúrt és felhalmozott sárdarabok elárulják őket, de ilyenkor, amikor a szárazságtól kemény és repedezett a talaj, jobban szeretnek a nagyobb kövek alatt nedvesen maradt földben lapítani. Ahogy félrelököm róluk a virágágyásokat határoló köveket, rögtön összerándulnak a fényre – sejtelmem sincs, hogyan érzékelik a fényt –, majd minél gyorsabban megpróbálnak eliszkolni. Persze én ezt nem engedem. Megragadom őket, még mielőtt eltűnnének végleg a fekete tölcsérek mélyén, és egy erélyes rántással kiemelem a vonagló testeket a földből. Ha lassan húzom, biztos beleszakadnak. Nem mondom, hogy nincs félbe tépett giliszta a mokkás dobozomban, de nagy hányaduk ép, érintetlen példány. A pecabot már ott áll előkészítve a szín oldalánál, és odatettem egy átlátszó vedret is, hogy legyen amiben gyűjteni a zsákmányt. De még csak kora délelőtt van, lesz elég időm, hogy begyűjtsem csaliból a megfelelő mennyiséget, a kisszékre felállva kirámoljam a hűtőt valami finomság után kutatva, hiszen a java mindig a felső polcon van, majd a kert végében, úgy 11 táján megvárjam Golyót, hogy együtt ereszkedjünk le a nagyjából 50 méterre levő folyóhoz. Legalábbis ez a terv. Ezt beszéltük tegnap Golyóval. A tervek viszont természetüktől fogva képlékeny dolgok. Állandóan változnak. Az időjárás ma nem tesz keresztbe, ragyogó napsütésre ébredtem, és a rádió szerint ez ki is tart. Szeretek napsütötte reggelekre ébredni, mert úgy érzem, könnyű vagyok és szabad. Erőt érzek ilyenkor, tettre készséget. Azt érzem, ma bármi megtörténhet, és azt, hogy nem lennék semmi pénzért sem máshol, csakis a saját bőrömben, ebben a faluvégi házban. Persze ez nem mindig érvényes. Anya pokolian hiányzik, fizikailag is, hogy a melegségről ne is beszéljek, ami irányából áradt. Megpróbálok úgy felöltözni és kilopózni az udvarra, hogy észre se vegyenek, bár gyakorlatilag nem törődik itt velem senki.
Lassan döcög a délelőtt, már bánom, hogy csak 11-re beszéltünk találkozót Golyóval, a gilisztaszedést abbahagyom és levonulok a nagy fűzfa alá, amely a kertünk és a folyó között a poros, mezei út mellett nő. Viszem magammal a mokkás dobozt is, elrejtem a törzs mellett a fűben, mert ott hűvös van, ott nem fordulnak fel idő előtt. Földet szórok rájuk, hogy biztonságban érezzék magukat. Üldögélek egy kicsit az árnyékban, nézem a mezőt, a folyót, a távolabb kitüremkedő dombokat a homokbányával. Visszabaktatok a színig, a horgaimmal babrálok. A húgom bukkan elő valahonnan, a kis pimasz, akit szüleink mindig magukkal visznek mindenhova, engem meg rendszerint lepasszolnak a nagyapámhoz. Nem is jövünk ki egymással jól, igaz, hogy csak a féltestvérem. A múltkor bosszúból tönkretettem a csigafarmját. Vastag rézkábelből és befőttes gumiból apró íjat fabrikáltam, zsákvarró tűt olvasztottam egy apám műhelyében talált, nagyjából 10 cm hosszú, gyufaszál vastagságú műanyag pálcikába. Háromlépésnyiről minden lövésem beleállt a szín oldalába. Na, ezzel lődöztem szét a csigáit. Türelemjáték volt, azt meg kell adni. Nem akartam a házakat megsérteni, ezért ki kellett várnom, amíg a sebzett állat újra kibújik, és csak akkor lőttem ismét, bele a nyálkás test közepébe. Sűrű, habos nyálszerű váladék szivárgott belőlük, míg az apró, de igen hatékony nyílvesszőt magukba húzták a sebben. Újra és újra kihúztam a gumit, rajta a tűvel felszerelt pálcikával, és lőttem. Még mindegyik mozgott, amikor otthagytam őket. Hogy szenvedjen a kis kedvenc, amikor megtalálja. Aztán még más érdekes játékot is kitaláltam azzal a kis íjjal, ha már megvan. Például gyurmából emberalakot modelleztem, rendesen karokkal, lábakkal meg fejjel, a törzset pedig úgy csináltam, hogy kialakítottam a mell- és a hasüreget, majd apró gyurmagolyókat raktam a szervek helyére. Néhány lövés után felnyitottam, hogy lássam, miket döfött át a tű.
Hajlított fedelű üvegedényben vergődik ez a délelőtt. Mintha valami készülne, amire nem számítok, ez cikázik át rajtam, amint a szín előtt üldögélek a tuskón, szinte várom, hogy na most, most történik valami visszavonhatatlan – és egyszerre csak itt is van a katasztrófa a nevelőanyám képében, aki megjelenik az erkélyen, és én nem vagyok elég gyors, hogy a szín mögé vessem magam a tekintete elől. Szőke, magas és szikár. Szöges ellentéte anyámnak, akit ugye, eltemettünk. Szeme hidegkék, akár a három éves húgomé, aki kiköpött, kicsinyített mása. Sehol egy kiló fölösleg: fitneszre jár, hiszen kell a megjelenés. Már az első alkalommal percek alatt birtokba vette a házunkat, amikor hazajött apámmal. Rögtön megéreztem benne a zsarnokot. – Gyere csak be, és öltözz – mondja szenvtelenül, kissé felemelve a hangját, hogy biztos lehessen benne, hogy meg is hallom. – Átviszlek a nagyapádhoz. Késő délutánig dolgom van a városban, majd jövök utánad.
Sokszor mintha nem is beszélne, csak sziszeg. Azt hiszem, épp csak eltűr. Úgy képzelem, mint egy fürdés után víztől csöpögő uszkárt. Viszont úgy érzem, apámból sincs semmi a vonásaimban. Ő persze mindig elfoglalt, már reggel bezárkózik a dolgozószobájába, vagy napokra távol marad. Ha nagyapám az úti cél, akkor apám biztos nincs a közelben. Azt a kis vakarcsot meg viszi magával, be a városba. A fűzfa tövébe rejtett gilisztáim jutnak eszembe, meg Golyó, akinek még szólni sem tudok, hogy borul a terv. Vörös lesz a fejem a méregtől, de nem szólok, mert tudom, hogy semmi értelme. Nem fog egyedül itthon hagyni egész napra, ne is álmodjak róla. A csigás történet után fél, nehogy magamra gyújtsam a házat. Mert szerinte már csak ez következhet. Ímmel-ámmal mozdulok.
Nagyapámnál amúgy jó, ott is hatalmas a kert, ott is szabadon vagyok. A kertváros egyik félre eső utcájában lakik, egyedül. Nagyapámnak többtucat galambja van. A nyári konyha és a raktárépület padlása tele van velük. Persze félig vadak, nem lehet csak úgy nyakon csípni őket. Egyszer az egyiket begyenlőttem a fúvócsövemmel. Csak úgy, hogy lássam, mi lesz. A dolognak csak annyi a szépséghibája, hogy a lövedék egy reszelővel jól kihegyezett, apám műhelyében elfekvő bicikli küllője volt, amelybe jól kiegyensúlyozva egy műanyag dugót olvasztottam, majd azt a fúvócső átmérőjének méretére vágtam. Az oldalamon, és a védekezésre felrántott karomon törte szét azt a fúvócsövet. A szemét néztem, és összeszorított szájjal, mukk nélkül tűrtem. Kifejezéstelen – vagy inkább engesztelhetetlen volt a tekintete. Mint amikor egy gát átszakad, és többé nincs megállás. Ezt olvastam le az arcáról. Nem csak a fúvócső roppant akkor. Mintha valamit végleg elrontottam volna, és már nem tudom soha visszacsinálni. Azóta mindig látom a vérben vergődő galambot, amikor nagyapámra nézek, a porban szétfröccsenő bíborvörös cseppeket, bár ez már régebb történt. Vagy talán meg sem történt, csak úgy gondolom. Talán azt a mozdulatot is csak gondolom, amellyel nagyapám kitekerte annak a galambnak a nyakát. Azt hiszem, arra a mozdulatra sosem lennék képes, bár ki tudja. Már nem is tudom, melyik történt előbb, egyszer elvert, vagy egyszer felragadta a vergődő, porban bukfencező galambot, és kitekerte a nyakát. A lényeget tekintve végülis teljesen mindegy.
Zötyögünk faluról a külváros felé. Bámulunk ki az ablakon a sárgarigó színű Audiból a húgommal együtt a hátsó üléshez szíjazva. Közönyt érzek. Próbálom teljes apátiával figyelni nevelőanyám kapkodó vezetését, mintha nem is sodródnánk ki majdnem minden kanyarban az árokszélre, mintha nem is kellene minden egyes utolért autó vagy szekér mögött olyant fékezni, hogy csak a szíjak miatt maradunk az ülésben. Én itt sem vagyok, történhet bármi az autóval és a benne ülőkkel. Az autó mellett lebegek, és ugyanolyan sebességgel haladok, mint az autó, néha kiúszom a kertek és házak fölé, ott suhanok át a villanydrótok alatt, kerülgetem a fákat és a különböző tereptárgyakat. Aztán megunom ezt is, nem sok idő múlva elkezd környékezni a rosszullét, mert nem előre nézek, és ettől, meg az autóban levő összetéveszthetetlen szagtól felfordul a gyomrom. A húgomnak mindegy, tehet bármit, sosincs rosszul. Csak értetlenül bámul, amikor meg kell állnunk az útszélen, hogy ne az autóban dobjam ki a taccsot. Azt mondják, kinövöm. Egyelőre minden autózás egy rémálom számomra. Az út nagyapámig amúgy nem hosszú, mindössze tizenöt perc, de nekem ennyi is elég, hogy miután kiszálltam, még legalább egy fél óráig csak kóvályogjak, és ne legyek jó semmire.
Tata a vállamra teszi a kezét, és int a távolodó autó után. Bemegyünk a hűvös házba, hogy letegyem azt a néhány cuccot, amit hoznom kellett. Egy hosszú ujjút például, ha netán estefelé lehűl az idő. Nagyapámnál a ház ugyanolyan évek óta, sosem változik itt semmi, a fényes, régi asztalokról, bútorokról lecsüngő horgolt terítők, a sárgaréz gyertyatartók hajlataiban felgyülemlő feketeség. A nyikorgó ajtók, és a szinte kihúzhatatlan fiókok, amelyek talán sosem működtek rendesen. A sarokban a hatalmas könnyező pálma. A levegőben úszó finom penész illata, amely a nedvesedő sarkokból szivárog még a legnagyobb szárazság idején is. Nagyapám idén lesz hetven. Kopaszodó fejtetején átfésülve lebeg néhány fehér hajszál. Vastag keretes szemüveget hord, és mozgása egyre lassul, minden ittlétemkor belém hasít ez a felismerés, hogy egyre nehezebben mozog, hogy egyre nagyobbra növő kék szemei a közelgő vég riadalmát sugározzák. Nagyapám építész volt. Csupán egy-két halvány emlékem van ebből az időből, hogy néha el kell utaznia, és olyankor hosszú hetekig nem látjuk. Különleges helyeken dolgozott fiatal korában – ezt mesélte anyám, mikor még élt. Különben ő már öt éve halott.
Eseménytelenül telik a délután. Unatkozom. Nagyapámnak dolga van, régi tervrajzok, lenyomatok között hagyom a hűvös dolgozószobában. Hátramegyek, és egy ideig céltalanul csellengek a gyümölcsösben. Egy félkemény labdát találok, azt kezdem rugdosni a szín oldalának, de elunom. A kert végében poros út vezet a folyó felé, de a víz túl messze van ahhoz, hogy szó nélkül lelépjek. Felmászok a lassan már düledező, szúette deszkákból összerótt kerítésre. Jobbra nagyjából kétszáz méterre kezdődnek a házak, zöldségeskertek, balra csupán a fűzfákkal szegélyezett út, szántók, bozótosok és egyébként semmi. Itt is mozdulatlan minden, a Kerestélyék háza irányából hallatszik csak át elmosódva néha az éhes disznók visítása. Végül vagy tíz perc üldögélés után csak elindulok balra, a folyó felé. Még száz lépés, és töretlen csend vesz körül, az egysávos, szinte bokáig érő porral fedett út kissé lejt, a víz közelében egyre sűrűbben növő fák és bokrok elnyelnek minden város felől szűrődő hangot.
Melegen süt, és magasan van még a kora-­őszi Nap. Bennem van, hogy forduljak meg és irány vissza, mert nagyapám keresni fog. De azért megyek. Csak még a következő kanyarig, csak még a következő fáig: most már vágyom rá, hogy megpillantsam a folyót, amelyet elég jól ismerek. Kicsit sajnálom, hogy nem hoztam a horgászbotom. Legalább a nagyapámét elvehettem volna a fészerből. Sáskát találnék bárhol a fűben az út mentén. Most már mindegy, céltalanul csatangolni is jó a folyó mellett futó ösvények labirintusában, amely füzes bozótokon, kis füves réteken vezet keresztül, és sosem távolodik el tíz-húsz méternél messzebb a víztől. Elérem a partot. A víz egy kényelmesen sétáló ember sebességével hömpölyög lefele a város irányából. Meglehetősen széles és mély itt már a meder, a fűzfák itt-ott benyúlnak a víz fölé, a levelek érintik a jelenleg nem túl zavaros testet. Az ösvény szúrós, túléretten vöröslő szedresek között vezet, néhol nádat is látni. Rovarok repülnek fel, ahogy karommal, combommal érintem az ösvényre néhol ránőtt növényzetet. Öröm elveszni ebben a bozótban, ami elég közel van még a városhoz, és ennek ellenére mégis a háborítatlanság érzetét kelti: csupán horgászok járják itt a partokat, jobbára napsütötte hétvégeken. Kitaposott beállóik ott sorakoznak az ösvények mentén, levezetnek az egészségtől kicsattanó flóra mélyén hömpölygő vízig. Elüldögélek az egyik rejtettebb beállóban néhány horgászbottartó faágas és egy csalitartónak használt rozsdás mokkás doboz társaságában. Szinte tökéletes a csend, csak a folyó menti élet neszezését hallani. Felugrik egy hal. Egerek, egyéb apró rágcsálók motoznak a bozót mélyén. Az ágak között madarak ugrálnak, levelekkel babrál a szél. Ezekben a pillanatokban azt érzem, hogy senki sem figyel, és ez jó.
Hirtelen valami erősebb neszezést hallok a hátam mögött, az ösvény irányából. Arccal ülök a víznek, felriadok a gondolataimból és hátra fordulok. Nem látok semmit. A neszezés is abbamarad. Így ülök egy fél percig, de semmi. Nézek át az ágak között, hátha meglátnám a zaj forrását, vagy valami mozgást érzékelnék a levelek alatt. Vízi pocokra, esetleg vidrára gondolok. Még mindig semmi. Vállat vonok, és bámulom tovább a vizet, ám hegyezem a fülemet közben. Aztán néhány perc múlva a zaj megismétlődik, de most mintha egy női hangot is hallanék a motozással egy időben, amint bizonytalanul, rekedten a nevemet suttogja. Nem hallom pontosan, de felugrom, és néhány lépést teszek az ösvény felé. Nem látok senkit, csak a fordulóban sarjadó fűzfa ágai lengenek erőteljesebben, mintha valaki épp most haladt volna ott át és érintette volna meg őket a testével. Megeresztek néhány hellót, és megnyújtom a lépteim, hátha utolérem, akárki is az. A forduló után sem találok senkit, csak a tücskök ciripelése marad abba, és egyszer csak azt érzem, hogy szaladnom kell, mert belém hasít hirtelen egy sejtés, mintha egy barna hajkorona tűnne el ott a következő kanyarulatnál, és egy össze nem téveszthető, vékony sziluett, és senki más soha nem szólított úgy, hogy Istikém, és érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, amint eliramodok, és artikulálatlanul nyögöm ki, hogy anya, és meg is botlom, hasra is vágódom a keményre szikkadt ösvényen, belém hasítanak a szederindák, de felállok, és zsibbadt lábakkal botladozom tovább, és a sírástól összeszorult torkomból nem jön ki több értelmes szó. Aztán enyhén kanyarodik a folyó, és velem szemben egy horgászbeálló van, ide támolygok le, hogy arcom, vérző lábszáram és könyököm vízzel lemossam. Az árnyék nincs sehol. Szétfoszlottak a folyó fölött a hangok. Ahogy víztől csöpögő arccal állok, egy furcsa tárgyra leszek figyelmes, amelyet lassan sodor az ár. A felszín alatt hozzávetőleg húsz-harminc centire úszik, és ahogy közeledik, egyre kivehetőbb a szinte kristálytiszta vízben. Kitörlöm a vizet a szememből, és dermedten állok. Nem is tudom, mit érzek. Tőlem nagyjából húsz méterre, a folyó közepén, a felszín alatt egy sárga gépkocsi úszik. Most ér velem egy irányba. Jól kivehető a tető, és az alatta levő, zárt ablakok. A szétrepedezett szélvédő közepén megakadt ablaktörlők. Igen, egy sárga Audi úszik le előttem a folyón, és én nem teszek semmit. Arcomon úgy ül a mozdulatlan döbbenet, mint egy maszk. És a maszk mögött most nincs senki, mert én belehulltam valami fekete semmibe. A sárga tető egy idő után nem is látszik már. Néhány másodpercnyi zsibbadtság után végre megrázom magam, és szaladni kezdek lefele a folyó mentén, de a járművet többé nem pillantom meg, végleg eltűnik a kéken derengő mélyben a szemem elől. Kétrét görnyedve fújtatok egy darabig. Vajon tisztán láttam-e, amit láttam? Nem tévedek? Nem csak egy sárga, műtrágyás nylonzsákot láttam a folyón lefele úszni? Azon agyalok, mitévő legyek. A folyó ezen a szakaszon mély és széles, nincsenek sekély részek, ahol esetleg a felszínre kerülhetne az autó. Rohanok vissza az ösvényeken, vissza a szederindák között a poros útra. Késő délután van már. Loholok végig az úton, szemben a nappal, a cipőmet vastag rétegben üli meg a finom por. Mielőtt a kertünk végébe érnék, találkozom az út mentén egy fura alakkal. Ismerem, a neve Apácai, egy kicsi, rogyadozó házban lakik Kerestélyék után, itt nem messze, az utca végén. Háza körül gazzal teli kert van, a bodza és a vadszőlő lassan végképp birtokba veszi a falakat. Már születésem előtti időktől fogva rokkantnyugdíjas, a havi juttatás nagy részét italra költi. Ő a helyi bolond. Jobb kezével a palánkot támasztja, fejét féloldalt fordítja, és előre dől. Úgy jár, mintha mindig szédülne. Csak a falak, kerítések mentén. Haja piszkos barna és bozontos. Ruházata elhanyagolt és foltokban sáros, poros. Nem gyanítaná senki az értelem legapróbb szikráját sem ebben a koponyában. Apró, savószínű szemeivel rám néz, szája torz vigyorra rándul, kilátszik a sorvadásos íny a néhány feketére romlott foggal. Szó nélkül akarok továbbrohanni, de rekedten utánam kiált.
– Istike! Istike!
Ahogy visszafordítom a fejem, elvigyorodik, de látom, semmi mást nem akar, szemei zavarosak, szinte biztos, hogy részeg.
– Vesd a folyóba, aki szeret úszni! – hörgi szinte maga elé, felröhög, megtántorodik és nekiesik a korhadó deszkáknak. Éktelen káromkodásban tör ki. – Ha más nem lenne bolond, én lennék az! – ordítja még utánam. Nem törődöm vele. Átugrom a kerítésen, és meg sem állok a házig. El kell mondanom az öregnek, mit láttam.
A ház fölött a lemenőben levő nap izzó gömbje függ, az almafák törzse mögött elkezd besűrűsödni az árnyék. Alig érzékelhető kis szél is motoz az udvar és a járda között húzódó díszcserjében. Elhalkulnak a benne ugráló verebek, nagy részük felborzolt tollakkal gubbaszt a tövisek nyújtotta biztonságos homályban.
A házban csend fogad. Becsapom az ajtót és zihálva megállok egy pillanatra, hátha meghallanám nagyapám neszezését valamelyik szobából. A dolgozószoba ajtaja résnyire nyitva, ott is áll, sűrű masszává rándul a csend, ahogy lábujjhegyen lopózom a súlyos tölgyfaajtó felé. – Tata – szólítom félig hangosan, félig csak suttogva, de nem mozdul semmi, így hát belököm az ajtót. Nyikorogva tárul ki, hallom a belső oldalán koppanni a szegre akasztott térkép farámáját. Az első pillanatban nem látok senkit, de amint megkerülöm az ebédlőasztalt, megpillantom a padlón fekvő nagyapámat. Hanyatt esve, mozdulatlanul hever néhány papírlap társaságában, amelyet valószínűleg estében sodort magával. Homlokán, halántékán féltenyérnyi alvadt vérdarab.
Felkiáltok meglepetésemben és riadalmamban, melléje ugrom és rázogatni kezdem, de nem reagál. Szájából vékony érben csorog a nyál. Kétségbeesésemben nyomkodni kezdem a mellkasát, dörzsölni, amilyen erősen csak tudom, aztán már egy telefon van a kezemben. 112. Remegő hangon mondom be a címet. Ülök tehetetlenül a földön fekvő, mozdulatlan test mellett. Próbáljam az oldalára fordítani – mondja a telefonba a női hang, összeszedem minden erőmet a művelethez. Hány éves vagy – kérdi. Tizenkettő.
Apám a mentő után néhány perccel érkezik, ideges, gondterhelt. Fel-alá szaladgál, segíteni próbál, de inkább láb alatt van. A jó hír az, hogy tata él, valamilyen roham érte, elájult és beütötte a fejét és a hátát. Magához tér néhány pillanatra, nem tudja, hol van, megpróbálja szétlökdösni az asszisztenseket. Majd ismét mozdulatlan zsibbadtságba zuhan.
Meg is feledkezem a vízfelszín alatt sodródó Audiról, nem mondtam el még senkinek, fel sem tűnik, hogy mostohaanyám nincs sehol. A nappali sarkában állok egy hatalmas földgömb mellett, apám hangja tör át hozzám a ködön túlról, meg sem hallanám, hogy szólongat, csak akkor rezzenek fel, amikor a karomhoz ér és mellém térdel. – Ügyes vagy, fiam, apa most bemegy nagyapáddal a kórházba. Te várd meg itt Valériát, utánad jön. Amint tudok, jövök én is haza. Csap egyet a vállamra, feláll és kimegy a hordágy után. Néhány perc múlva ismét egyedül maradok, csupán a szomszédok felzavart kutyái ugatnak az egyre közelebb lopódzó alkonyatban.