A hiányzó szín

Azt álmodtam egy éjjel, hogy Jankovics Marcell-lel utazom egy vonaton. A fülke sarkában ült, szerényen meghúzódva, kezében egy rajztömbbel, és rajzolt, folyamatosan rajzolt. Anélkül, hogy tolakodóvá válnék, valahogyan kiderítettem: vázlatok ezek Az ember tragédiájából készített monumentális animációjához. Az álom útjai kifürkészhetetlenek, nem veszi figyelembe az idő múlását és a valós élettényeket, életet és halált, múltat és jövendőt. Azok a rajzok egy olyan színhez készültek, amely kimaradt Madách művéből – bár az álom, Ádám álma, átfogja a teljes emberi történelmet, hogy visszajusson az egyszerre elkeserítő és továbblépésre sarkalló kiindulópontig. Melyik az a szín, amelyben a mi történetünk játszódik, a jelen, melyet élünk? Mert a Nagy Egészben ott kell lennie, ott kell lennünk nekünk is. És valóban ott van: nem külön szín, nem egy a tizenötből, hanem valahol a nagy történelmi tablók közti hiátusokban húzódik meg, az emberiség létállapotainak – egymástól mégoly távol esőnek tűnő – részleteiből állhat össze. Mondhatnám, hogy valahol a falanszter és az eszkimó szín között vagyunk félúton, de ez csak pillanatnyi, korlátos létérzékelésünk kivetítése volna. Mert mi az édenkertből való kiűzetés, ha nem ember és természet végzetesen megbomlott viszonyának ábrázolása, a klímapara biblikus ősképe?

A jelen mindig megfoghatatlan, kiismerhetetlen, gomolygó felhőrengeteg, a Káosz, a maga feltételezéseivel, veszélyeivel és vágyaival: múlt, amelynek nincs vége, jövő, amely már elkezdődött. Az ember pedig ritkán képes tovább látni az aktuális kondícióján, amelyet hajlamos sorsnak vélni – mindig mosolyognom kell azon, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom egyes, átfogó jövővíziót felvázoló látnok-szerzői nem tudtak megjósolni olyan hétköznapi használati tárgyakat, mint a mobiltelefon. A jelen díszletei közt úgy tévelygünk, mint az első ember a Paradicsomon kívül; a válogatatlanul özönlő információk tömkelege elfedi előlünk azt, ami valóban lényeges és meghatározó. Milyen lesz hát a jelenben gyökerező jövőnk? A kapával lefejezett gyerekekről szóló rémisztő híradások az Einsteinnek tulajdonított mondás igazát sejtetik, miszerint nem tudhatjuk, milyen fegyverekkel vívják majd a harmadik világháborút, de a negyediket egészen biztosan botokkal és kövekkel. Elon Musk agyba ültethető, egyes betegségek gyógyításával és emlékeink „lementésével” is kísérletező chipjeinek szabadalmaztatása pedig a poszthumán egzisztenciális állapot sci-fi regényekből előrémlő – utópikus? disztópikus? – képét vetíti előre. Milyen jelent, milyen jövőt vázolt a vonaton, Madách nyomán, Jankovics mester? Miféle hang ez? „Ébredj hát, Ádám! Álmod véget ért.”