A hegyélmény – belülről

Valami lényegidegen történik, úgy érezhetjük, mindahányszor a cím ad programot egy abszolút zeneként is remekül beváló műnek. A hallásesemény, a percepció, az esztétikai érvény belső kialakulása és a szubjektív értelmezés igen összetett útját, mi tagadás, némileg leegyszerűsíti – és ezzel a zenemű hallgatóját terelgeti, vagy ha minden tapintatot félreteszünk: megvezeti – egy-egy szerzői cím. Mintha legalábbis az amúgy igen butácska „mit akart a szerző mondani” kérdés megválaszolására a komponista maga szeretne kondicionálni azzal, hogy ha csak pár szótaggal is, pályára állít, megsúgja, mint egy érintetlenségében hebegő felelőnek az iskolapadban, mit tanácsos gondolnia. Vagy egyszerűen megkísérli valamelyest gazdagítani műve értelmezhetőségi ajánlatát.

De lássuk be, ma már nem túl praktikus pusztán egy számmal, esetleg egy hangnemi jelöléssel ellátni, mondjuk, egy szimfonikus opuszt. A szerző is némileg kényszer alatt áll: a megnevezhetőség kötelességet ró rá. Műve hallgatóit viszont ugyanez jogként illeti meg.

Amikor 1979-ben a marosvásárhelyi Zenei Napokon Csíky Boldizsár A hegy című szimfonikus költeményét bemutatták, vélhetőleg ugyancsak sokakban felmerült a kiváló kompozícióval árukapcsolt öt cím körüli kérdés (A hegy négy részének/tételének külön-külön címe is van, így jön ki az öt). Szerencsénkre egy harminchat évvel később megjelent cikk remekül eligazít. Csíky Boldizsár ugyanis itt, ekkor vall színt arról, hogy a konkrét zenemű és a címe(i) között voltaképpen van még egy közvetítő elem, egy kopula: az ihlető helyzet. A cím tehát – jövünk rá mondatait olvasva – nem is a zenére magára vonatkozik, hanem arra a tapasztalatforrásra utal vissza, amelynek nyomán a kompozíció megszületett. „A hegy eredeténél (...) egészen közvetlen élmény áll: egy öreg vadőr hurcolt fel a Kelemen-havasok tetejére. Előzetesen meghallotta, hogy kétségbe vonom, képes-e egyáltalán hatvanévesen felmenni a hegyre. Mit mondjak, úgy meghordozott, hogy alig tudtam felcipelni magamat. A csúcsról szétnézve kezdtem el gondolkodni: mi viszi fel az embert a hegy tetejére? Miért ült bele Kolumbusz azokba a rozoga hajókba? Miért nyúlt bele Fermi a láncreakcióba? A magyarázat: a megismerés kényszere. Ez áll a darab természetleíró, deskriptív álcája mögött. A hegy tételeinek címei – Körvonalak ködben, Mélység­iszony, A csúcs vonzása, Nosztalgia – ezt próbálják érzékeltetni” (Csinta Samu interjúja a Háromszék 2015. november 28-i számában).

A „természetleíró, deskriptív” arculat – még ha Csíky merőben álcának nevezi is – épp a lényeget testesíti meg. A hegy­élmény jóval több puszta tájélménynél. A hegyen levés a feljutott ember belső természetének leírását is implikálja. Aki felülről szétnéz, óhatatlanul a maga nagyot akarásával, teljesítményével, fáradozásával, siker- (vagy átmeneti kudarc)élményével is szembesül. Ahogy A hegy első részéből kihallani: a köd nem az elveszettség jelképe, hanem az egyelőre láthatatlan vagy csak felsejlő mozgalmasság terepe: kontűrök, események, lehetőségek vibrálnak a tejfehér masszában, hogy a hatalmasságig növő, hirtelen véget érő cres­cendóban a körvonalak győzzenek az alaktalanság fölött. Vagy a második és negyedik rész kezdő hegedűsikolyai is, úgy tűnik, sokkal inkább a belülről táplált átéltségről, mintsem a merőben fizikai mélység indukálta „iszonyról” szólnak. Rezek és vonósok kiegyenlített, gondosan felépített pillérei, kürtökön megszólaló visszhangos (belső?) messzeség, rézfúvósok és cintányérok ismétlődő korbácsütései, pánik, zuhanásképzet egyfelől – a második részben –, a tompa kürt- és trombitakar hangjain megszólaló, higgadt gondolatiság, a mélyvonósok simogató alapjára épített „Kékszakáll-harmóniák”, a megnyugvás pillanatait elhozó, ezért bizonyossággal járó konstrukció másfelől – a negyedik részben – egyaránt arról beszélnek, hogy a hegyre való feljutással mintegy ellenmozgásban az önmagunkba való bejutás tapasztalatára tehetünk szert.

Csíky Boldizsár poémájának ez az „önismereti” vonása persze egyéb zenekari alkotásaiban is szembetűnő (például Gulag, Erdélyi Rapszódia szimfonikus zenekarra, La quiete di Piazza Dante, Concertatio nagyzenekarra, Prelúdium, Fúga és Posztlúdium szimfonikus zenekarra vagy Barcsai-kantáta). Majdani monográfusa számára szép feladat lesz bejárni a zeneszerző önreflexív igényének alakulástörténetét.

‍