A halál se

Esterházy Péter (1950. április 14. – 2016. július 14.)

Egy évvel a magyar irodalom posztmodern fordulata előtt, érettségi után matematika szakra készültem, és egyik barátnőmtől ajándékba Esterházy Péter Termelési regényét kaptam. És akkor kiderült számomra, hogy szemben az iskolai dresszúrával, nem úgy van ám, hogy az irodalom a hatalom szolgálatában álló erkölcstani és grammatikai szabályok a lélek idomítása céljából, hanem. Bonyolult rendszer, melyben a szavaknak lesz (támad!) jelentése, amely elillan, majd megváltozott formában visszatér (nem föltétlenül ebben a sorrendben), váratlan összefüggéseket tapasztalhatunk meg, amitől kicsit több közünk lesz a világhoz. Esterházyt olvasva arra is rájöttem, hogy mindenki a barátom: Pázmány, Csáth, Mikszáth, Kosztolányi, Pascal, Danilo Kiš, Wittgenstein, Hrabal, Thomas Bernhard, Ottlik vagy Tolnai. Olyan közvetlenül írt, hogy sokszor az volt az érzésem: nem olvastam, hanem mesélte, nekem. (Például azt a jelenetet, amikor Weöres Sándor a két vadul csaholó kutyát elhallgattatja puszta nézésével, majd azt kérdezi: „Vajon mi mikor leszünk ilyen szép kutyák?”)

Egyszerre hozta közel és távolította el a dolgokat. A Fancsikó és Pintában van erre pontos megfogalmazás: „egyszerre szeretni és látni”. Aminek egy hihetetlen tágasságérzés a következménye: nem vagyok rákényszerítve sem az elfogultságra, sem a hazugságra, ezekre a provinciális, elkeserítő viselkedésmintákra. Esterházy a nagy nevekhez (Goethe!) vagy kisebb nevekhez (Eckermann) nem úgy fordult, mint követendő mintákhoz, hanem mintha társalogna velük. Ezt ő így mesélte tavaly A sántakutya nevű rendezvényen: „A tradíció nem tárgy, amihez hozzá lehet nyúlni, hanem valami, amivel kapcsolatba kerülünk.”

Soha nem olvastam tőle olyan mondatot, amely bárkit is kirekesztene. Vagy akár megvetne. Vagy akár elvárna valamiféle beavatottságot, műveltségbeli, ízlésbeli cinkosságot. Könyvei transzparensek, mutatja, hogyan ír, mi miből lesz, annyi a kockázat legfönnebb, hogy kedvet kapunk mondjuk még az Effi Briesthez is. Nem a bonyolulttól kell félni, hanem a zavarostól, mondta.

És ez hihetetlenül felszabadító volt még a szolgalelkű, helyezkedő, Kádár-féle puha diktatúrában is, majd később, örökké ezen a földön. Arisztokratizmusát – amivel úgy dolgozott, mint egy rendes proli – azok lobbantották a szemére, akik előjogaikat érezték veszélyeztetve az olyan mondataitól, hogy „mindenki Jézus Krisztus, és mindenki keresztre is van feszítve”.

Női elbeszélőit azonnal megszerettem: A szív segédigéi anyafiguráját, Csokonai Lilit, a Hrabalnak Hamuhajú Szulamitként levelet író feleséget. Érzékenységük, érdeklődésük semmiféle elvárásnak, szerepnek nem próbált megfelelni, nem finomkodnak, nem tartják el az élettől vélt előkelősködéssel a kisujjukat, úgy örülnek és szenvednek, mint a férfiak vagy mint a kutyák. Nem könnyű nőnek lenni, tanultam meg Esterházytól, és ujjongtam: végre!

A jézuskrisztusos mondatot a Har­monia Caelestis egyik édesapa-figurája mondja, történetesen egy „moslék-részeg édesapám”, aki erre a gondolatra épített egy regénytervet. Persze, abból a regénybeli regénytervből nem lett semmi, viszont a Harmonia, az pont ezt fejezi ki. A hagyomány vagy családtörténet nála nem valami őrzésre, leporolgatásra, ünnepi alkalmakkor ásításra ingerlő beszédekre van, hanem él, helyzetbe van hozva, nem kényszerít, nem bezár, nem elválaszt mindazoktól, akik másféle tradícióban nőttek fel, hanem a szabadságunkat (életkedvünket, még akkor is, ha baj van) növeli.

2001. május 6–7-én, Kolozsváron, a Másvilág klubban (tényleg ez volt a neve) felolvastuk elejétől végig, szünet nélkül a Harmoniát. Mindenki jöhetett, és mikor úgy érezte, átvehette a felolvasást. Nem volt semmiféle forgatókönyv, de nem támadt zavar, ha egy részt ketten kezdtek el, hát ketten olvasták, még jobb. Mert olyan a regény, hogy bármikor bekapcsolódhatsz, bármikor kiléphetsz, csak figyelned kell, bárki vagy, magadra ismersz az idegenben, vagy másra önmagadban, és nincs ezzel semmi baj, nem fog más a lady biztonságáért szavatolni, hacsak te nem. Esterházy Péter is eljött, ő kezdte, elment, visszajött, lóként csettintett, átvette, visszaadta a szót, és ott voltunk mi is, ugye, Áron? Andi? Mari? Pista? Bea? Attila? Zsolt? Kata? Erika? Laci? Kati? András? Gyöngyi? Éva? István? Emese? Imre? Juli? Dávid? Ági? Balázs? Péter, János, Jakab, Máté? És azon, hogy ez a csoda megtörtént, a halál se fog változtatni.