A francia szimfónia megújítója

Párizs, 1820-as évek. Beethoven, szerelem – e kettő kellett Hector Berlioznak ahhoz, hogy hosszan kihordott nagy tervét, az Épisodes de la vie d’un artiste címet viselő öttételes alkotását lezárja. Az 1830-ban bemutatott grandiózus mű, amely aztán a Fantasztikus szimfónia fedőnevet kapta, hosszú időre berekesztette a francia szimfóniairodalmat, hogy „előzékenyen” átadja az érdeklődés pezsgő terét az operának, amely hosszú időre lekötötte a párizsiak figyelmét. Évtizedek teltek el úgy, hogy alig néhány jelentősebb szimfónia született a fővárosban – és persze Franciaországban –, ezekről azonban mára alig tudunk valamit.

Ám 1888-ban a láthatáron feltűnt egy új, egy igazi szimfónia. Miközben az Eiffel & Cie építészcég által kezdeményezett világkiállítási vastorony hónapról hónapra mintegy tizenkét méterrel borzolta magasabbra a párizsi konzervatívok kedélyzetét, a belgiumi születésű és anyai ágon német származású César Auguste Jean Guillaume Hubert Franck, a Conservatoire zeneelmélet- és orgonatanára befejezte a maga D-moll szimfóniáját. Jócskán túl volt már az ötvenen, de élete alkotói csúcsidőszakát élte: jószerével utolsó tizenvalahány esztendejében komponálta mindazt, ami miatt a francia zenetörténet meghatározó alkotójaként tartjuk számon.

A szimfóniát 1889. február 17-én mutatták be, korántsem egyöntetű lelkesedés mellett. A kor vezető karmestere, Charles Lamoureux kereken visszautasította a művet, ezért a Conservatoire zenekara vállalta az előadást Jules Garcin vezényletével. (A párizsi zenei felsőiskola amúgy is arról volt nevezetes, hogy előszeretettel szólaltatott meg olyan műveket, amelyek nem kifejezetten a jól bejáratott közízlés tetszésére születtek.) A Franck-szimfónia fogadtatása ugyancsak vegyes volt: voltak, akik a darab archaizmusát, „dogmatikus” fegyelmét, mások éppen az újításait hánytorgatták fel.

A Szimfonikus variációk, a zongorára (majd orgonára) írt Prelűd, korál és fúga, az A-dúr szonáta hegedűre és zongorára vagy az F-moll zongorakvintett ismerői számára Franck D-moll szimfóniája egyfajta betetőzésnek számított, és a fiatalabb francia zeneszerző-nemzedék különös csodálatát vívta ki. A hagyományosság és az új eszmeiség (meg persze a merőben egyéni harmóniai szellem) szerencsés konstellációba került Franck alkotásában, aki jószerével Liszt szimfonikus költeményeinek formavilágát tekintette mintaképnek. Alkotásának három, meglehetősen lazán formált tételét jól felismerhető tematikus rokonság kapcsolja össze, aminek nyomán Franck kompozíciós technikáját ciklikusnak is szokás nevezni (a zenei főtémák, bár továbbgondolásaikban végig kapcsolódnak, egy végső vonulatban nyerik el szintetizáló összefoglalásukat).

Az első tétel – a jól bejáratott szonátaformában megvalósítva – ugyanannak a zenei gondolatnak többféle megjelenési formáját kínálja, miközben Franck alkalmat ad arra is, hogy zenei példaképeire, Lisztre (jelesen a Les préludes alaptémájára), Beethovenre (utolsó kvartettje Muss es sein? zárótételére) vagy az orgona-atya Bachra (a B-A-C-H dallamrajzra) is gondolhasson figyelmes hallgatója. A második tétel a szimfóniák hagyományos scherzóját és lassú tételét egyesíti. A hangulatos darabot szép hangszerszólók jellemzik, a hárfa- és pizzicato-kíséret fölött angolkürtön „daloló” főtéma például valósággal az ember bőre alá dudorássza magát, hogy a tétel végére ugyanez a téma szenvedélyes, mindent elsodró tuttiban konkludálódjék. A finálé az előző két tétel zenei anyagát dolgozza fel mozgalmasan, színesen, hatásosan, a francki orgonaimprovizációs tapasztalatból is következő bőséges és elegáns modulációkkal.

Nehéz nem észrevenni, hogy Franck hangulatainak komoly, bensőséges vallásosság az alapzata, gyakran boldog vagy misztikus felhanggal, de sohasem könnyeden vagy humorosan. Szimfóniájának – vagy tizenkét kiemelkedő, szimfonikus komplexitású orgonaművének – hatása szerzője személyiségében is keresendő: César Franck a legkiemelkedőbb humánum, az egyszerűség, a vallásos érzelem és a szorgalom embere volt. A szertelenségtől és exhibicionizmustól mentes késő romantika éppúgy meghatározó jegye életművének, mint a feddhetetlen szakmai tudásból, erudícióból fakadó formai-harmóniai gazdagság.

‍