A földi és az égi kontrasztjai - beszélgetés Szabó T. Anna költővel, íróval, műfordítóval

– Nemrég egy Kolozsvárral kapcsolatos fiatal költői kerekasztal közönségének soraiban ülve elkaptam a mondatot: „attól, hogy kolozsvári, még senkiből nem lett nagy költő”. Ezen kissé fölháborodva mégis megkérdem tőled: költőként van-e, amit tudatosan Kolozsvárnak köszönnél? – Nagyon sok mindent köszönhetek Kolozsvárnak, természetesen. Először is a családomat, hiszen magyarfenesi nagymamám és györgyfalvi nagyapám itt telepedtek le, a másik ágon dési és szatmárhegyi nagyszüleim is itt találkoztak egymással. Gyógyszerész édesanyám és biológus édesapám gyógynövény- és herbáriumillatában itt nőttem fel, a Malomárok mellett, a kajakkal bejárt Szamos közelében, családilag végigkószálva az összes lehetséges kirándulóhelyet a Békástól a Felekig. Nagyon erős tájélmény ez, nem érzem jól magam csak olyan helyeken, ahol szintén magaslatok és víz határoz meg egy várost – már pár éves koromban megtanultam, hogy felmenni egy csúcsra azt jelenti, hogy az ember rálát a dolgokra; ez költőileg is nagyon hasznos tapasztalat volt, azóta is alkalmazom versben a (növénytanon edzett szemmel nézett) mikrovilág és a makrovilág, a földi és az égi kontrasztjait. Magának a városnak is sokat köszönhetek, az ujjal tapintható történelmet a falakban (a verseimben is megjelenik), a templomok zsoltárait (a Kakasos templomban konfirmáltam), a többnyelvűség mindenféle izgalmait (három év alatt három óvodába jártam, három nyelven), a csodálatos Lőwy-családot, Halmos Katalin kórusait, a barátokat és a tanárokat, Kányádi és Lászlóffy személyes biztatását, Balla Zsófiát, és persze téged is – sorolhatnám sokáig. Egy ilyen kíváncsi embernek, mint én, nagyon telített tér a város. Szerintem nagyon jót tesz egy írónak Kolozsvár – amikor Jékelyt vagy Polcz Alaine-t olvasok, akkor mindig érzem, hogy rokonaim.

– És emberként mi az, amit szülővárosodból magaddal hordozol? A nagyközönséggel megosztható? – Nemrégen egy budapesti jó barátnőm azt mondta nekem, hogy „Ti, erdélyi értelmiségiek, bármennyire is különbözzetek egymástól, mégis sokkal hasonlóbbak vagytok, mint itt, Magyarországon bárki.” Azt hiszem, pozitívan mondta, én mindenesetre annak vettem. Én nagyon hamar el szoktam mondani beszélgetések közben, hogy kolozsvári vagyok eredetileg, pedig idén harminc éve, hogy nem a városban élek; mégis, alapja mindennek, amit csinálok. Egyszer csak-csak megírom rendesen, hogy miért...
– Sors, eleve elrendeltetés vagy választás kérdése az, hogy hol él, hol alakít ki otthont az ember? Függ-e az otthon otthonossága a várostól, amelyben lakunk? – Most Budaörsön lakunk, dombok-hegyek között, a kertben próbálom reprodukálni nagymamám kolozsvári kertjének részleteit. A közeli temetőben pedig ott van apai nagymamám és nagybátyám sírja, rajta Szabó T. Attila nevével is; eleve ezért költöztünk ide, mert ez már gyökereket jelent. Budapest otthonosságát kedves tanáromnak és mesteremnek, Géher Istvánnak és családjának köszönhetem: ők vittek kirándulni, evezni a Dunán, ő teremtette meg az Eötvös Collegium angol-amerikai műhelyében ugyanazt a szellemiséget, amit Kolozsváron megszoktam. Szombathely, ahol először laktam, kedves számomra, de az igazi otthonomat már itt laktam be Budapesten és Budaörsön. „Egymás személye itt az otthonunk”, mondja Takács Zsuzsa; „Ahogyan élsz, az a hazád”, mondja Balla Zsófia. Az otthon nemcsak tér, hanem személy is.
– És függ-e az otthon otthonossága a nyelvtől, amelyet beszélünk? Tudnál-e, próbáltál-e huzamosabb ideig úgy élni, hogy az otthon terén kívül más nyelven kelljen kommunikálnod? – Angliában és Amerikában voltam pár hónapot, akkor még nem volt igazi net, nagyon elszigeteltnek éreztem magam; később, a berlini három hónap alatt már egyenesben követhettem a híreket (sajnos, mert mindig rettenetesen lelomboznak Magyarország közügyei). Nem hinném, hogy huzamosabb ideig jól tudnám magam érezni egy idegen nyelvű közegben – a mostani magyarországi kivándorlási láz közepette végig próbálok kapaszkodni: én úgy jöttem, és ha már hoztak, akkor komolyan is gondoltam, hogy itt akarok maradni. Nekem minden más nyelv idegen nyelv marad, hiába értem, fordítom, forgatom, álmodom, lélegzem be – soha nem lesz a sajátom. Nem írtam soha más nyelven, mint magyarul, és nem is szeretnék. A saját nyelvemet szeretném a lehető legjobban beszélni, írni, használni. Ezzel persze be is zárom magam, de jól érzem magam a kerített teremben. Van itt is bőven élnivaló. (Itt elmosolyodtam, mert eszembe jutott Arany verse a Kozmopolita költészetről. Albion, igen… Azért az angol költészet mindig fontos lesz nekem, de csak úgy, mint egy szeretett hang a rádióban.)
– Olyan korban élünk, amikor a személyes identitás egyre hangsúlyosabb egy ember életében. Nőként, anyaként, humán beállítottságú értelmiségiként miként éled meg azt, hogy így vagy úgy, időről időre meg kellene határoznod: ki vagy? – Ennek jónak kellene lennie, ha nem lenne kötelező. A magunk számára, csendben és titokban, mindig nagyon fontos, hogy meghatározzuk a céljainkat és definiáljuk az érzelmeinket, de ha ez külső kényszer, régen rossz. Ismerek kitűnő tanárokat, akik inkább vállalták a nevetségesen kevés fizetést, mint hogy azt kelljen mindenféle portfóliókkal bizonyítaniuk, hogy ők igenis tudnak tanítani (hiszen harminc éve vannak a pályán). „Az én vezérem bensőmből vezérel”, ugye; semmi sem fontosabb, mint a belső hang. A szembenézés nálam amúgy is kényszeres, és nagyon fájdalmas is. Anyaként még inkább. Mondok egy példát: katartikusan rettenetes volt, amikor rájöttem, hogy ha agresszió ér, azt én, ha fáradt és ideges vagyok, akkor rögtön és automatikusan továbbadom a gyerekeimnek, akik meg nekem kiszolgáltatottak. (Azt persze már csak ezután ismertem fel, hogy gyerekkoromban az öcsémmel csináltam ugyanezt – utólag is rettenetesen sajnálom.) Ha az ember szembenéz a saját hibáival, gyengeségével, akkor nem lesz belőle szándékos hideg gonoszság. Még idejében megállíthatom, ha elég erős az akaratom. Kívülről ezt nem lehet sem meghatározni, sem kimérni, sem pedig elítélni. Mindenkinek magának kell elvégeznie.
– Nőnemű költőktől gyakran megkérdezik, nem jelent-e gondot nekik a vers természetével járó lelki feltárulkozás, miközben mindig elfelejtik, hogy a lelkiekkel való foglalkozás mennyire női tudomány. Mit gondolsz erről?
– Sokat gondolkoztam azon, hogy az időhiányon és a nyilvánvaló és fájdalmas társadalmi meghatározottságon kívül mi az oka annak, hogy az utóbbi századot leszámítva kevés a jó irodalom, amit nők írtak. Most azt hiszem, hogy ennek a szemérem és a hiúság a legfőbb gátja; de ez persze rögtön társadalmi kérdésekhez visz megint, hiszen a szemérem külső büntetések sorozatának eredménye (hányszor hallotta egy lány, hogy „szégyelld magad!”), a hiúság pedig a gyengébbek túléléshez szükséges fegyvereinek egyike. Mégis: van ebben talán valami velünk született tetszési vágy is; hogy a nők jórésze készségesebben és jobban alkalmazkodik mindenféle elváráshoz, és inkább hajlik, mint törik. Óriási szabadság pedig, ha az ember fintoroghat és őrjönghet egy tükör előtt, és az is felszabadító, ha hideg szemmel nézheti magát. Sokat nézegettem mostanában női önarcképeket, és azt látom, hogy aki odáig eljut, hogy ne szépséget és finomságot keressen a tükörben, hanem erőt, haragot, értelmet, halált, az jó festő lesz. (Ország Lili fájdalmasan durva önarcképe jut eszembe, a szenvedés elszántsága, és a saját arc tudatának nyugalma.) Igen, nőként sokat foglalkozik az ember a lelkiekkel, de nem szabad törékenynek és finomnak és sértődősnek és hiúnak lennünk. A lélekkel való foglalatosság céltudattá, elhatározássá kell váljék – nagyon fontos, hogy ne a múló arcunkat lássuk meg a tükörben, hanem azt, ami rajtunk keresztül beszélni akar a világgal. A lelket, ha tetszik. (Ha nem.)
– A közönség elsősorban költőként szeretett meg, te viszont mindig foglalkoztál egyéb dolgokkal is: irodalomtudománnyal (nemrég tartottad akadémiai székfoglalód), fordításelmélettel (újrafordítod Shakespeare szonettjeit), színházzal (tíznél több színdarabot írtál), és tavaly ősszel jelent meg első novellásköteted Törésteszt címmel. Mit gondolsz, szükséges-e az irodalmon belül egyféle műfajhoz kötni valamely alkotót, vagy szabad és büntetlen az átjárás? – Éles és okos szó ez a „büntetlen”. Egy kiváló, pár évvel idősebb és tapasztaltabb kolléganőm a napokban figyelmeztetett, hogy a prózába való kalandozás korántsem marad majd büntetlenül, hiszen, ahogy fogalmazott, „a próza Magyarországon a férfiak körbepisilt felségterülete”. A színházról nem is beszélve. Engem viszont már költőként is értek retorziók, edzett vagyok, és nem riadok vissza semmitől. Most értem el oda, hogy én tudom, mire vagyok képes, és azt is, hogy ehhez mérten hol tartok – a mérce pedig nagyon magasan van. (Minden írásomról tudom, hogy ahhoz képest hová helyezhető a skálán.) Azt is tudom, hogy tudnék-e jobbat. Ehhez képest mondhat bárki bármit – én magamra hallgatok. Sajnos nem tud már senki segíteni. Pedig de jó is lenne. A férjem persze tud, de igyekszem, ameddig lehet, a magam feje után menni. A sokféleségből rengeteget tanultam – az egyetlen hátránya, hogy nagyon, de nagyon elfáradtam. Most kellene kicsit pihenni, töltődni, végre „bohém művésznek” lenni, ami sosem voltam. De nincs idő a lébecolásra – ki tudja, lesz-e időm befejezni mindent, amit elterveztem? Úgyhogy csak annyi időre állok meg, amennyi muszáj az alap-regenerálódáshoz.
– Hogyan működik vagy mitől függ az, hogy verset, gyerekverset, novellát, színdarabot írsz vagy éppen verset, regényt, novellát vagy színdarabot fordítasz? Fordítóként vannak preferenciáid, vagy ez a tevékenység „munka”? – Az utolsó kérdésre válaszolok elsőnek: igen, vannak preferenciáim, és ha nem feltétlenül muszáj, akkor csak olyan munkákat vállalok, amelyekből tanulni tudok. Fordítani Shakespeare-t a legjobb és legnehezebb; írni pedig olyan verset, amire évek óta várok: hogy egy nagyon erős benső hang végre megszólaljon bennem megint. Gyerekverset már alig-alig írok, mert kezdik kinőni a fiaim. Novellát szeretek írni, de ott is van néha felkérés. Regényt, azt lenne jó igazán írni, de a sok határidős munka és az élet fullasztó sodrása mindig eltérít. Munkamániás vagyok egyébként, de kezd elegem lenni abból, hogy versenyló vagyok. Szeretnék egy kicsit a szabad mezőn futkározni. (Újabb Arany-vigyor: „Egy kis független nyugalmat...” Naná, hogy. És naná, hogy nem lesz.)
– Tőled hallottam a Holnap kiadó Operamesék sorozatáról, és ha minden igaz, mindketten megszövegeztünk már egy-egy „operamesét”. Mesélnél erről a tapasztalatról? – Nekem különösen nehéz dolgom volt, mert Goldmark Károly Téli regéjéből kellett mesét írnom (azért ezt választottam, mert pont akkor fordítottam a darabot is a Radnóti Színháznak). Két alapprobléma volt: egyrészt a librettó meglehetősen gyenge, másrészt, ugye, az alaptörténet arról szól, hogy valaki egyszer csak teljesen váratlanul megőrül, és kiirtja a családját… Amíg ebből olyan gyerekmesét fabrikáltam, ami elől nem rohannak el visítva a kicsik, majd’ megőszültem. Bár nincs kipróbálva még, lehet, hogy így is túlságosan emlékeztet bizonyos borzongató Grimm-mesékre… Azért szerintem szép lett. Nagyon szeretem a zenét, az operát is, sőt, sok zenés darabot és egy musicalt is írtam, vagyis amúgy igazán nekem való feladat az Operamesék. Örülök, hogy te is szeretted. Most már csak Schall Eszternek drukkolok a rajzokért – egyik kedves művészem, már dolgoztunk együtt, biztosan gyönyörű lesz.
– Többek között Lator László volt élő mestered, és költészeted érezhetően kötődik a Nyugat, az Újhold körének hagyományaihoz. A Lyukasórában való szerepléseddel, illetve erősődő jelenléteddel a szociális médiában, ha nem vigyázol, egykönnyen a mester helyzetében találod magad. Mit gondolsz mesterről és tanítványról irodalomban, az érem egyik és másik oldalán? – Te jó ég… Nem igazán gondoltam én mesterszerepre, bár tanítani például nagyon szeretek, versekről beszélni pedig még jobban. A legnagyobb akadálya a mesterlétnek, hogy én, bármennyire szem előtt vagyok, azért meglehetősen elérhetetlennek bizonyulok, mert – és ezt a lehető legkomolyabban mondom – szinte egyáltalán nincs időm válaszolni a levelekre és a versekre, amelyeket szinte naponta kapok. Nemcsak író és pénzkereső ember, de kétgyerekes anya és írófeleség is vagyok, teljesen telítettek a napjaim, saját magamra, vagyis az amúgy az íráshoz alapvetően szükséges tétlen merengésre nem jut már időm. Egyszer azért be fogom pótolni. Tandori és Szabó Magda mindenkinek válaszol(t), bezzeg én… Állandósult már a lelkifurdalás bennem, évekkel rövidíti meg az életemet. És nemcsak azért, mert udvariatlanság nem válaszolni (szoktam azért, ha tudok, mondjuk a levelek negyedére), hanem azért, mert nagyon fontosnak tartanám, hogy válaszoljak, különösen annak, aki tehetséges. Na, majd… ahogy mondogatni szokam.
– A női lét teljességéhez az anyaság is hozzátartozik, magad mondtad, hogy te nem biztos, hogy törekedtél rá, de a tested nagyon akarta az anyaságot. Mit szólt a lelked, amikor nagyobbik fiad aligkamaszként kamaszregényt fordított angolról magyarra és a mű meg is jelent? – Ha a fiaimra nézek (már mindketten fordítanak), nagyon büszke vagyok. Nélkülük boldogtalan lennék – ami nem azt jelenti, hogy nem leszek boldog, ha felnőnek, és mennek az útjukra, de azt tudom, hogy már rég keserű és kétségbeesett lennék, ha nem lenne gyerekem (én nagyon akartam gyereket kicsi korom óta, csak az írói énem tiltakozott mindig). A szerelemmel vetekedő érzés, amikor látja az ember, hogy sikerült szabadnak nevelni a gyerekeit.
– És akkor még egyszer megkérdezem: szerinted létezik Sors, eleve elrendeltetés, vagy az embernek mégiscsak van valami beleszólása? – Jó kérdés ez így a végére. A válaszom: igen és igen. Én erősen látom a sorsot (visszafelé különösen tisztán), de van beleszólásunk, mert szabadon döntünk: mi döntjük el, hogy szeretünk-e valakit, hogy akarjuk-e őt, és azt is mi döntjük el, hogy akarunk-e élni egyáltalán. Amíg dönthetünk, szabadok vagyunk. Még akkor is, ha rosszul döntünk. A döntés szabadságát nem engedhetjük ki a kezünből. Ez a sorsunk: az akarat.


Szabó T. Anna Kolozsváron született 1972-ben, harminc éve Budapesten él. Költő, író, műfordító. Déry Tibor-, József Attila- és Zelk Zoltán-díjas. Az ELTE magyar–angol szakán diplomázott, az Eötvös József Collegium diákja volt, Angol Reneszánsz és Barokk programon PhD fokozatot szerzett, nemrég tartotta székfoglaló előadását a Magyar Tudományos Akadémián. Legutóbbi kötete: Törésteszt, 2016, Magvető.