A fény természete

Az Oppenheimer nem egyszerűen a címszereplő tudós lineáris életrajzi filmje, hanem egy minimum három idősíkban elmesélt monumentális portré. Nem akar sem korrajz lenni – alig feslik fel valami a Los Alamosba bezárkózó tudósok külvilágából –, sem már megint megmutatni a hirosimai borzalmakat, de nem is kizárólag a tudós lelkiismeretének tükre. A munícióval viszont nem spórol: a három órába sok minden belefér, többek között az utóbbi évek leghatásosabb robbantásjelenete is. Oppenheimer (Cillian Murphy) tanulóéveit Christopher Nolan csak röviden skicceli fel, s azt is látszólag azért, hogy bevezessen párat a film temérdek mellékszereplői közül, akiknek későbbi felbukkanása vagy említése revelatív dramaturgiai értékkel bír. Emellett a legfontosabb idősíkok: maga a fizikuscsapat összeverbuválása és a bomba kifejlesztése Los Alamosban; aztán egy évekkel későbbi biztonsági vizsgálat, ami effektíve egy tárgyalótermi dráma, és ahol a tudós cseppet sem vihartalan magánélete is górcső alá kerül; illetve maga a sztori „kerettörténeteként” fungáló, fekete-fehérben prezentált szál Robert Downey Jr.-ral, ami folyamatosan reflektál az addig látottakra, időnként át is írva azokat. Ezek a cselekményszálak vannak amolyan Tenet-szerűen (Nolan korábbi filmje) összekuszálva, hogy egy kicsit azért a néző is dolgozzon, amikor újra össze kell őket raknia.

A kvantummechanika talán legfontosabb, a mai napig elképesztő misztériuma magára a fényre vonatkozik. Ahogyan az Oppenheimerben egy adott ponton a címszereplő eléggé lebutítva el is magyarázza, a fény egyszerre anyag és egyszerre energia. Egyszerre mutatkozik hullámként, amelynek hullámhossza mérhető, és részecskeként, amely „befogható”. A fénynek eme paradoxona olyasvalami, amibe a fizikusoknak és más természettudósoknak egyszerűen bele kellett törődniük, és elfogadniuk a maga kettősségében. Ilyen figura maga Robert J. Oppenheimer is, legalábbis Nolan filmje szerint és Murphy lenyűgöző alakításában: egyszerre zseni, briliáns fizikus, remek projektszervező, nagyszerű kultúrlény – ugyanakkor tömeggyilkos, ördögi, machiavellisztikus figura. Egyszerre jó hazafi, Amerika büszkesége – és áruló, komcsiszimpatizáns, akinek még a magánéletébe is bele lehet túrni egy vizsgálaton, ha a mccarthyzmus úgy kívánja. Ezekbe a paradoxonokba pedig a nézőnek kell beletörődnie, és – újabb kettősség – remekül fog szórakozni, úgy, hogy közben még tanul is valamit.

Nolan ugyanis – már megint egy kettősség – olyasfajta rigorózus auteur, aki sosem feledi kielégíteni a tömegfilmfogyasztók alapvető igényeit sem. Ezúttal is sokrétegű, térben és időben szanaszét szabdalt, szövevényes textúrájú filmet készített, amiben megvannak a kötelező dramaturgiai csavarok és – a folyamatosan dübörgő, letaglózó zene mellett – olyan látványos „money shotok” is, mint a már említett robbantás. Emellett Nolan – korántsem egyedüli, de a leginkább exponált alkotóként – olyan, kimondottan „ósdi” technikához fordul sokadszorra, amely már a film cselekményének idején is pont így működött: a celluloidhoz. A digitália és a CGI látványos elutasítása nemcsak rendezői ethosz, hanem kiváló PR-anyag is a mai, szanaszét komputerizált filmek világában: egyfajta időtlenséget ígér, valami kamera előtti igazsághoz való ragaszkodást, a megtörténtet a létrehozott helyett, valami organikusat. És ez javarészt így is van: az említett tesztrobbantásra való felkészülés például elképesztő feszültséggel bír, ekkora audiovizuális nyomásnak lehetetlen ellenállnia még a legszkeptikusabb nézőnek is. Ebben ludas a filmet megelőző reklámhadjárat is, ami által az is megtudta a robbantásról, hogy nem CGI-vel készült, aki nem is akarta.

‍

‍

Máshol viszont biceg a film: Nolanról nem először derül ki, hogy képtelen szexjelenetet írni és rendezni – sőt, talán rendes férfi–nő viszonyt sem. Magányos hősei mindig a munkában és a küldetéstudatban teljesedtek ki, most viszont már csak a történelmi hűség miatt is be kellett hozni Oppenheimer romantikus viszonyait is a forgatókönyvbe. Egyik sem működik, sem az Emily Blunttal, sem a Florence Pugh-val való kémia: ez a fiúk filmje, ahol végig a kedvenc robbantós játékaikat játsszák. Apropó fiúk: mindegyikük brillírozik. Cillian Murphy már-már éteri zsenialitását már dicsértük, de ifjabb Robert Downey-t is újrafelfedezhetjük jó színészként, annyi szuperhősös film után; Matt Damon száraz katonai „humora” nagyszerűen színezi a komoly, sőt komor sztorit; de még a kisebb, egy-két mondatos szerepekre is olyan remek arcokat találtak, mint Kenneth Branagh, Gary Oldman vagy Casey Affleck.

Kissé érződik a Warner-istállóból ennyi év után való kiszabadulás a rendezőn: a jó értelemben vett megalománia és perfekcionizmus új, jó hazára talált a Universalnál, ahol nem szóltak bele mondhatni semmibe az Oppenheimer gyártása és bemutatása kapcsán, de az IMAX mozilánccal és a Kodak nyersanyaggyártóval való együttműködések is gyümölcsözőnek bizonyultak: Nolan kedvéért előbbi a vízszintesen pergő, 70 mm-es IMAX-celluloidot fogadni képes mozijait helyezte újra üzembe (világszerte már csak mintegy kéttucat ilyen van, az EU-ban csak egyetlenegy), utóbbi pedig külön fekete-fehér nyersanyagot fejlesztett ki, hogy befűzhessék a gigantikus kamerákba a már emlegetett Downey Jr.-szál felvételeihez.

Nolan továbbra is remek képi elbeszélő, és ügyes dramaturgiai érzékkel többféle csúcspontot helyezett el a filmjében: a tisztán audiovizuális az első (sőt, még ez is „kétrészes”, hiszen a valósághoz hasonlóan a robbanás üvöltése alapos spéttel érkezik a villanáshoz képest), a lelkiismereti/jellemfejlődési némi késéssel jön, ezt tetézi majd a Downey-cselekményszál fordulata. Mindezekkel Nolan megkísérli a lehetetlent: megmutatni Oppenheimert emberként, férfiként, tudósként, katonaként, hazafiként, sőt filozófusként is – pedig azt pont a film egyik karaktere, Werner Heisenberg fizikus óta tudjuk, hogy lehetetlen: az ún. „határozatlansági reláció” épp azt mondja ki, hogy minél pontosabban próbáljuk megmérni valaminek az egyik jellemzőjét, annyira pontatlanabb/lehetetlenebb lesz a másik jellemzőjének mérése. Lehetetlen, de szép kísérlet az Oppenheimer is, párját ritkítja. S hogy jön ide a fény természete? Nos, ez a film is olyan: egyszerre anyag és energia. Anyagszerű, és nemcsak a filmnyersanyaghoz való ragaszkodás miatt; és hihetetlen energiák szabadulnak fel a vásznon – nemcsak a speciális effektek, hanem a színészek miatt is.

‍

Oppenheimer, színes amerikai–angol film, 180 perc, 2023. Rendező és forgatókönyvíró: ­Christopher Nolan. Operatőr: Hoyte Van Hoytema. Vágó: Jennifer Lame. Zeneszerző: Ludwig Goransson. Szereplők: Cillian Murphy, Matt Damon, Emily Blunt, Robert Downey Jr., Florence Pugh, Benny Safdie, Rami Malek, Kenneth Branagh, Josh Hartnett, Olivia Thirlby, Casey Affleck.

‍