A fekete kutya makettje

Lázas lettem.

Előbb csak enyhe köhögés tört rám.

Nem is foglalkoztam vele.

Azután egyre jobban a mellem közepébe mart.

Pár óra elteltével meg már a hideg rázott.

Ágyba kényszerültem. Gyógyszereket diktáltam magamba. Abból a kevéskéből, ami maradt a háznál, valami régi betegség idejéből, mikor még volt, aki gondoskodjék rólam: láz- és fájdalomcsillapító, na meg köptető. Tudtam, hogy ezektől nem fog rajtam átmenni annyira egykettőre, amennyire egykettőre pedig kellett volna neki. Meg mástól se. És azt is tudtam, hogy minél inkább szeretném, hogy múljon, annál kevésbé fog. És hogy minél jobban gyötrődöm emiatt, csak annál rosszabb lesz. Dehát nem volt egyikre se semmi befolyásom. Azt hiszem, valahol már akkor feladtam. Tehetetlenségemben a könnyem is meggyűlt. Lehet, hogy egy kicsit sírtam is. Lázas álombam forgolódtam, izzadtam egész éjszaka.

A makett talán ha félig volt kész, vagy még annyira sem. És azonnal tiszta sor lett, hogy teljesen befejezni nem lesz már időm.

Akkortól kezdve nem lett reggel, csak őszi tejben lengett a világ bizonytalanul, ott künn, az ablakon túl.

Itt benn, az ablakon innét meg őt láttam az ágyból, ahogy dolgozik tovább, mintha mi sem történt volna. Ismerős aprólékosság, ismerős figyelmesség. Az én aprólékosságom. Az én alaposságom.

Nem teljesen értettem, miért állt a helyembe, hisz úgyis hiába.

Aztán a következő pillanatban értettem. Egyikben igen, a másikban nem.

Ugyanígy ingott bennem a harag is.

És még ennél is jobban inogtam a józan ébrenlét és a lázálmok kietlen katlana között.

Míg aztán el nem nyelt teljesen az a feneketlen árok.

Akkor hatalmasodott el rajtam igazán a jelenléte.

Ami persze a láz előtt is fejfájást okozott már nekem, amikor csak felbukkant. Azon is összekaptunk, mi legyen a modell, amelyet elkészítünk. Én a kék farkast akartam, de végül ő győzött. Nem sokkal később viszont azt vágta a fejemhez, hogy valójában fordítva történt.

Teneked volt a mindened a Buksi, gúnyolódott.

Igen, te meg mégis lemérgezted!, vágtam vissza.

Hát persze, mindig mindent én. Te meg csak álltál, néztél és rinyáltál!

Rinyált neked a seggednek a lyuka!

Valamikor régen nem hittem volna el, hogy éppen vele fogok vitázni majd. És aztán mégis. Most meg már vitáznunk sem kellett, a puszta ottlététől is rosszabbul meg rosszabbul lettem. Mert tudtam, hogy azt jelenti, egyre rosszabbul és rosszabbul vagyok.

Néha bepróbálkoztam ezzel-azzal, mikor rámjött, hogy úgy higgyem, valóban számíthatok rá. Megkértem, menjen el orvosságért, de elengedte a füle mellett, aztán meg ahogy újra és újra kértem, felcsattant végül.

Jópofa vagy, hogy mehetnék el? Nem hagyhatom abba a munkát, mikor magamra hagytál vele. Egykettőre itt van huszonhatodika, és akkor indulni kell. Eridj te, úgyis meg kell vizsgáljon az orvos! De a fejedet, mert tutira azzal van a baj, ha azt hiszed, az öngyógyítással sokra mégy! Még időben összeszedhetnéd magadat, és visszaállhatnál!

Milyen időben, te szerencsétlen? Hát nem fogod fel, hogy úgyse lesz belőle semmi? Minél előbb belátod, neked is annál jobb!

Nem akarta megérteni. Meg se akarta hallani. Kirekesztette a valóságot. Bezárkózott az ábrándok világába. Legalábbis azt hittem. Egyszer csak azt kérte tőlem, olvasd fel, mit kell tudni arról a városról, ahova megyünk!, de olyan ártatlansággal, minthogyha nem tudta volna, mennyire belém mart ezzel. Pedig nálánál pontosabban nem tudhatta senki. Éppen azért is kérte.

Község, mondtam olyan vontatottan, amennyire tőlem kitelt. És nem megyünk oda.

Ugyan-ugyan, válaszolta.

Egyike Svédország kétszázkilencven községének, olvastam fel a lexikonból lassan és tagoltan, nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj. Nyugatról Vellinge, északról Svedala, keletről Skurup községekkel határos Skåne megyén belül.

Hm, dünnyögte, Trelleborg, milyen hülye egy név. Vajon miért tartanak egy ilyen nagy kiállítást egy kis községben?

Végül is nem olyan kicsi, olvastam tovább a szócikket. Azt írják, huszonnyolcezer lakosa van.

Akkor meg miért község? Na majd meglátjuk.

Nem látunk meg semmit, nem bírod megérteni?

Tudtam, hogy a kishitűségemnél fog megint kikötni. És valóban rá is kezdett, hogy azért tartok itt, mert nem hittem sohasem magamban. Mégis hol tartok, mire gondolsz?, vágtam vissza kapásból. Csodálkozva mutatott körbe a szobán. Vagyis a műtermen. Vagy csak én akartam gondolni, hogy arra mutat, nem pedig rám.

Ami azt illeti, jó ideje hanyagoltam minden mást magam körül a lázas munka miatt, és persze ebből lett a baj. Meg a másféle láz.

Egészen kihűlt a ház. Mentünk a sűrű, sötét őszbe, harapós éjszakák, deres hajnalok, szürkeségből kigyúló hideg fénnyel fagyos napok, hosszú esők forogtak körbe az ablak előtt szeptembertől addig a novemberközépig. Nem volt türelmem gyújtóst hasogatni és perceket vesztegetni a cserépkályhánál a fújtatóval. A munkától úgyis egykettőre kimelegedtem. Éjszakákig farigcsáltam, csiszoltam, lakkoztam, festettem, majd a helyükre illesztgettem és lapogattam dermesztő óvatossággal az apróbbnál apróbb, finomabbnál finomabb pálcikákat, csapocskákat, tipliket, csuromvizesre izzadt ruháimban dőltem ágyba, takaróm is hol volt, hol nem.

Közben meg ha a csiriz, a lakk, a festék vagy az oldószer szagától a fejem már hasogatott, az ablakot is kivágtam. Aztán órákra úgy maradt. Csak akkor kaptam észbe, mikor a huzatban csörögni kezdtek a papírjaim. Vagy átnedvesedtek a levegőből csepegő nyirkosságtól. Amilyen idő volt kint, olyan lett idebent is.

Még így is csak feléig jutottam a makettnek, mielőtt kidőltem. A hiányzó fele a hiányzó felemre várt. Az egészségesre.

Csak hogy azt megkaphassa, nem volt arra remény!

Rendes ételt nem tudom, mikor ettem. Penészes kenyérhéjat rágcsáltam az ágyon, lepedőmet apró, hegyes kavicsokkal morzsáltam tele. Halmokban állt a padlón a forgács, eltépett jegyzetlapok, csomagokról leszaggatott, összegyűrt fóliák csörögtek itt is, ott is, pókhálók lengtek a sarkokban, gombolyagba tapadt kosz szálldosott akármi enyhe légvonatban, üres, felborult tubusok gurulgattak föl-le a bútorok lábai között. A szemétkosár megtelt telekrahácsolt papírzsebkendőkkel, körülötte nőtt tovább a kupac a földön.

Így meggyógyulni nem is lehetett, az meg teljesen reménytelen várakozás lett volna, hogy majd ő kezd az egésszel valamit. Hiszen semmi olyat nem tehetett, amit korábban én sem tettem meg.

Hanem a munkalap, a makettasztal és maga a modell, az makulátlanul tiszta volt.

Tisztán és rendben tartottam a szerszámaimat, az eszközeimet.

Most meg ő örült ennek. És még csak meg se köszönte. Inkább tisztázta, hogy tényleg nem a házra gondolt.

Te lehetnél a világ legnagyobb makettművésze, mondta.

Ez nem művészet, ráztam meg a fejem.

Látod, itt kezdődik veled a gond, bólintott egy nagyot. Olyan aprólékos makettet terveztél, amilyen nincs másik. Ez lenne a legtöbb darabból összerakott kutyamodell a világon.

Mégse fogom kiállítani.

Mégis mást fognak ünnepelni tehelyetted, bólintott rá.

De nem téged, csak nyugodjál bele, sziszegtem. Egy kicsit gyűlölködve. És rögtön egyből szégyellve, hogy idáig jutottam.

Pedig annak még örülhetnél is. Akkor eljátszhatnád a vérző szívű művészt, akit rútul becsaptak. Telesírhatnád az összes újságot ezen a világon.

Már ekkor meg kellett volna sejtenem, hogy mire készül. De bekaptam a horgot és hagytam elterelni magam, hagytam, hogy jégre csaljon.

Nem vagyok művész, mondtam ahelyett, amit kellett volna, hétköznapi favágó vagyok.

Ha hétköznapi ember vagy, akkor minek élsz így? Akkor miért nincs normális életed?

Normális életem van, vágtam vissza, de ez nekem is hamisan csengett egyből.

Semmilyen életed sincs, nevetett akkor az arcomba. Azt se tudod, milyen a normális élet, azt meg pláne nem, hogy milyen a művészeké. Nem vagy egyik se. Nem vagy te senki. Csak egy naiv harcos.

Kösz szépen, ez jól passzol ahhoz, hogy ne legyek kishitű.

Nem, ez azért lett így, mert mindig ilyen kibaszott kishitű voltál. Mindig mindenben megálltál félúton. Most is azért nyomod az ágyat, mert nincsen bátorságod végigcsinálni. Te nagy hős!

És akkor még te is lehúzol.

Nem, én felrázni akarlak.

Akarod te a seggem lyukát!

Homlokomra permetezett harsány hahotája. Nem hűsített, éppen hogy felszökött a lázam tőle megint.

Néha felnéztem égő, nyugtalanul hullámzó álmaim gőze alól, és nem volt sehol. Persze elsőre azt sem tudtam eldönteni, én ott vagyok-e, ahol vagyok, egyáltalán vagyok-e valahol még. Olyankor ettől a hiánytól ijedtem meg. Talán mert még magányosabb lettem és még betegebb, megfosztva az egészséges felemtől. Vagyis a valamivel egészségesebbtől. Vagyis a másképpen betegtől. Végül abban nyugodtam meg, hogy biztos sétálni ment. Én is csak azért az egyért tettem ki a lábam a házból egész idő alatt. Persze csak addig, míg beteg nem lettem.

Azok alatt a rendszeres napi gyaloglásaim alatt születtek a legjobb ötleteim. Akkor találtam ki a makett finomszerkezetét. Hogy hogyan tartják meg a kézzel faragott szálkácskák a hosszú gerincet, a gerinc meg a szálkácskákat. És hogy sem a hurkapálcák, sem a gyufaszálak nem jók, nekem kell megfelelően rugalmas és strapabíró darabkákat nyesegetnem nyers fából. Kettős gerincet kell készítenem, hogy a terhelést elosszam – ám e kettőzött gerincnek egynek kell látszania. Még a számításokat is séta közben, fejben végeztem el, hogy hova essenek a csapolások, melyekkel a jobb és a bal felet összekapcsolom. Fejben már kész volt az egész. Álmaimban befejezett makettem ragyogott egy kiállítótér megtervezett fényében. Persze a fényeket is én terveztem.

Neki, mivel én már mindent kitaláltam, ilyesmiken nem kellett gondolkodnia. Törhette máson a fejét a maga sétái alatt. De azt igazán nem hittem volna el, hogy pont a visszájáról gondolja végig a dolgaink. Vagyis az én dolgomat. Hogy hogy verjen át végleg.

Már annyira sem voltam eszemnél, hogy megértsem, hogy nem vagyok eszemnél.

Különben észrevettem volna időben, mit is bütyköl a maketten. Hogy mire készül. De hát tisztán kellett volna gondolkodni hozzá, és akkor rájövök, hogy másképpen nem is lehet.

Minek kínlódsz még mindig?, csak ilyeneken agyaltam folyton.

Te kínlódsz, én tudom, mit csinálok, fintorgott rám a tükörből a nyelvét kiöltve.

A keze, a feje, a szeme, a mozdulatai a múltból jöttek. És nem is vezethettek másfelé.

Én is attól tartok, hogy tényleg nagyon jól tudod. Hülye voltam, hogy beengedtelek az életembe, mondtam erőtlenül. Tönkreteszel mindent nekem. Az igazi Buksit elpusztítottad, most meg elveszed tőlem a mását is.

Csak abban az egyben tévedsz, hogy még mindig hülye vagy!, vicsorította ki a foga fehérét. És én még akkor se jöttem rá, pedig éppen rátapintottam.

Lázálmomban, melyben a makettem már kész volt, kristálytisztán megláttam, amit egész végig nem, hogy meddő veszekedéseink közben a szemem előtt szerelte szét. Módszeresen dolgozott, az én módszerességemmel, nem rombolt, visszafelé épített. Finom kézzel megbontotta, úgy, hogy kettéválaszthassa a gerinc csapolásainál. Nekem meg elterelte a figyelmem az acsarkodással.

Fojtó nappali éjemen azt álmodtam, hogy találomra belövök egy alig sejthető ház ablakán, és odabent is én vagyok. A lövés dörejére felriadtam.

Nem lövés volt, de talált. Minden bizonnyal akkor pattintódott ki az utolsó apró tipli is egy jól meggondolt, pontos mozdulattól, amit én követhettem el, legalábbis az egyik fél énem. Valamelyik.

Most egy éppen a szobában volt, és az átizzadt, szutykos ágyneműből nézett farkasszemet egy fél fekete ebbel.

A másik fele sehol. Se az ebnek, se annak az ágyból bámuló valamicsodának vagy valakicsodának. Abban se lehetett biztos a leskelő maradék, hogy volt-e másik fele egyáltalán. Mind az ebnek, mind őneki magának.

Hanem azért én éppen nagyon is tudtam, hogy hol van az a két fél. Vagy inkább hová megy. Az én fekete Buksi kutyámmal, legalábbis a felével, amelyet össze se raktam, rohan Trelleborg felé az én másik felem, amelyikkel sosem alkottunk egészet. Vagy a fél fekete kutya rohan ővele. Úton, ösvényen, a sínek között. Netán egyenesen ott lábal ki a tengerből. És akkor ott lesz.

Legyen. Csak onnan vissza már soha ne jöjjön.

És akkor meggyógyulhatok.

És akkor befejezhetem a fekete kutya makettjét.