.svg)
Nagy Hajnal Csilla: Miért félünk az őrültektől. Kalligram, Pozsony, 2016.
Ha egyetlen szóval össze lehetne foglalni Nagy Hajnal Csilla Miért félünk az őrültektől című kötetét, akkor az a szó a belakhatóság lenne. Egy eleve adott dolog van: a fej, ami a miénk. Ezzel kell kezdeni valamit, belakhatóvá tenni, mert nem kérhetünk másikat.
Sokféle témát feldolgoz debütáló kötetében Nagy Hajnal Csilla: az én megkonstruálhatóságának alternatívái, az identitás(ok) meghatározásának lehetőségei és korlátai, a másoktól való függés, illetőleg a gyász, a halál, az elmúlás feldolgozhatósági szintjei.
A kötethez öt alcím tartozik, továbbá egy-egy nyitó- és záróvers, melyek mintegy keretbe helyezik a szövegkorpuszt. A kötet címadó versével nyit a kötet, melyben steril, laboratóriumi körülmények között tartott betegekről, az őrültség fokozatairól értesülünk. Felmerül a kérdés: milyen az őrült? Honnan ismerszik meg? Mindenféle függésben, gyászban és keresésben ragadás, vagy az abból való esszenciális kitörés az őrültség egy-egy szintjének feleltethető meg. Ebből a szempontból vizsgálva más a kötet kérdése: Miért félünk az őrültektől, ha mind azok vagyunk?
Az első ciklus az Én címet viseli, ebben rengeteg önértelmezési alternatíva tárul fel. Felbukkan egy idillikus, elképzelt valóság tele álomszerű képekkel, melyben a … szeretnék lenni struktúrára kapunk behelyettesítendő válaszokat, variációkat énre. Továbbá társadalmi és vallási korlátokat, konvenciókat, tabukat látszik megdönteni a költő puszta iróniával. Pironkodás az igazság miatt.
Szorosan kapcsolódnak egymáshoz a ciklusok, pontosan ezért nehéz külön-külön beszélni róluk. Az Én-ben visszavonhatatlanul benne van a Te, az Ő és az Isten. A kötetben megjelenő én folyton esélyeket ad mindenkinek és mindennek, ami talán nem is volt soha, csak annyira szerette volna, hogy létezzen, hogy már-már elhitte. Hangsúlyosan jelen van az elégedetlenség, a szeretet hiánya önmagával szemben, melyet hazugságokkal próbál kompenzálni: „Hogy azokkal a bizonyos/ hazugságokkal én valójában/ nem is a mások, hanem a/ saját szememben/ szeretnék/ érdekessé válni.” (Az is igaz) Az én és a te kapcsolatából kiolvasható hierarchia leküzdhetetlennek tűnik, mindig alul marad az én.
