„A dimenziók és univerzumok közötti utazgatás kedves elfoglaltságom” – Interjú Pál Sándor Attila költővel, íróval

Kicsit messzebbről indítanék: a gyergyószárhegyi írótáborban ismerkedtünk meg, ahol egy előadást tartottál a magyarországi irodalmi antológiákról. Szinte közhelyszerűen szoktuk mondani, hogy a magyar irodalom antológia- és folyóiratközpontú. A szárhegyi előadásodban történeti áttekintését nyújtottad a 20. századi antológiáknak, ha jól emlékszem – látsz-e valamiféle elmozdulást az elmúlt két évtized és a 20. század második felének antológiatermése között?

‍

Igen, szoktuk emlegetni ezt a folyóirat- és antológia-központúságot, ami valamennyire nyilván igaz is, mint minden irodalomtörténeti közhely, viszont érdemes megfigyelni, hogy mindkét médium milyen mostoha sorsra kezd jutni napjainkra. Szépirodalmi folyóirat-szerkesztőként egy szépirodalmi folyóirat hasábjain előbbit talán nem kell ecsetelnem, az antológiákról meg annyit, hogy ismerve a könyvpiaci folyamatokat és az olvasói szokásokat, a csoda az, hogy bárki bármilyen antológiát még kiad ma egyáltalán. A szárhegyi előadásomban kifejezetten a fiatalokat reprezentáló, pályakezdő antológiákra fókuszáltam, csakúgy, mint a doktori disszertációmban, szóval leginkább erről tudok nyilatkozni. Egy sajátos, paradox módon rejtett és egyúttal jól ismert hagyománya ez irodalmunknak, én legalábbis így azonosítottam. A rendszerváltozás előtt erős központi akarat szabályozta a megjelenésüket Magyarországon, a torlódó fiatal költőket a (kultúr)politika próbálta kiengesztelni és keretezni ezekkel a gyűjteményekkel, első kötetek előtt és/vagy helyett. Az antológiában való fellépés igénye ugyanakkor több mint százéves már nálunk, s az elmúlt húsz évben sem tűnt el, 5-10 évente mindig felbukkan egy-egy gyűjtemény, jobbak, rosszabbak, de időnként észbe kap az aktuális fiatal generáció, hogy kellene csinálni egy ilyet. Az egyik legutóbbi például éppen erdélyi volt, a címtelen föld – és igen kedvemre való.

‍

Nemzedéki antológiák az elmúlt tizenévben jelentek meg Erdélyben, mégis a címtelen föld volt az, amely elérte a magyarországi olvasók, folyóiratok ingerküszöbét is. Meglehetősen heterogén amúgy a válogatás, miben látod másnak ezt az antológiát, miért volt ekkora híre?‍

Bizonyára az is dobott a címtelen föld sikerén, hogy a szerkesztők, André Feri és Horváth Benji adtak az egésznek egy nagyon trendi elméleti keretezést a metamodern címkéjével, amire elég sokan felkapták a fejüket. Szerintem egyébként ez az értelmezési kísérlet, ajánlat, nevezzük bárminek nem volt egyébként sikeres, és ezt hosszan meg is írtam a kötetről szóló bírálatomban. Az erénye éppen a heterogenitása volt, sok költő, sok szöveg, nagyon jó színvonalon, karakteresen, frissen, és lendületesen egybeszerkesztve, egymást hangját felerősítve, nem homogenizálva. És problémaérzékeny, mai nyelven szóltak a versek, amit szeret ez a kor, amiben benne élünk.‍

‍

A Petőfi-bicentenárium kapcsán, amelybe, hogy téged idézzelek, „nagyon sok pénzt raktak, tényleg”, készült egy időkapszula-antológia, melyet csak Petőfi 300. évfordulóján lehet elolvasni. Ha téged kérnének fel, hogy állíts össze egy, az utókornak szóló magyar irodalmi antológiát, milyen szempontok mentén válogatnál?

Oly korban élünk, hogy az sem lenne elhanyagolható szempont, hogy ki kér fel… Na de komolyra fordítva a szót, sok kérdésem lenne, magamhoz is. Lírai antológia? Jó lenne, tiszta lelkiismerettel csak azt tudnám vállalni. Csak kortársakat, tehát a felkérés időpillanatában élő szerzőket válogathatnék be, vagy átfogóan kellene szemléznem a magyar költészetet, ad notam Hét évszázad magyar versei? Egyébként szerintem csak úgy vállalnám, ha lehetnék mérhetetlenül szubjektív, azaz a saját ízlésem által vezérelt. Ne érezzem kényszernek, hogy egyezményes „antológiadarabokat” be kell tennem, még ha nekem nem is tetszenek, egy senki által észre nem vett gyöngyszemet valamely nem annyira szem előtt lévő folyóiratból, vagy mára elfeledett költő valamely verseskönyvéből pedig el kell hagynom – na így nem. A saját minőségérzékemben bíznék, másban nem tudok.

‍

‍

A Forrás folyóirat szerkesztőjeként dolgozol – a Helikon és a Forrás között nem sok átjárás van mostanság, régen talán több volt. Mennyire tartozik a Forrás szerkesztői koncepciójába a határon túli, erdélyi irodalom népszerűsítése, egyáltalán, mi látszik az erdélyi írókból a Forrás olvasói számára?

‍

Hogy céges többesbe váltsak, a Forrásnál mindig is egyetemes magyar irodalomban gondolkodtunk, határokon átívelően, és mivel elég sokat bújom és olvasgatom az archívumunkat, azt mondhatom, hogy ez mindig is így volt, a kezdetektől, szinte tandemben például a Tiszatájjal. A lap márciusban 55 éves, ebből az alkalomból teljes egészében újraolvastam egy 1979-es lapszámot – ebben például Jékely Zoltán erdélyi költőelődeiről mesél. Gyakran publikál nálunk Markó Béla, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Borsodi L. László, de tavaly írt nekünk Balázs Imre József, Codău Annamária, Dimény H. Árpád is, és amennyire erőnkből telik, igyekszünk szemlézni is a friss megjelenéseket. Nagyon fontos, évtizedekig sokat és sokszor publikáló szerzőnk volt, borzalom, hogy már múlt időben: Kovács András Ferenc. Áprilisban vendégünk lesz Kecskeméten André Ferenc. Nem tudom, mik az erdélyiség pontos kritériumai, mármint attól erdélyi-e a szerző vagy a költő, hogy fizikailag is Erdélyben él, mindenesetre költészetének forrásvidéke és ártere szempontjából mindenképpen ide sorolnám Molnár H. Magort is.

‍

Molnár H. Magor a Helikonnak is gyakran ír,  bár az olvasók többsége nem hiszem, hogy tudna erdélyi gyökereiről, Molnár H. Lajosról. Ha már Molnár H. Magort említetted, miben látod az erdélyiség zálogát?‍

Szerintem vannak olyan hagyományvonalak, amikhez ki tudja miért, nem olyan evidens kapcsolódnia mondjuk egy dunántúli költőnek. Bár szeretünk egyetemes magyar irodalomról beszélni, azért valahol, akár tudatosan, akár nem, többnyire mindenki ott keresgél, legalább első körben, ahonnan jön, persze ez nem recept, mert azért is jó az irodalom, mert ideális esetben semmilyen határt nem ismer, de nem magától értetődő mondjuk egy alföldi, kisújszállási wannabe költőnek vagy írónak mondjuk Szilágyi Istvánhoz vagy Markó Bélához kapcsolódnia. Látom, hogy sokan abszolút esetlegesnek tekintik azt, hogy hol születtek, eltolják maguktól a lokalitás problémáját, én ezt nem nagyon tudom, nem is akarom megtenni. Amennyire meg tudom ítélni, Magor sem, aki Marosvásárhelyen született, s aztán persze lényegében Szolnokon nőtt föl, és most Szegeden él, de legfontosabb költői közül kettő Szőcs Kálmán és Farkas Árpád. Szerintem Magor Szegeden élő erdélyi költő. Én meg ebben a relációban Szentendrén élő szanki költő vagyok.

‍

A Harry Potter-generáció tagjának mondod magad egy interjúban, a fantasyk, a sci-fik nagy rajongójának – hogyan történik a továbblépés a fantasyk után a klasszikus irodalom felé egy fiatal olvasónál, mi az, ami nem untatja, ami pótolni tudja azt az űrt, ami a Harry Potter-könyvek elolvasása után keletkezik? Vagy másként fogalmazva, hogyan történik az átmenet a Harry Potter-világból Örkény, Karinthy, Arany, Jékely, Nagy László, Tandori, Vas István, Farkas Árpád írói világába?

‍

Megfelelő kapudrog kell hozzá. Ha valaki kamaszként már olvasó, akkor megfelelő időben megfelelő könyvekkel találkozva már elég könnyen átbillen ezen a kritikus ponton, már ha van ilyen, az én tapasztalatom legalábbis ez. Mivel ezek a nagy olvasmány- és olvasásélmények mind az általános iskola végére és a középiskolára tehetők, két fontos találkozást emelnék ki. Az egyik 17 éves koromban egy magyar fakultáción elvállalt előadás volt, az Iskola a határonból, nagyon markáns élmény, ahogy egy hétvége alatt, lázasan olvastam a regényt, kint esik a hó, az otromba bőrfotelembe süppedve falom a könyvet. A másik Karinthy Márton Ördöggörcse volt, szintén ebben az időben, ez vezetett be az egész Karinthy-komplexumba. Sokáig azt sem tudtam, hogy létezik kortárs irodalom, a híres sárvári találkozókról körülbelül másodéves egyetemistaként hallottam. A belépőm a kortárs költészetbe Simon Márton Dalok a magasföldszintről című könyve volt – szigorúan a L’Harmattan-féle, a Gyémánttengely-sorozatot nyitó füzet, ha valaki emlékszik még rá. Majd innen elrugaszkodva Kemény István, s aztán a végtelen költészettenger.

‍

„Nincsenek szent tehenek”, mondod egy interjúban – köteteidet olvasva mondanám, szent témák sem: olyannyira nincsenek, hogy nemcsak a Rokonok című novelláskötetednél nem zavart, hogy már „foglalt” vagy „terhelt” a cím, de legújabb, Daloskönyv című könyvedben is adsz verseidnek olyan címet, ami megterhelheti a szöveget (lásd például a Menyegző című versed). Mennyire tudatos ez részedről, mennyire az olvasó provokálása?

‍

Mindkettő. Tudatosan csináltam, és szeretek provokálni is. Nem ígérem, hogy soha többé nem teszek ilyesmit, de most biztosan elhagyom egy picit ezt a gyakorlatot, hisz bár sokszor ült, azért nem mindig váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, s ha ez ember nem adagolja okosan ezt a dolgot, elég könnyen túlterheltté válik a szöveg. Nem jó, ha üres jel marad, ami a hagyományt megidézi, és nem mozgósítja, nem szólítja meg, nem faggatja és nem gyömöszöli, gyúrja, formálja és vizsgálja, hanem csak felmutatja (ez a bajom a mérsékelt kreativitást igénylő hagyományőrzéssel is). Azért remélem, többnyire nemcsak villogtattam a reflektort, hanem meg is világítottam tartósan egy-két szpotot.

‍

‍

Pontozó, Düvő, Balladáskönyv, Rokonok, Daloskönyv – eddig megjelent köteteid címei. Egyszerű, egyszavas, nem túlbonyolított címek, de mindegyik jelzi azt a regisztert, amelyik a szövegeidben akár alaptematikának is tekinthető. Hogyan alakulnak ezek a kötetcímek?

‍

A Pontozó viszonylag hamar megvolt, akkoriban nagyon a táncházmozgalom bűvkörében éltem a napjaimat, s láttam azt is, hogy a kortárs költészeti közegtől ez mennyire idegen. Ugyanez a megfontolás húzódik valahol a Düvő mögött is, egy fokkal talán kevésbé bumfordian, hiszen az már népzenei szakkifejezés, s talán erre a kötetcímre vagyok a legbüszkébb, mert kellően figyelemfelkeltő és enigmatikus. Balladáskönyvet mindig is szerettem volna írni, bár úgy képzeltem, majd őszen, bajszosan, a Margit-szigeti fák alatt sétálgatva, időskori magnum opusként kellene megcsinálni, de nem bírtam addig várni, pedig lehet, nem ártott volna. A Rokonok címválasztás valószínűleg kicsit elmért, vérmes Móricz-rajongóktól kaptam eleget, de hát ezzel nyilván tisztában voltam, sokszor nem is annyira az einstandolt cím miatti felháborodás, hanem éppen a Móricz-kapcsolódások elmaradása, a Móricz-univerzum meg nem idézése okozott csalódást. Nagyon sajnálom. A Daloskönyv pedig picit jobb híján cím, mármint az erős visszautalás miatt a Balladáskönyvre, lehetett volna inkább The Pál Sándor Attila LP.

‍

Néhol csak igazán vájtfülű olvasóknak tűnik fel egy-egy irodalmi utalás, néhol explicitebben, de mégiscsak az az érzése az olvasónak, hogy az irodalmi, kulturális tradíciókban benne-lét fontos számodra – vagy másként fogalmazva, úgy általában a tradíciókban benne-lét vagy azokra való rákérdezés határozza meg, hogy kik vagyunk. Az utolsó disznóvágás című versed tűpontos helyzetjelentés – az év ünnepi pillanata, az évi egyszeri disznóvágás leírásában benne van mindaz, ahogyan átélhető, átértelmezhető, megkérdőjelezhető, kifordítható ez a hagyomány. De hozhatom példának a Menyegzőt, ami szintén egy kiemelt életpillanat, a lakodalom görbe tükrét mutatja… Miért fontos ezeknek az ún. kiemelt pillanatoknak a kimerevítése és kifordítása?

‍

Számtalanszor idéztem már Petrit, de most is megteszem, mert egyrészt szerintem az van, hogy „A költő: pillanatmegállító gép”. Másrészt pedig nem úgy tekintek ezekre a szövegekre, mint kifordításokra, hanem részemről lehetőség szerint nagyon pontosan megírt képekre, képek sorozatára, mozgó fotográfiákra, ha már érintettük a Harry Pottert. Ahogy eltűnnek az alakok, átjárnak másik képekre, hiszen nem várhatjuk el, hogy egész nap ott legyenek, s hol üres marad a háttér, hol ott mozog az, aki talán az úgynevezett valóságban már nincs is.

‍

Ha már provokáció, irónia, a Vojtina-verseidben magad sem kíméled: „Nem jártál műhelyekbe / mert féltél, / hogy egyszer szembejön egy éles szemű kritikus / egy igazán hozzáértő olvasó, / mármint kezdő író, / szóval egy nálad okosabb és tehetségesebb gyerek, / és leleplez, / tévedhetetlenül mutat rá, hogy az, amit csinálsz, / jóformán semmit sem ér…” – önmegszólító versek, de mintha ez az önkritika kifele is szólna. Kinek szól ez a fajta önismereti kiszólás, kritika?

‍

Annak, aki magára veszi. Én hajlamos vagyok magamra venni.

‍

‍

Különböző szubkultúrák keveredését látjuk köteteidben, mind tematikában, mind versritmusban, hagyományos népi elemeket ötvözöl egyéb zenei és könyves szubkultúrák világával (sci-fi, rap, Marvel-képregények, Kis Grófo, Eminem). Hogyan képződik ez a fura elegy, melyik generálja a másikat?

‍

Ha meg tudnám pontosan mondani, hogyan képződik, akkor folyamatosan és gyárszerű működésben tudnám reprodukálni, és akkor azonnal elveszteném az érdeklődésemet az egésszel kapcsolatban. Szóval szerencsére nem tudom igazán én sem. Olyasmi ez, mint a Family Guyban, amikor Stewie és Brian különböző univerzumok között utaznak egy kütyü segítségével, és a végén kiderül, hogy azért ugráltak összevissza, mert be volt nyomva a random gomb. Vagy a Rick and Mortyra is hivatkozhatnék. A randomnál azért valamivel tudatosabbnak gondolom magam, de a dimenziók és univerzumok közötti utazgatás kedves elfoglaltságom.

‍

Nemrég Antal Balázsnak jelent meg egyfajta verses soundtrackje a Helikon online oldalán: a last.fm 2023-as playlistjéről szóló jelentéséből született a vers. Hogy nézne ki Pál Sándor Attila zenei avatárja, lehetne-e belőle egy kimerevített, groteszkszerű, önismereti hosszúvers?

‍

Bizonyára lehetne, de az hosszú és fárasztó lenne, főleg egy interjú végén. De ha elképzelem ezt az avatárt, mint hús-vér embert, vagy csak animáltat (mindegy), elég hülyén nézne ki: fején kendő és fullcap, ami egyébként sosem állt jól, kezében bluesgitár, valami bőrdzseki rajta, alul pantalló, lábán csizma. És simán lehet, hogy egy Chopin-prelűdön mélázna.

‍

Pál Sándor Attila

Költő, író. 1989-ben született Szankon. A Kiskunhalasi Református Kollégium Szilády Áron Gimnáziumában érettségizett 2008-ban. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2014-ben szerzett történelem–magyar szakos tanári diplomát. Ugyanezen évtől 2017-ig az Irodalomtudományi Doktori Iskola ösztöndíjas hallgatója. Első kötete Pontozó címmel jelent meg 2013-ban, a JAK gondozásában. 2017-től a Fiatal Írók Szövetsége Hortus Conclusus könyvsorozatának egyik sorozatszerkesztője. 2017 augusztusától a kecskeméti Forrás folyóirat szerkesztője. Legutóbbi kötete: Daloskönyv (Magvető, 2023). A Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíj 2023-as kedvezményezettje. Szentendrén él.

‍