.svg)
vagontípusú, átjárós ház volt a falu dombosabb részén. még nem erdőszéli, de már látszott a falu határa, fekete, nagytestű fák szegélyezték. az ablakok az udvarra néztek, csak a poros, durva köves útra kilépve tűntek fel a fák. a csorda minden este végighaladt a poroson, az egyetlen főúton. jó alkalom volt ez a találkozásra, kiálltak az idősek és a gyerekek, volt, aki megszokásból, volt, aki játékból, volt, aki a találkozás miatt. csörömpölt a csorda, lassan, komótosan haladt, egy-egy farokcsapkodás és kolompszó között még épp belefért az integetés a szembeszomszédnak. integetésnél tovább nem jutottak, a hangot elnyomta volna az állatok hangja, beszélni meg már úgyis beszéltek eleget. lejka legalábbis ezt gondolta, ehhez is tartotta magát. voltak azért nála beszédesebbek, manyi, a varrónő, minden nadrágszegélyek felhajtója, ilka, aki fiatalkorában cukrászkodott, irigyelte is mindenki a születésnapi tortákat, aztán mikor a fia cukorbeteg lett, felhagyott a cukrászattal, kiűzött minden mézet, ki minden mázat a konyhából, az udvaráról, még csak emlegetni sem lehetett többet a régi édes időket, artur, a vadász, a sok évvel ezelőtt moldvából betelepült, erős kezű darius fia, az egyetlen, aki túlélte a feleségét. ebben a faluban hamarabb hullottak a férfiak, mint a nők. valamikor strapabíró asszonyok vezették a háztartást, az udvart, foltozták kicserzett szívüket, várták, hegesedjen. miután a tehenek döngő talpa alatt megnyugodott a föld, leszállt a felkavarodott por, és ismét tisztán lehetett látni, lejka hallotta, ahogy csacsogásba fognak a szomszédok, túl nagy a szárazság, medvét láttak a lesen az erdőben, egész a falu határáig lemerészkedett, azok a fájós derekak, visszeres lábak, be kell menni a városba, mióta a háziorvos nyugdíjba ment és felszámolták a rendelőt, de busz csak óránként jár, ebben a melegben bírhatatlan, hoztak egy új papot, papnét, papnét nem hozhattak, manyika, a papné a pap felesége, papnőt esetleg, azt, azt, a lényeg, hogy nő, vajon milyen – ilyen és ehhez hasonló életproblémák hangzottak el az átkiabálás módszerével, valahányszor lenyugvóban volt a nap. lejka néha belehallgatott a beszélgetésbe, általában csak az első pár mondatig, érdekelték az emberek, de a pletyka fárasztotta, ez fárasztotta a legjobban a kistérségben, nem a poros földút, nem a félhomályos, abáltszalonna-szagú kisbolt, ami négyig kisbolt, négytől kocsma, még csak nem is az a sok önkormányzat szájából levegőbe köpött ígéret, ami az aszfaltozásra, a patika létrehozására vagy a rendelő újranyitására vonatkozott, hanem a pletyka. most azonban örült, hogy tovább maradt, manyika híréért megérte, még azt is elnézte neki magában, hogy asszonyozik és azt hiszi, pap csak férfi lehet, a többi csak né, mennyivel jobb a papnő, kérdés ez, kérdés, régebb sokat gondolkodott azon, hogy a hivatásokra férfiasként tekintettek, ha valaki nőként végzi, elmaradhatatlanul oda kell tapasztani az utótagot, nőkre gondolt, tanítókra, orvosokra, asszisztensekre és a papra, akit nemsoká kihelyeznek, nőkre, akik loholnak maguk után, remélik, hogy van helyük, várják őket, aztán már csak utótagként telik meg velük a falu poros levegője, csordavonulás után.
mikor volt már, mikor lejka tanítónő akart lenni. tanítónő leszek, liza, tanítónő, csicseregte lejka csillogó szemmel agyonnyűtt rongybabájának, lizának. éppen összeadást tanított neki, tízes számkörben, ügyes vagy, liza, mindig a négyzethálóba írd, ne lógjon ki a négyes lába. néha, amikor nagy melegek voltak, napokig megmaradt a ház előtti járdán a krétával felrajzolt négyzethálós füzet, liza füzete, amiben az aznapi matekfeladatot gyakorolták. míg liza gyakorolt, lejka tanítónős tartásban járkált fel-alá a vagonház előtti hosszú járdán, várta, hogy liza megoldja a feladatot, várta, hogy felnőjön végre és jó tanítónő lehessen, de azt is nagyon, hogy szünet legyen és szaladhasson végre a hintájához. nyugta csak addig volt, míg az anyja a fejfájása miatt pihent a hátsó szobában felpockolt lábbal, és levendulát morzsolgatott az orra alá. gyakran fájt a feje, ilyenkor rossz lett a hangulata. általában is rossz volt a hangulata, de ilyenkor még rosszabb lett, jobb volt elkerülni, nyugta csak addig volt, míg a bátyjai iskolában voltak, ha hazajöttek, folyton parancsolgattak, lejka, te vagy lány, ne rinyálj, hozd ide a füzetem, már leültem, lejka, melegítsd meg az ebédem, úgy elfáradtam, lejka, mosd el az én tányérom is, lejka, te vagy lány, lejka, ne rinyálj. amúgy sem volt rinyálós fajta, de szeretett visszaszólni a fiúknak, gyakran kapott is érte taslit, de elég régóta voltak testvérek ahhoz, hogy kitanulja a kezük járását, egyre gyorsabb lett, így néha sikerült megúszni nyakleves nélkül, és még a szó sem rekedt a torkán.
az apja más volt, amikor ő otthon volt, megtelt a ház csenddel, puha, nagytestű csenddel, meleg, bordó csenddel, szétfolyt a ház összes zugában, bordóra festette a falakat, színe lett a hideg mosókonyhának, színe a szavaknak. az apja hiányában szürke volt a ház, szürke és méregzöld, főleg, ahol az anyja eljárt. jobb napjain az egész ház pattogott, sercegett, ontotta ki magából a szürkét és a zöldet, jobb volt lejkának odakinn. amikor az apja otthon volt, nem bántották a fiúk, nem bántotta az anyja sem, nem kántálták naphosszat, lejka, te vagy lány, ne rinyálj, nem volt örökké öreg a keze a sok mosástól, mosogatástól, még az ételt is jobb ízűen ette, mert nem lett tele a sok főzés közbeni előkóstolástól. az apja a városban dolgozott, gyári munkás volt, még azelőtt eltűnt otthonról, mielőtt darius bácsi kakasa rekedt torokkal kukorékolni kezdett, összeszedte őt is a munkásbusz, egyenruhájában sosem hallható léptekkel osont ki a házból, hogy ne ébresszen senkit a kakas előtt. sokat dolgozott, keveset volt otthon, de a vasárnap az övék volt, járták ketten az erdőt, gyűjtötték a teafüvet, hintát készítettek fából, eső után a kertben talált csigákat versenyeztették. apja puha csendjében túl lehetett élni lejkaként.
lejka sóhajtva rázta meg magát az emlék súlya alatt. lefekvéshez készülődve gondosan csepegtetett levendulás illóolajából a mécsesbe, ami már régóta inkább egy már egy ideje inkább volt töredezett cserépedény, semmint mécses. az ablakpárkányra helyezte és belemosolygott a szétterjedő, súlyos, selymes gőzbe. a szúnyogok ma is kinn maradnak, ahogyan az anyja is. évekig nem tartott otthon levendulát, az anyja fejfájása úgy belelakta magát a növénybe, a szárított morzsákba és az olajba is, nem tudott szabadulni.
de ez már régen volt, nagyon régen. ő nem fejfájós, nem anyás, átfolyhattok rajtam, mint anyám fejfájása a növényen, de belém nem költözhettek, gyakran mantrázta magának a gondolatot, ha érezni kezdte, ahogy lába elnehezül, beleragad a sárba, a sár pedig egyre csak nő, szerre lepi el testrészeit és képtelen mozogni.
most csak a térdemig jutottál, nem kellesz ide.
a szúnyogok még megpróbálkoztak bejutni az ablakrésen, de lejka levendulapárlatos mosolyától inkább visszafordultak. megnyugodott az este.
*A szerző a szöveg megírásakor a 2025-ös évi Communitas Alkotói Ösztöndíjban részesült.
