A Csiki László nevű alteregó a Költői Szabadság Terén

Valamikor a múlt század hetvenes éveinek második felében egy párizsi bisztróban találkozott egymással egy Al New nevű amerikai és egy Al. Nyezvanov nevű orosz költő. Az időpont homályos, de a helyszínt adó város nem – erről maga a tengerentúli poéta számol be egyik versében. Akkoriban az aktuális világrend két ellentétes pólusán elhelyezkedő nagyhatalmak írástudóinak akár tervezett, akár véletlenszerű találkozója nem számított szokványosnak, sőt némi civil kurázsi is szükségeltetett hozzá, de voltak néhányan, akiknek a lelkét nem uralta el teljesen a hidegháborús paranoia és a hatalmi agressziótól való félelem. Egymás nyelvét ugyan nehézkesen – mondhatni: szinte egyáltalán nem – beszélték, de költők közt az ilyesmi sosem okozott komoly fennakadást. Világnyelv a vodka! Az is összekötötte őket, hogy Alt a szakirodalom amolyan Óperencián túli népiesnek írta le, ami csak részben volt igaz, mert generációs társaságában némiképp különutasnak számított, versei minduntalan ledobták magukról a reneszánszát élő „közösségi költészet” címkéjét, művei az emberi létezés abszurditását a világegyetemig és tovább tágították.

Mindenesetre ott, abban a francia kávézóban, miközben a Drakula Blues című távoli, valahonnan ismerős dalt dúdolták, találtak ki maguknak egy-egy költői alakmást. Mindketten a legendák ködébe vesző Transsylvániából, amely kellően távoli és egzotikus közeg ahhoz, hogy az ottani költők hangján olyasmi is elmondható legyen, amely (Al New esetében) kerüli a közvetlen közéleti utalások nyerseségét, vagy (Al. Nyezvanov számára) segít kijátszani az állami cenzúrahivatalt és elkerülni a hatalom megtorlását. Így született tehát Csiki László és Király László, akiknek sikerült megírniuk Al New és Al. Nyezvanov legkiválóbb verseit, mert – akárcsak Dsuang Dszi és a lepke esetében – egy idő után már nem világos, ki álmodott kit, ki írta kinek a költeményeit, ki lovagolt át milyen csatamezőkön, ki szállt szembe a farkasokkal, ki siratta el a rezervátumokba szorított indiánokat, kivel történt meg a történelem úgy, ahogyan az megtörtént, megtörténhetett.

A „klubhoz” később mások is csatlakoztak: amerikaiak, mint Jack Cole, oroszok, mint Vaszilij Bogdanov, vagy éppen baszkok, mint Esteban Zazpi de Vascos. És mind tudták, mint ahogyan minden igazi költő tudja, hogy valahol a Költői Szabadság Terének közelében minden egy: a vadnyugati síkságok és az orosz sztyeppék és az erdélyi hegyek, és egyszer eljön a pillanat, amikor minden költő ott áll majd szemben a megnevezhetetlennel, egyedül, mint az ujjam, és szívében nincs harag és nincsen bocsánat.

‍

Megjegyzés: a szöveg Csiki László-idézeteket és -utalásokat tartalmaz.

‍