.svg)
A Barbaricum kifordítása
XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 03. (929.) SZÁM – FEBRUÁR 10.
Én nem tudom, mióta figyelem a fölüljáró
alumínium korlátja mögül ezeket az embereket,
ahogy vízért jönnek a megszakadt ólomcsövekhez,
dísztelen korsókat cipelnek, mert a kézművesek
elszivárogtak a birodalom szíve felé,
minden provinciában minden város egy kicsi Róma,
mégis úgy élnek itt a kövek között, mint a gyíkok,
akik reggel kölcsönveszik a napfényt.
Én nem emlékszem, mikor úsztattak át a folyón,
hogy a válság tüneteit összeszámoljam,
nem emlékszem, miért csipkedtük a határokat,
végül is jel lehet akármi, egyetlen jégkocka,
ha kibomlik a lókamilla tiszta ejtőernyője,
vagy tavasszal, ha az esőszagban
patakokban vonulnak le a dombról a lányok
kezükben magas sarkú cipővel.
Nem így képzeltem én a római nőket
a veremház mázolt padlóján szuszogva,
nem így képzeltem önmagunkat,
mennyi ismerős arc a tömegben,
és csak jönnek és jönnek az enyéim a limesen túlról,
belakják a várost, rövid tógát vesznek,
ropog a latin zablája a szájban,
de a név, a csat még a régi az új ruhákon.
Szeretem én az esőszagot, a csiganyálat,
ennyi szabadság nekem is jár a forró aszfalton,
ismerem a vizek irányát, fémes ízét,
hogyha lakója vagy, észrevétlen változik a város,
de mióta megláttam a Kagánt is tógában
tolakodni a villamos végállomásán,
én már tényleg nem tudom, mit gondoljak,
kinek üzenjem, hogy ideje van a megadásnak.
