A baba

Siklodi Zsolt: Sixtus Madonna

Szabó doktor azon gondolkodik, vajon mit szólnának a kollégái, ha tudnák, mennyire szeret sétálni a temetőben. Pont ő, a híres szülészorvos.
Lassú, céltudatos léptekkel halad a Házsongárdi temető felé. Ma nincs műszakban, sehová sem kell sietnie – számára ritka ez az állapot. Útközben néha megáll, hogy helyreigazítsa az öltönyét, vagy ellenőrzi, hogy a haja – őszülő, de gondosan ápolt – még mindig tökéletes rendben van-e.
Pedig így van, fűzi tovább magában, ahogy belép a temető kapuján és határozott léptekkel felfelé indul a kikövezett úton; minél több időt tölt az állásában, annál inkább. Az élők világa: lárma, stressz, vérrel és egyébbel borított, zokogva, üvöltve szülő anyák és születő csecsemők. Kevés olyan inesztétikus dolgot ismer, mint a szülés – az élet csodája, gondolja gúnyosan.
A temető ennek pont az ellentéte. Itt, a halottak között csak azt a békét és nyugalmat érzi, amit annyira hiányol a hétköznapi életéből. Na nem mintha idevágyna hosszabb időre is – és az ajka félmosolyba rándul –, de egyszerűen jó néha idejönni, beszívni a friss levegőt, megszabadulni mindentől és mindenkitől. Az élet véres, rángatózó, üvöltő csodájától.
Szabó doktor megáll egy rég ledőlt sírkő mellett, és mélyet lélegzik: már érzi a temetői csend jótékony hatását, ahogy a gerincéből kioldódik a feszültség. A magas fák között ferdén ér a földre a napfény. Az egyik sírra holló telepszik, és egyenesen a férfira néz.
Sohamár, gondolja Szabó doktor, és elneveti magát: csak halkan, mert nem illik ide a hang, de a holló meghallja, és károgva tovarebben. Szabó doktor mosolyogva megy tovább az ösvényen, a sírkövek finom faragásait csodálva.
És ekkor léptek koppannak a háta mögött.
Szabó doktor nem rendül meg túlzottan a ténytől, hogy a magányát megzavarják: jobban szereti azt érezni, hogy a temető egészen az övé, de mit lehet tenni. Félrehúzódik, hogy utat engedjen a közeledőnek: a léptek kissé felgyorsulnak, elhúznak mellette… aztán megállnak, és a temető új látogatója – kopott kabátos, vékony szőke nő – megfordul, és ránéz.A kurva életbe, ne, gondolja Szabó doktor, és a gerince megint megfeszül, mint az íj.
Fehérné az.
Az egyetlen szülészeti esete, akinek az emlékétől még mindig nem tud szabadulni – és jó okkal. Napok óta most először érezte magát nyugodtnak azután, hogy Fehérnét végre hazavitték a kórházából. Szóval úgy tűnik: ez a mai is egy olyan nap, amikor az ember felkel és tervezni kezd, Isten meg odafent már előre a markába röhög.
Kelletlenül biccent a nőnek és továbblépne, de Fehérné egészen megfordul és odasiet hozzá. Az ajka túl széles mosolyba húzódik, szinte összegyűri az arcán a bőrt. A tekintete nem mosolyog.
– Jó napot, doktor úr – mondja neki, és Szabó doktor magában nagyot sóhajt.
– Jó napot, Fehérné – válaszolja. És aztán, mert az udvariasság megköveteli: – Hogy érzi magát, jobban van?
Fehérné szemhéja megrándul. Szabó doktorban felrémlik a kép, ahogy utoljára látta: szinte szakadásig tágult, sikoltó száj, könny- és takonycsíkos arc – és a hatalmas, rángatózó has…
Nem, elég. Nem akar erre emlékezni. Mély levegőt vesz, és érzi, hogy remegnek az ujjai. Gyorsan a kabátzsebébe rejti őket.
– Igen, köszönöm – mondja Fehérné, és a doktor kizökken az emlékből. – Már mind jobban vagyunk. Én is és a család is.
Szabó doktor kétli, hogy alig pár nappal a… történtek után valaki jól lenne, de ezt persze nem fogja hangosan kimondani. Külsőre Fehérné úgy néz ki, mint akit egy szellő is fel tudna dönteni, a lelkiállapotára pedig gondolni sem mer. És ezt az érzését megerősíti az asszony következő mondata:
– A… babához jöttem. Meglátogatni. – Fehérné mereven néz maga elé, és a kabátja csücskét gyűrögeti az egyik kezével. A másikat ő is a zsebében tartja.
Úristen, gondolja Szabó doktor. Meglátogatja. A babát. Hát, így is lehet nevezni.
Nem akar visszagondolni arra, amit kiszedett a nőből pontosan tíz nappal ezelőtt egy verejtékes, szörnyű szerda éjszakán, úgyhogy megkerüli az emléket: az óra ketyegésére gondol, amikor kijött a műtőből, a pohár langyos csapvízre, amit megivott, mielőtt nekiállt kitölteni a halotti bizonyítványt. Valami ritka genetikai mutáció, összegezte később egy kollégának a szerencsétlen esetet. Néhány perccel születés után elhunyt – vagy inkább kimúlt, tette hozzá gondolatban, és megborzongott.
– Értem – mondja röviden. – Tudja, nem volt alkalmam eljönni a temetésre, de szerettem volna még egyszer elmondani, mennyire sajnálom. Fogadja őszinte részvétemet.
– Köszönöm – mondja Fehérné, de nem néz fel rá. Megint megrándul a szemhéja.
Szabó doktornak hirtelen elege lesz.
– Hát akkor… – kezdi, és már indulna tovább, de ekkor kinyúlik Fehérné keze, suhan, mint a marni készülő kígyó, és megragadja Szabó doktor csuklóját. Síkos, de forró az érintése, és a doktor alig tudja megállni, hogy felkiáltson.
– Kérem! – hadarja Fehérné, most a férfi cipőjét bámulva. – Nem tudna eljönni velem? Most az egyszer? Segítene.
Szabó doktor kihúzza a csuklóját a féregszerű ujjak közül, finoman, de határozottan. Émelyeg kissé. Már nyitja a száját, hogy nemet mondjon, de Fehérné megint megszólal, halkan:
– Kérem…
Valami van a tekintetében, ami nem tetszik Szabó doktornak: valami elrévedő, zavart, tompa csillogás. A nő a legjobb esetben is labilis – csak a jó ég tudja, hogy fog reagálni, ha elutasítja. Szabó doktor elharap egy káromkodást; helyette inkább sóhajt egyet. Isten röhög, gondolja.
– Rendben van – feleli. – Ha önnek segít az, hogy ott leszek, nagyon szívesen elkísérem, Fehérné.
Fehérné szélesen elmosolyodik, és elindul felfelé a macskaköveken; Szabó doktor követi.
– Tudja – mondja a nő, miközben a Fehér család kriptája felé veszik az irányt –, már voltam itt egy párszor.
Szabó doktor magában folyékonyan, megszakítás nélkül káromkodik, de igyekszik érdeklődő kifejezést erőltetni az arcára.
– Igazán? – kérdi – Nem volt még… túl korai?
– Dehogyis – mondja Fehérné. Ahogy másznak felfelé az emelkedőn, kezd kipirulni az arca, és egyre jobban csillog a szeme. Alig pár perc telt el, mióta elindultak, de már jobb színben van, mint ahogy Szabó doktor valaha látta. – Miután kijöttem a kórházból, folyton az járt a fejemben, hogy nem láttam az én kicsikémet. Még szép, gondolja magában Szabó doktor. Örüljön neki, hogy nem látta – bele is bolondult volna.
– Szóval muszáj volt eljönnöm – folytatja Fehérné. – Látni akartam, legalább egyszer – a legtöbb anyának kijár egy ennyi, nem? Még ha úgy is járnak, mint én, legalább megmutatják nekik a gyermeküket. A férjem nem akarta, úgyhogy a tudta nélkül jöttem el. És miután eljöttem, minden rendben lett. Megnyugodtam.
Úristen, ugye nem próbálta meg kiásni – gondolja Szabó doktor, és hirtelen feltűnik neki, hogy a kipirult foltok körül mennyire sápadt a nő. A napsütés, amit a doktor eddig kellemesnek érzett, most már égeti a tarkóját; izzad, hányingere van. A gondolatai kavarognak, és liheg kissé, pedig nem annyira megerőltető a mászás. Minél hamarabb el kell innen tűnnie. És ha hazaér egy darabban, egy hétig kerülni fogja a Házsongárdi temetőt.
Fehérné elhallgat, ahogy végre odaérnek a kriptához: szigorú, egyszerű, szürke betonépület. Kulcsot halász elő a szoknyája zsebéből; Szabó doktor most veszi észre, hogy a másik keze be van kötözve. Úristen, gondolja a fejfájás és az émelygés hullámai mögött. Fehérné kinyitja az ajtót, és szinte komikusan széles mozdulattal befelé inti a férfit. Szabó doktor habozik a küszöbön: nem örül a gondolatnak, hogy a háta mögé kerüljön ez a nőszemély, de most már szinte bármire hajlandó lenne, hogy véget vessen a vizitnek. Óvatosan belép az ajtón: a kriptában sötét van, és valami furcsa szag, de áldott hűvösség is. Szabó doktor megfordul.
– Maga nem… – kezdi, de a szavai elvesznek az ajtó csattanásában, ahogy Fehérné rácsapja.
– Mi a fenét csinál?! – üvölt fel Szabó doktor. A hangja visszhangzik a betonfalak között: a hangzavartól, a sajgástól mindjárt kettéhasad a feje.
Fehérné még szélesebben mosolyog. A szemei annyira eltűnnek a mosolyráncok között, hogy úgy tűnik, mintha nem is lennének: csak két vékony hasíték az arcán. Kulcs kattan a zárban. Szabó doktor nekiugrik a vaslemeznek, a kripta ablakán át mered a nőre és üvöltve veri az ajtót, a száján habzik a nyál.
– Azonnal eressz ki, te zakkant picsa! – ordítja, a mondat végét két oktávval magasabban, szinte visítva.
Fehérné lassan megcsóválja a fejét. Felemeli a bekötözött kezét, és elsimít vele egy szőke hajtincset az arcából. Szabó doktor hangja nyekergésbe halkul, amikor meglátja: a nő kezéről hiányzik három ujj. A csuklóján a fertőzés vörös vonalai.
– Amikor idejöttem, szegény kicsikém annyira megörült nekem – suttogja Fehérné, láztól csillogó szemekkel. – Olyan éhes volt… Olyan éhes.
– Mi a faszról beszél?! – visítja Szabó doktor.
– Nehéz volt titokban tartani – beszél tovább Fehérné, inkább magának, mint neki. – De muszáj – a többiek nem értenék meg. Csak én tudom, hogy így a helyes. Hogy most már minden jó lesz. Majd én vigyázok rá.
Hirtelen felkapja a fejét; az arcán maszkká merevedik a vigyor, ahogy a doktor szemébe néz.
– Forduljon meg – mondja lágyan.
Szabó doktor csak ekkor figyel fel a halk neszezésre a háta mögött.
Tudja, mit fog látni, de megfordul… Csigalassúsággal, a végtelenségig nyújtva a pillanatot, abban reménykedve, hogy csak egy egeret lát majd, egy kígyót, gyíkot, bármit, csak ne azt a vérrel és fekete szőrrel borított, túl sok karú-lábú valamit, amit ő rángatott ki ebből a nőből, amit itt kapartak el több mint egy hete, uramisten, jézusúristen…
Aztán a valami sziszegő hanggal felugrik, rá az arcára, és belemar, és Szabó doktor üvöltése rekedt hörgésbe fullad.
Odabentről egy hangos puffanás, ahogy elvágódik; aztán már csak halk reccsenések, roppanások. Nyeldeklő hangok.
Fehérné a kriptaajtó előtt áll, az arcán két égővörös folt a sápadtságban, a szemei csillognak a két hasadék mélyén.
Mosolyog.
Eszik a baba.


Dénes Anita 1998-ban született Kolozsváron. Magyardécsén és Marosvásárhelyen nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának hallgatója.