A 13-as számú kórház

Tél van. Egy fekete kabátos férfi orvosi táskával a kezében a kórházba igyekszik. Láthatóan zavart, szokatlanul izgatott egy ilyen csendes, téli reggelen. Befordul a Kaméleon utcába, síri csend és fehér hó borít mindent. Zavartságában nem tűnik fel neki a szokatlan üresség, csendesség, hogy nincsenek a munkájukba, dolgukra igyekvő fáradt arcú emberek. Így folytatja útját, elmegy egészen a harmadik útkereszteződésig, utána balra, mindig csak balra, amíg a 13-as számú kórház kapujához nem ér. A kórház kapuja szokatlanul magas és vastag, de szemrebbenés nélkül belép hófödte, tiszta kertjébe. Az udvaron nem lát mást csak egy rozsdás, a végletekig elhasznált, rozoga mentőautót. Ha nem lenne rajta a vöröskereszt jelzés, akkor nem is hinné róla senki, hogy egy életmentő jármű. Ott áll a kórház ajtaja előtt. Fél, hiszen ez az első munkanapja, fülében bölcs professzora szavai csengenek: „Meglátod fiam, ez a kórház lehetőséget ad arra, hogy megismerd az orvostudomány mélységeit, és megcsillogtasd tehetségedet. Kérlek, ne hozz szégyent rám és dicső egyetemünkre, ahol oly sokat tanulhattál.” Megrázza fejét, zavartan bólogat, megigazítja nyakkendőjét, és belép a kórház ajtaján. Egy öreg, fekete ruhás hölgy fogadja a recepción:

– Jó reggelt, doktor úr! Ez az első munkanapja, kérem ne okozzon csalódást. Tíz perc múlva a 23-as kórteremben műtenie kell – mondta kimérten, nagy szigorúsággal. Még be sem mutatkozott, de máris eltűnt, mondván, odakint van dolga. Így a doktor nem várhatott semmilyen magyarázatra, hozzáfűznivalóra a kórházzal, a dolgozókkal, vagy a műtéttel kapcsolatosan. Egy pár pillanatig áll a faliórára meredve, hallgatva az óramutatók vészjósló, egyre gyorsuló kattogását. Nyakkendőjéhez nyúl, meglazítja, zsebkendőjével letörli verejtékben úszó homlokát. Ezután leveti kabátját, a rozsdás fogasra rakja, kopott kalapját is odahelyezi. Most fehér köpenyben áll arcával keletnek, nem tudja, mire vár, hogy mi fog történni, minden olyan szokatlan, nem találja helyét. Zavart tétovázása után úgy dönt, hogy kihasználja a rendelkezésére álló kevés, egyre fogyatkozó időt, és körülnéz újdonsült munkahelyén. Elindul a hosszú, sötét, kissé piszkos, korház szagú folyósón, ahol piszkosfehér ajtók kandikálnak jobb és bal felől egyaránt. Különös vágyat érez, hogy benyisson valamelyiken. Nem tud ellenállni a kísértésnek, ezért belép az egyik kórterembe. Félhomály uralkodik, de ennek ellenére jól látni mindent. Agyakat lát: agyakat formalinban, kisebbet és nagyobbat, öregebbet, fiatalabbat. Agy, amerre a szem ellát. Gyorsan kimegy, becsapja az ajtót, liheg. Benyit a szemközti terembe is, mindent haj borít, szinte meg lehet fulladni a nagy hajtengerben. A mennyezetet felakasztott koponyák díszítik, némely groteszk mosollyal köszönti a teremből észvesztve kirohanó orvost. Pár pillanatig csak áll, és törölgeti nedves homlokát. Utána a köpenyére tapadt hajszálakat idegesen, hirtelen mozdulatokkal, csapkodva rázza le, mintha valami csúszó-mászó férgek lennének. Miután lerázta a hajszálakat, valami beteges kíváncsiságot érezve benyit egy másik terembe, ahol mély sötétség és csend honol, ez a hullaház. Kíváncsian a kapcsoló után nyúl, és fény borítja a kopasz, hófehér, csontsovány élettelen testeket. Valamely hulla arca kíntól eltorzult, másoké csendes belenyugvást tükröz. Lesütött szemmel kimegy a teremből, a látottak nem tántorítják vissza, hogy belépjen a következőbe. Ez olyan, akár egy emberi éléskamra: belek, különböző belső szervek sokasága felakasztva, lelógatva, vagy borkánokba raktározva, de szagtalanul, pedig látszólag nincsenek tartósítva. Szemrebbenés nélkül átmegy egy másik terembe, ezt a szobát vér áztatja. Fekete ruhás asszonyok tömege hófehér köpenyeket vérben főz ki. Szikék, csipeszek, különböző orvosi eszközök a szárítón alvadt vérbe öltöztetve fekszenek. A fekete ruhás nővérek csak dolgoznak és dolgoznak, mintha hipnózis alatt állnának, nem veszik észre a halálra rémült orvost, aki véletlenül levert egy szikét, mely igen éles hangot hagyott maga után. Szó nélkül, falfehérre sápadtan távozik. Az idő és a termek egyre fogynak, de a doktor már-már szomjazik az új, ismeretlen, borzalmas látványképekre. Íme a következő szoba: a falak vérrel vannak lefestve, szintén félhomály borít mindent. Csontokból összerakott polcokon formalinos befőttesüvegekbe tett embriók sokasága alszik az idők végezetéig. Az orvos mozgást érez a lábánál, gyorsan a padlóra szegezi tekintetét, több száz kezet lát pókokként mozgolódni. Erre felkiált, a kezek ijedtükben a plafonra menekülnek, a férfi már az ajtón kívül szusszan fel a dermesztő látványból. Mire feleszmélne, egy másik teremben találja magát, ahol vak sötétség lakozik. Beljebb lép, nem történik semmi, kis ideig kémlel, de nem lát semmit, de egyszer csak ezernyi szempárral találja szembe magát. Ez a szoba valósággal él, a szemek ki-be csukódnak, pislognak, kacsintanak az orvosra, aki máris távozik. Továbbmegy, ez a szoba lüktet, véli felfedezni. Falát apró csövecskék hálózata borítja, amelyekben vér csörgedezik. Lába alá pillant, egy hatalmas szíven áll. Ez az élet jele a kihalt épületben, furcsa módon ez az irreális látvány biztonságérzettel tölti el a doktort. Folytatja felfedező útját, a következő terem ajtaja a többitől eltérően fekete és egy piros 23-as szám virít és kevélyen kacsint a tétova orvosra. Órájára pillant, megnyugodva látja, hogy még van két perce a műtétig. De ekkor valami ismeretlen erő hatására kinyílnak az ablakok: sötétség van odakinn. Az orvos értetlenkedve ismét órájára pillant, az mintha megbolondult volna, a mutatók rohamos sebességgel róják a köröket. Ekkor nyöszörgések, fájdalmas ordítások, őrült, torz hangok törik meg a kísérteties csendet. A folyosó megtelik részeg, az őrület határán álló orvosokkal, akik egy hirtelen mozdulattal belökik a 23-as kórterembe. A beteg a műtőasztalon fekszik, ahogy az orvos közelebb ér, vérezni kezd, amikor odaér, már spriccel. Tű és cérna után nyúl, össze akarja varrni az egyre táguló sebet, de ekkor zsinórokat érez végtagjai körül. A szigorú tekintetű fekete ruhás hölgy, aki a recepción fogadta marionett bábúként kezdi mozgatni őt. A következő pillanatban azon kapja magát, hogy egy szikével a beteg szívébe szúr. Ezt nagy taps, éljenzés és vihogás fogadja. A nővérek és részeg orvosok úgy ülnek ott, mintha egy komédiát néznének. Vér fröccsen arcára, fehér köpenye lassan skarlátszínűre vált. Kintről befúj a hideg téli fuvallat vérvörös havat hozva magával. Az egykor fehér termet vér borítja. Hirtelen harangszó jajdul fel, de nem tudni honnan szól. Az eddig látott termek tartalma életre kel, a levágott hajszálak erős indaként burjánzanak a kórház folyosóján, behálózva azt. Koponyák csörömpölése, hullák jajveszékelése, nővérek és orvosok egyre állatibb, kegyetlen mulatozása hallatszik. Az orvos ordítani akar, de nem jön ki hang a torkán, fülében ismét egykori professzora hangja vészjóslóan cseng: „Itt megismerheted az orvostudomány mélységeit”, „Ne hozz szégyent rám!”, „Ne hozz szégyent rám!” Ősi káosz uralkodik, minden visszájára fordul, a vér vízesésként ömlik a lépcsőkön, esőként csepeg a mennyezetről. Hollók árasztják el a kórházat, hullatva fekete tollaikat. Pancsolnak a vérben, a hullák szemeit kaparják és szörnyen rikácsolnak. Az előtérben megszólal a kakukkos óra, erre szanaszét oszlik a fekete sereg. A harang kolompol, a kakukkos óra énekel, tombol a kórház bizarr népsége. Az orvos szíve majd kiugrik a helyéről, mint a megbolondult kakukkmadár az órából. Agyak, belső szervek, vér, életre kelt embriók, szem nélküli élőhalottak amerre a szem ellát. A csontvázak koponyájukkal a kezükben menetelnek, dobolva, akárcsak egy katonai zenekar. A kezek pókhálószerű alakzatot szőnek az indaszerű hajzatból.

A személyzet őrülten mulatozva fürdik a vérben, táncolnak, énekelnek, szemgolyókkal zsonglőrködnek, mint egy hatalmas cirkuszi fesztivál. Az orvos már nem tudja mihez kezdjen, nem tudja, hogy kijut-e valaha ebből az őrültekházából. Fél, retteg, ösztönei nem hagyják nyugodni, kezdi elveszíteni józanságát, forog vele a világ. Ekkor rózsaszirmok hullnak a fagyos téli égből, örömóda csendül fel, a történtek kezdenek elmosódni, minden homályos. Egy orvos legénylakásán verejtéke tengerében, ijedten ébred az örömódát elsípoló vekkerére. Kint havazik, egy rózsa van a kezében...

Pataki Péter Hanna, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium tanulója, a Helikon irodalmi pályázatának különdíjasa.