.svg)
A Kolozsvári Magyar Napok záróestjén a Communitas Alapítvány felkérésére László Noémi beszélgetett Balázs Imre Józseffel, Kelemen Hunorral, Markó Bélával és Szilágyi Istvánnal a Tiff-házban.
Lehet-e bármely közösség esetében centrumról beszélni? Létezhet-e vagy kell-e léteznie egy ilyen centrumnak? Ha létezik egy centrum-státusza Kolozsvárnak, kapcsolódik ehhez valamiféle felelősség, amivel az itt működő intézmények a közösség többi tagjáért tartoznak? Mi a helyzet az író közéleti felelősségével? Miért nem elég, ha csak ír egy író? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések hangzottak el a rendezvény számára megnyitott különteremben.
Szilágyi István szólal fel először, és kiemeli, ahogy a Magyar Napok résztvevőinek nagy száma milyen ellentmondásban van a ténnyel, hogy bizony-bizony apadnak a magyar iskolák, a helyieknek szembe kell nézniük a nyelvhasználatbeli korlátozásokkal, s a megmaradás kérdésével. Őt ezért legjobban a jövendő érdekli: mi az, amivel rendelkezhetünk, ami megillethet minket és hogyan nyúlhatunk ehhez hozzá?
Markó Béla kérdésesnek találja a hagyományos értelemben vett centrumok meglétét, hangsúlyozza, arra érdemes figyelnünk, milyen sajátos szerepet tölt be Kolozsvár az erdélyi magyar és román kultúra találkozásában.
Kelemen Hunor szerint érdemes volna azon gondolkodni, hogyan emelhetjük be ezt a mi erdélyi irodalmunkat egy tágabb nyelvi térbe. E gondolatot mintegy másik oldaláról megközelítve és kiegészítve, Balázs Imre József arról beszél, ahogyan tevékenyen részt vállalt egy olyan beszélgetéssorozat megszervezésében, amely meghívottai között Nádas, Závada és Krasznahorkai is szerepelt, s a következő meghívottként Umberto Eco jött volna el – centrumnak lenni tehát nem csak láthatóságot jelent, hanem a mások megszólítására és megszólaltatására való képességünket is.
Arról is szó esik, ahogy a nagy alkotások, életművek nem spontán jöttek létre művészek életében, Ady, Reviczky vagy épp Gaudí alkotásai alaposan kidolgozott programok megvalósulásai, Markó szerint ehhez hasonló programokra van szükségünk. Balázs Imre József itt felemlegeti a Kolozsvár Társaság megalakulását és azokat az ötleteket, amelyeket annak idején ők is felvetettek, s amelyeket most megvalósulni lát az Igen, tessék!-ben vagy a Kolozsvári Magyar Napok rendezvényiben. Kelemen Hunor dicsérettel emlegeti Kántort, aki „tudott tágabb kulturális térben gondolkodni”, így hozva be erdélyi intézményeket a köztudatba.
Szilágyi elmeséli, mennyire örvendetesnek találta, hogy nyugdíjazásakor a közösség dolgait olyan természetesen vették át tőle lelkes fiatalok, „mintha csak összebeszéltek volna”. Markó Béla szerint a közösségért való elköteleződés egy jellemző életforma, nem ítélték erre az értelmiségit, s Balázs Imre József is egyetért vele, kiemelve, hogy többen megfogalmazták már, illúzió a kimondottan csak egy dologra koncentrálás lehetősége. Bár az elmélyülésnek talán más hozadékai lennének, a többféle dologgal való foglalkozás hatalmas tapasztalatmennyiséghez juttatja az embert, s hogy így érdemes működni, tudomásul venni, hogy a világ időnként megváltozik, ebbe tudni belekapcsolódni.
A képeket a Kolozsvári Magyar Napok hivatalos fotósai készítették.
