.svg)
Minden színhely a szívben dől el, és vakít vagy sötéten ragyog. Állunk majd pucéran, barátom,
A tökéletesség kifordít magamból, nem véd meg attól, hogy zaccként leüljek Isten kávéscsészéjében,
A teraszon láttalak meg, arcod egyik fele él, másik pedig elveszett a félhold poklában. Havonta egyszer lehetsz egészen valód. Mindig későn érkezel,
S. Á.-val arról vitáztam megrohad-e mint túllocsolt búzavirág a befele indázó
Akarod, persze, akarod. Minek kiált, aki úgyis fél, ha odamennek. Aki nem meséli el a hegyeket. Vonaton sírni.
