.svg)
David Bowie élete során 29 stúdióalbumot jelentetett meg. Utolsó lemezét, a Blackstart (2016) két nappal a halála előtt adták ki. A Blackstar albumborítója az egyedüli borító a 29 közül, amelyen nem Bowie portréja vagy teste szerepel, csupán egy minimalista illusztráció: fehér alapon egyetlen nagy fekete csillag, alatta apró csillagtöredékek. Hogyan lett a Major Tomból fekete csillag, és mi maradt mindezek után?
A téma az utcán hever, tartja a mondás. ,,The music is outside”, kántálja David Bowie, és olyan komolyan gondolja, hogy pályafutása legelején mintha az űrből szállna le közénk az 1969-es Space Oddity-vel. Első slágere az Apollo‒11 kilövésével cseng össze, és a modern ember rémálmát meséli el: Major Tom, az űrutazó elveszíti a kapcsolatot az állomással, egyedül kering a kozmoszban, csupán a pszichedelikus dallam sejteti, merre tart hősünk – valamiféle transzcendens szférába kerül. Ez a dal teremtette meg a 22 éves űrlény-profétát, karrierje során végig rendkívül fontos inspirációs forrásként szolgált a kozmosz, az ismeretlen, a különösség, földöntúliság. Az összkultúrát tekintve alapvetően két feldolgozási módszert figyelek meg (1970 környékén), ha a világűrről van szó: 1. a sci-fi nagyon konkrét, tudományos megközelítése; 2. a költészet nagyon szimbolikus, misztikus elgondolási stratégiája. Bowie képes volt ettől elmozdulni, a kettőt sikeresen ötvözni és új szintre emelni, megszületik első alteregója, Ziggy Stardust, rögtön történetiséget kapunk hozzá, mint egy jó sci-fiben, de végig körülveszi a mitikus köd, a metafizika, az ösztön és a lelkiség. Ziggy Stardust tudományosan alátámasztható, furcsamód ezáltal válik az isten(ek), az istenség bizonyítékává.
Már első hallásra egyértelmű, hogy Bowie géniusza a zenei és szerepi sokszínűségében, kreativitásában rejlik. A kulcsszó a változás, minden lemeze más, paradox módon ezáltal lesz minden lemez bowies, a dalok magukban rejtenek egy állandót. Szüntelenül azt érezzük, hogy megérkeztünk. A sok változás, a csiszolt formák egymásutánisága az erős önreflexió alatt koherens marad. A szerepek folytonos cserélődése rendkívüli alkotói tudatosságra vall, a divatot kevésbé követte, általában diktálta, így tudott minden szerepe hiteles maradni. Karrierje során beszélhetünk homoszexuális és heteró, feminin és maszkulin, liberális és konzervatív Bowie-ról, persze nem bináris felosztásban, az árnyalatokat ízlésesen tálalta élete során. Ami másnál póz, az nála önazonos fellépés volt az igényesen megalkotott identitások fedezetében. Kitalált szerepeiben bár díszelgett és tisztában volt azok különlegességével, de sosem szentelt egy szerepének sem a kelleténél több időt és teret; tudta, mikor kell elengedni, lezárni az adott formát. Az ember egyénisége illúzió, ami marad, az a művészi és szerkesztői tudatosság, az önreflexió és a végtelen munka. Egyetlen alkalommal zavarodott bele szerepébe, Los Angelesben Ziggy Stardust és a kokainfüggősége látszólag leépítette, legrosszabb pillanataiban pár fasiszta megnyilatkozást is megengedett magának. Ekkor költözött rehabilitációs célzattal Berlinbe, ahol Brian Eno producer segítségével karrierje egyik csúcspontjára érkezett a Berlin-trilógiával [Low (1977), Heroes (1977), Lodger (1979)]. Ekkor szólalt meg először bariton hangja, levetkőzve Ziggy beszennyezett ruháját egy új Bowie született, alkotó géniuszát Brian Eno ízlése tökéletesen kordában tudta tartani. A Heroes-ban nem is énekel, szinte kiáltozik, az ösztönös ének és a tűpontos gitárdallam ötvözi a tudatot és tudatalattit. Énekhangja önmagában sosem volt kiemelkedő, a szövegek és a zenei formák kitöltésével vált különlegessé.
Kicsivel később az Ashes to Ashes (1980) elhozta az art rock hangzást, amire nincs jobb műfajjelölő szavunk. Bowie-ra rá lehet erőszakolni műfajmegnevezéseket, amelyek segítenek a kreatív fordulatok megértésében, viszont mindegyik jelölésen érezhető, hogy sántít. A Lowban megjelennek a hangsúlyos elektronikus elemek a rock-os korszak után, amely az Ashesben tovább burjánzik, de nem mondhatjuk mégsem, hogy elektronikus zene lenne. A Let’s Dance (1983) jelentette a popzenei áttörést, erős nemzetközi hírnevet szerzett szőkére festett hajával, laza szmokingjában, mégsem nevezhetjük nyugalommal diszkózenének az albumot. Egyszerűen bowies, rejti az állandót, minden alkotását misztérium övezi. Még a drum and bass (dnb) zenei alapig is eljutott, egy újabb csúcsteljesítményének tekinthető a 1. Outside (1995) album, amelyben a sarokban remegős, szorongásos hangzáson csavarni tudott az énekkel, a dallammal és szövegvilággal. A dnb-t újrateremtette, létrehozva a 20. század egyik legsötétebb és legelidegenítőbb zenei produktumát. A You’ve Been Aroundban (1992) pedig ő maga szaxofonozott a rézfúvósok harmóniájában.
A black star (fekete csillag) elmélete egyfajta alternatív égitestet képzel el a fekete lyuk helyett. Amikor 2015 táján David Bowie-t májrákkal diagnosztizálták, egy utolsó albumhoz kezdett. A Blackstar új energiái mindenkit megleptek a publikálás napján. Családját leszámítva senki sem tudott betegségéről, a publikálás után két nappal Bowie meghalt, és egyértelművé vált, hogy az új energiák valójában a halál közelségéből merítenek, és a méltó búcsút szolgálják. A Blackstar egy rekviem, egy magánmitológia lezárása, a címadó dal klipjében Major Tom koponyáját láthatjuk egy űrutazó szkafanderben, Bowie pedig szemfedőben szerepel, a Lazarusban írás közben lefordul a székről. A harmóniák és diszharmóniák keverése, a szokatlan, elidegenítő, mégis nosztalgikus akkordmenetek erősen megidézik a Radiohead-et is.
József Attila írja Bartókról, hogy ,,a konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál”. Ha azt mondjuk, David Bowie, akkor annyi minden jut eszünkbe, annyi szín, vonás, anyag, hogy képtelenek vagyunk egyetlen képzetet társítani hozzá. Mégis minél többet hallgatjuk és gondolunk rá, annál inkább érezzük az életmű, az albumok, az egyes dalok egységét, koherenciáját. Bowie művészete a sokféleség feldolgozásában és a végső harmónia örökké tartó keresésében tapasztalható meg. Olyan, mintha első pillanattól kezdve tudta volna, mi lesz az utolsó, és mit szeretne csinálni a kettő között. Ahogyan egy korai, ars poeticára hajazó dalában énekli: ,,Changes! Turn and face the strange!”.
