.svg)
Hétfőn szokásos helyén, a Bulgakov Irodalmi Kávéház emeleti termében újból sor került a Bréda Ferenc Irodalmi Körre, amelynek tizenkilencedik meghívottja Ferencz-Nagy Zoltán, harmadéves bölcsészhallgató volt. A beszélgetést Nagy Zalán és Péter Blanka moderálták, vitaindítóval pedig Lázár Kinga készült.
Az est jó hangulatát az is fokozta, hogy a terem színültig megtelt, az idei Bréda Körök alkalmai közül talán ezen az estén gyűltek össze a legtöbben. Minekutána Blanka köszöntötte a jelenlévőket, néhány szóban felvázolta az est programját, és elmondta, hogy az este legjobb hozzászólása az E-MIL jóvoltából könyvjutalomban részesül, Zoltán felolvasta az erre az alkalomra kiválasztott szövegeit: az Amikor Enkidu megtalálta a giccset, a Magamról egy vadászlesből, az Amikor kihal az utolsó család, az A virsliról elbeszélő múltban, a Kedves kis Lujzikalagor, a Juhok mindenütt, a Tehénsiralom, az A mindvégig etikus nászhoz vezető út, és az Ez történt velem a 19. században című verseket. Kinga vitaindítójában Zoltán verseiről úgy beszélt, mint egy „látszólag összeegyeztethetetlen építőanyagokból létrehozott mikrokozmosz” részéről: a szövegekben a népies líra izgalmas módon keveredik a posztmodern elemekkel, az irónia és a szatíra szerves részét képezik annak a játéknak, amellyel a versek egyik sorról a másikra újabb és újabb kérdéseket vetnek az olvasó elé. Kinga ugyanitt említette a versek azon tulajdonságát, amellyel alkotója képes a „világ újbóli összerakására”, s ezt mind egy intellektuális, gúnyos, de őszinte, gyermeki s mégis öntudatos perspektívából közelíti meg.
Ezek után egy rövid szünetet követően kezdetét vette a beszélgetés. A véleményezők sorát Váradi Nagy Pál hozzászólása indította el, aki legelőször is kötetírásra buzdította Zoltánt. Ezután a szövegek alázatosságáról beszélt, az íráshoz szükséges azon tehetségéről, amellyel képes a szövegekbe olyan mód beilleszteni a humort, hogy az ne menjen az olvasók agyára. Ugyanakkor kiemelte, hogy fellelhető egy úgymond törés, távolság a költő-elbeszélő és Zoltán mint személy között.
A szót Sánta Miriám vette át, elmondva, hogy tetszik neki az a bátorság, ahogy Zoltán hozzá mer nyúlni olyan témákhoz, amelyekhez nehezebb. Az esztétikai minőségek változatossága a különböző verseiben véleménye szerint kivált mód érdekes: „szép és nemes sorok”, amelyeket egy „orbitális blődség” követ, ezáltal megalkotva a szövegek humorosságát és fenntartva az olvasó érdeklődését. A beszélgetést tovább vivő Kovács Karola a versek kettőségéről ejtett szót, hangsúlyozva, hogy a szövegek ruralitásának a posztmodern hangvétellel való kapcsolata olyan jól van felépítve, hogy abból nem lesz végül egy „neoromantikus giccs”.
Horváth Benji egyetértve Váradi Nagy Pál kijelentésével, miszerint a szövegekben igazán látható az alázatosság, kiemelte, hogy a humor mögött nagyon sok sötétség is megbújik: pont ez a humor, ez az irónia teszi igazán komollyá ezeket a sötétségeket, amelyek a szövegben megvannak. A mikrofont átvéve Besenyődi Judit arról beszélt, hogy Zoltán költészete nem csupán egy felszínes módon próbálja megközelíteni a természetet, hanem azzal teljes mértékben eggyé válik. Erre egyből reflektálva Kovács Karola elmondta, hogy ez a természetesség a szóhasználatban is tükröződik, mintha egy „tiszta forrásból bugyognának” ki a szavak. A gondolatmenetet ugyancsak Judit fejezte be hozzátoldva, hogy Zozó – azaz Zoltán – szóhasználatát úgy lehetne a legmegfelelőbben meghatározni, hogy „zozólektusok”. A beszélgetést Váradi Nagy Pál zárta, aki magáról a felolvasásról ejtett néhány szót.
Az utolsó szó jogán Zoltán reflektált az előzőkben elhangzottakra. Elmesélte kapcsolatát és gyermekkori emlékeit a szóhasználatával kapcsolatban, beszélt arról, hogy hogyan is kezdett el írni. Az estet lezárva végül kiválasztotta a legjobb hozzászólást, s így bővült Váradi Nagy Pál könyvespolca egy újabb könyvvel.
Fotók: Szilágyi Z. Ákos
