Werner Nikolett versei

Benedek Levente: Biennale

Daily snack

Lélektani kommentár Andè Louf Uram, taníts meg minket imádkozni könyvéhez

halkan a lap sarkához simuló szamárfül ima minden sor mondat szó és vessző Máté, Márk, Lukács, János, Ap, Zsol tanít ahogy szomorúságot az öröm bűnt a megbocsátás szemet a látvány senki nem mondja meg hogy kell látni mégis tágra nyílt szemmel nézzük az életet földit ahol átutazóban ahol csak azért vagyunk hogy megtanuljunk imádkozni

Egy pillanatig látott szelfiről, amit egy számomra fontos ember készített

Mint sötétség a párbeszédben, néz vissza a fekete szempár. Fél? Dühös? Elbújna?

Forgatja magában az érzéseket, a gomb kattan egyet és elkészül. Érte mindent megtenne, T/1-ben.

Kérdezni kár, a válasz evidens. Egy gőzbe öltöztetett Zsolnay szobor előtt áll, a hátteret nézi.

Még nem látott eozint – pedig. Eggyé válik a fénylő anyaggal, mázként simul az álmaihoz.

Ebben a világban csak a múlt reális, állatot két hónapja nem evett, magára nem költ – csak.

Feketére festi a szemét, így néz farkasszemet a zöldbe burkolt, bilincsben összekulcsolt kézzel.

Pingpongasztalon heverő egó

Mint. Amikor egy rossz jegy kerül az ellenőrzőbe – e naplóba, bocsánat! Nyilvánvaló, nem a világ vége, de azért mégis.

Mert. Annak a süteménynek az illata – na jó, a korty bor – feledteti, mitől összeszorul a gyomor.

Mikor. Egyértelmű, nem ezen áll vagy bukik a boldogság, sőt, van lehetőség helyre hozni.

Már. Nem ugyanaz, ahogy az első szelet – korty – sem az utolsóhoz képest. „Ami elromolhat, az elromlik”.

Milyen. Igaz a maga módján, még ha mást is sejtjük, baromság. Most. Pontosan ezt érzem.

Miért? Miattad. Mikor? Mindenkor. Mi célból? Nem tudom.

Még. Átélem párszor, talán beugrik. Már húsz éve gyakorolom, lassan tényleg bevillanhatna.

Valamikor februárban – azt hiszem, a tél utolsó napján

„Ez a házasság el sem kezdődött, amikor véget ért” – mondta a menyasszonyi csokor a díszzsebkendőnek.

Próbafülke

Finom vonalak, élére vasalt ráncok, vörös ajkak, határozott ecsetvonás egy arányosan törékeny női testen. Tetőtől talpig szép, talptól tetőig szép.

Kint minden a helyén, a tükör vonzó képet mutat. Vonzót fiúnak, férfinak, nőnek, lánynak. Szent irigység kíséri „mikor az utcára lépett…”

Bent papírfecnik, gondosan széttépve, név, cím, dátum már kivehetetlen. Részleteire hullott egész darabok, halmozottan hátrányossá vált út.

Egyedül fordult hátra, így sír, nevet, érez dühöt, félelmet, vágyat, hiányt. A tökéletesség felismerhetetlenségig lehel életet az emberbe – (vö. Jo 2,12).

Konfliktuskezelés a barna kanapén

túl sokat ültünk a barna kanapén

ahhoz hogy alattunk virágok nyíljanak késő bánat korai gondolat milyen buta párosítás és milyen gyakori többnyire hétköznap este találkoznak

a legnagyobb félreértések elkerülését alaposan megfontolva támadási felület

eleve kizárt nettó két lépés távolság

átgondolt beszélgetések na ez egy igazi adok kapok hazugság az őszinteség jegyében gondolta a szerző és elnyúló köszönéssel lezárta a beszélgetést a barna kanapéra ültetett pár között

Történet sok kísérletről

Lábprotézis, térdtől földig, erkölcsi kettő, kilátástalan lehetőségek, már a műtősök is rongyként kezelik, nem a legrongyosabb rongyként, de az artdeco fotel karfáját már nem ezzel fényeznék.

A mentősök próbálkoztak már a cserbenhagyással, mindig ugyanaz a koreográfia, már unják a sok felesleges gyomormosást, szerintük kár.

Érthető, hogy ennyi fájdalmat képtelen elviselni az arc, így jobb híján eltorzul és idegenként száll fel legközelebb a buszra.

Forgatókönyv a mozaikról

Elrejtett és el nem rejthető érzésekből rakott mozaikutca, mestermunka minden egyes lépéstől talpig tartó hossz. Első szerelem első csókja söpör végig az üres úton. A lány leejti és nem lesz senki, aki megtalálja, legalábbis abban az állapotban már nem. Kopottan és megviselten vár majd, ahogy a második szerelem második csókja. Olyan ez, mint az önmagát feláldozó könny, szívtől indul szemig ér, ott megáll, kicsordul és elindul a mozaiklabirintus felé, akkor köszön utoljára, mint a harmadik szerelem harmadik csókja. Végképp nem lesz senki, aki keresse, hogy megtalálja.

Werner Nikolett 1994-ben született Pécsett. 2017-ben a Pécsi Tudományegyetem kommunikáció és médiatudomány szakán szerzett diplomát. 2018-ban és 2019-ben Petri György-díjra jelölték. Prevenciós célú mesekönyve, a Leo Gekkó és a Padló világ 2018-ban jelent meg az Üveghegy Kiadó gondozásában.

‍