.svg)
Közvetlenül a második világháború befejezése után, 1945-től kezdve, Kolozsvárnak mint Erdély magyar szellemi központjának volt egy szinte behozhatatlan előnye minden más vidéki közösséggel szemben; itt élt – és szinte azt írtam: itt uralkodott – Erdély egyetlen igazi kommunista írója! Nagy István. Nem az a fajta kommunista volt, aki „rátalált a helyes útra”, nem történelmi szimat folytán vált azzá, nem úri kaszinónak álcázott szabadkőmíves páholyban ismerte meg az osztályharc elméletét; nem történelmi taktika volt ez nála: „egyetlen vészkijárat számunkra”, vörösebbnek lenni szomszédjainknál és a rajtunk uralkodóknál… Ő úgy volt kommunista, ahogy a mélység, a Sáncalja, a kolozsvári fellegvári nyomornegyed fellökte magából; szegény proletárgyerekek; ráadásul hadiárva is; rossz asztalosinas, aztán a börtönök, internálótáborok neveltje.
Ugyanakkor valódi, azaz „igazi” író is. Nem az a népből jött, egykönyves vagy egyszólamú, egy-mondanivalójú dilettáns; akit csak mondanivalója súlya éltet, feltörekvésének története; „hogyan vívtam meg harcomat”; ő igazi író, kemény, megrázó elbeszélések szerzője, regényeket is írt, drámapályázaton is nyert… Majd az akkori „felszabadulás” után nagy hatókörű társadalmi funkciókat, tisztségeket tölt be; nemcsak pártvonalon; egyetemi tanár! sőt rektor lesz, különleges díszelnökségek és az életet valóban befolyásoló bizottságok tagja!
Ebben a korszakában tanársegéde, Bajor Andor szerint, a kéziratában Balzac nevét mindenütt Balzack-ra javítja. Egy írószövetségi felszólalásában többször hivatkozik Viktor Húgóra. Az értekezlet végén Asztalos István megjegyzi: „Te Pista, azt Viktor Űgónek kell ejteni…” „Na, akkor összehúgyoztam magam”, – kedélyeskedett. A megyei pártszervezet gyűlésén javasolja, hogy Kolozsvár magyar lakosságának mezőgazda rétegét, a hóstátiakat ki kell telepíteni a Duna-csatornához, mert „az egész egy horthysta banda! (A terem mélyén Gáll Ernő felvisít; „Szent Isten! De akkor mit fogunk enni?”)
Azonban kevesebb, mint egy évtized alatt írói és aktivistai tekintélyén hatalmas repedések támadtak. Újabb írásai, most már „a győztes munkásosztály” életéről, nyomába sem értek a régieknek. Persze, eleinte erre is került mentség: a sok gyűlés, felszólalás, hivataloskodás, persze, hogy – átmenetileg – fellazítja, zsurnalizmusokkal lepi be a stílust. Ám a szerkesztő kezébe kerülnek régi, meg nem jelent kéziratok, „válogatás” végett. És íme, azok a régiek pont olyan laposak, pongyolák, sematikusak, mint a legújabbak!
Nyilvánvalóvá lett, hogy – amint ezt már többen azelőtt is pletykálták – Püski Sándor kiadójánál valaki stilizálta, átdolgozta ezeket a kéziratokat! Egyesek Benedek Marcellre gondoltak, mások Kovách Aladárra (A Téli Zsoltárosa). Mikor utoljára alkalmam volt Püskivel egy pár mondatot váltani, sajnáltam volna Nagy Istvánra pazarolni az időt.
Pártvonalon az Ifjúsági Kiadó fentebbről sugallatot kapott, hogy kitartóan kérjen Nagy Istvántól „mai tárgyú” kéziratot. Meg is tettük. A Mi Lányaink, a szerződéshez mellékelt cselekményvázlat szerint, arról szólt, hogy két havasalji román parasztleány bekerül a már szocialista nagyüzemmé vált aranyosgyéresi Sodronyiparhoz, és olyan tudati átalakuláson mennek keresztül, hogy stb., stb. Meglepően hamar, kaptunk egy több száz oldalas kéziratot, persze, megint ugyanaz az erőlködő, ágaskodó stílus, amit nála is, Kovács Györgynél is e példával szoktam jellemezni: ahelyett, hogy „Be ne verd a fejed a gerendába”, úgy fogalmaznak: „Vigyázz a fejedre a gerendával kapcsolatban!”
Az első huszonöt oldalt átfésültem, tömörítettem, gördülékenyebbé tettem s elküldtem neki e kérdéssel: „Haladhat-e így továbbra is a szerkesztő?” Táviratilag válaszolt: „Kikérem magamnak a társ-szerzőséget!!!” Nos, akkor ki is kapod! Nyomdába küldtem olvasatlanul az egész kéziratot! (Nagyjából így járhatott el a külső véleményező is!) Aztán nagy élvezettel olvastuk a Sajtóigazgatóság (Cenzúra) megjegyzéseit, több mint százat. Ilyenekre emlékszem: „Ha A községben ábrázol egy reakciós, rosszindulatú lelkészt, jegyezze meg, a másik B faluban van egy lelkész, aki a békemozgalom lelkes híve!” Vagy: „A Világhelyzetet ma már az jellemzi, hogy az imperialisták is rendelkeznek űrhajóval!” Nagy István, gondolom, fogcsikorgatva, de teljesítette az „elvárásokat”. Mint öntudatos pártmunkás, nem szállt szembe a cenzúrával.
Mire kinyomták a magyar változatot, elkészült a román fordítás is. Egy reggel a kiadó igazgatója, M. Maxim sápadtan, villogó szemekkel rontott ránk a szerkesztőségben: „Mit tettetek velem? Mit Műveltetek a Kiadóval? Hogy mertétek ezt leadni? Ez nem egy regény, ez egy gyerekes semmi! (Pur şi simplu pu-e-ril)
A regényt elnyelte aztán a közöny, senki sem reagált rá, talán Sőni Pál mentegette valamennyire, valahol.
A másik bukás veszélyesebb volt: kiderült, hogy Nagy illegalista múltját sötét folt terheli. Jött egy nagyon művelt és kulturált elvtársnő a Központi Bizottság Pártkollégiumától, és elmagyarázta, hogy Nagy elvtárs 1941-ben a szamosfalvi gyűjtőtáborban olyan vallomásokat tett, hogy azok súlyos hibának számítanak; igaz, hogy száz valahány fogoly közül csak ketten nem vallottak semmit; és az egy külön regény, hogyan derült ki mindez, de akkor is kínos és kellemetlen ügy!” És most jött az igazi meglepetés! Mert egyrészt óriási írói lebőgés, másrészt súlyos hiba pártvonalon, ilyen múlttal legfennebb Nagysomkúton lehet moziigazgató valaki – de Nagy Istvánt tovább futtatták! Tán még jobban, mint azelőtt, ki tudja, kik és miért? Például ’56-ban egy indiai béke-világértekezleten vesz részt, rangos egyházi személyiségekkel együtt. Hazajövet az írószövetségben előadást tartott a mérhetetlen indiai nyomorról, a százkilométeres „lepedős külvárosokról”, s így fejezte be: „Szörnyű elképzelni, elvtársak, mi lenne, ha a kommunistáknak most át kellene venni ott a hatalmat! Így – nem! Előbb vájja ki őket a burzsoázia a koszból, aztán jövünk mi! (De akkor má minek? (Ez fel sem merült benne.) Hatalmas fölényérzetét csak egyszer láttam megingani: amikor a szovjet űrkutatók fellőtték a világűrbe a Lajka nevű kísérleti kutyát, ő tájékozottan magyarázta a szerkesztőségben: „Aztán majd nagy gépekkel visszaszívják a földre!” Amikor nem ez történt, sötét zavarral nézett maga elé…
(A harcos ignorancia nemcsak rá volt jellemző mint proletár-származékra: a polgári „formációkat” képviselő Bodor Pál és nyomában Méliusz „Jóska” például keményen bírálták a magyar 1848-asokat, hogy „nem engedték szabadon Varga Katalint!” Arról, hogy a gyulafehérvári erőd végig a császáriak kezén volt, s egyáltalán, a történelem konkrét fordulatairól fogalmuk sem volt!
Nagy István pályafutásának a csúcsa, hogy a Román Tudományos Akadémia tagja lett! Kik tették ezt vele? Nem tudni! Egy ízben Ion Agârbiceanu régebben elhunyt román íróról tartottak emlékünnepélyt. Lévén konzervatív szellemű író, az esten megjelent több öreg hölgy – még a párizsi időkből őrzött kozmetikumokkal kikészítve, csipke vállkendőkkel – és Nagy István volt a Román Akadémia díszszónoka! Nemcsak képtelenül rossz román kiejtés, de össze-vissza hebegett-habogott. Azok az elképedt, halálosan megdöbbent, megcsúfolásukat mélyen átélő arcok! Szinte elviselhetetlenek voltak! Ez volt pályafutásának csúcsa. Egyszer csak elkezdték mellőzni… kezdett hiányozni a protokollból. Aztán rájött, hogy „ez a világ már nem az ő világa.” Megbetegedett, befeküdt a klinikára. Utolsó kívánsága az volt, hogy a ravatalánál ne tartsanak beszédeket, csak játssza el valaki furulyán az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek kezdetű népdalt… Persze nem így történt.
A temetése után pár nappal, a Szamos Rákóczi úti hídján összefutottam azzal a professzorral, akinek a klinikai osztályán feküdt. „Tulajdonképpen miben halt meg Nagy István?” – kérdeztem tőle.
– „Tudja? – az öreg M. prof. egy ideig elmerülten nézte a hullámok játékát, – tudja, ezen az egész világon még soha senkit sem láttam, aki annyira gyűlölte az életet, mint ő”.
Ennek közel negyven esztendeje, de ma is nyomaszt.
