„Vonulnak, vonulunk, vonul a világ” – Szilágyi István mesél

A közösségi emlékezet aranyszalagtárából időnként igazi kincsek kerülhetnek elő. Ilyen az az életút-beszélgetés, ami 2016 júniusában zajlott. A nyilvánosság előtti szereplést ritkán vállaló Szilágyi Istvánnal a kolozsvári Bulgakov kávéház teraszán, az Erdélyi Magyar Írók Ligája Álljunk meg egy szóra című sorozata keretében László Noémi beszélgetett. Gyerekkor, család, a régi Zilah, háborús évek, szakiskola és egyetem, jog és irodalom, az Utunk kolozsvári szerkesztőségében eltöltött évtizedek, cenzúra és egyéb „furcsaságok”: ezek képezték a mintegy másfél órás beszélgetés főbb témáit. Az estről hangfelvétel is készült, ennek szerkesztett, rövidített változatát közöljük most először írott, nyomtatott formában – az írói és életpálya töredékes, ám fontos dokumentumaként.

Papp Attila Zsolt

‍

Ahogy készülgettem erre az estre, megmaradt bennem egy markáns mondat, amit nem hagyhatok szó nélkül. 2008-ban jelent meg egy interjú Pista bácsival a Székelyföld hasábjain, amit Fekete Vince készített, és amiben szerepel az a mondat, hogy a 20. században a magyarság nagyon sokat veszített. Vesztesek címmel is írt erről. Kezdjük ezzel: hogy látja Pista bácsi, milyen a vesztesek sorsa? Ez lenne a mi sorsunk?

‍

Nem szívesen beszélek erről, bár ma talán még vesztesebbek vagyunk, mint amikor ez a beszélgetés megtörtént. Ezek az évek kegyetlenebbnek bizonyultak, mint a régiek – olyan szempontból, hogy mára alig vagyunk. Itt, Kolozsváron mi nem látjuk annyira, hogy ez a város mennyivel elviselhetőbb, mint ennek az országnak szinte valamennyi városa: egy olyan hely, ahol létezik még valami kultúramaradvány. Én itt születtem, de nem csak az idetartozás kedvéért mondom ezt. Ami történik, az túltesz mindenféle korábbi pusztulásunkon, és még az sem vigasztal, hogy a – mondjam így – ménesgazda románság talán nagyobb vesztes, mint mi vagyunk. Ők ötmillió Nyugatra szakadt honfitársat vallanak be, de ennél többen mentek el. Minket ez persze nem vigasztal. Nem tudom, mi lesz. Itt születtem Kolozsvárra, itt próbálok továbbra is megkapaszkodni.

Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy mára elapadt a velem egykorú társaság, viszonylag kevesen maradtak a hajdani kollégák közül. Úgy megörvendtem, mikor láttam, hogy Király Laci is itt van, mert őt nagyon szeretem, és annak ellenére, hogy a fele vagy háromnegyed életünket együtt töltöttük, manapság alig látjuk egymást – anélkül, hogy bármi is megváltozott volna közöttünk, legalábbis én így érzem, és ahogy őt ismerem, ő sem érzi másképp. Ez nem önvigasz, mert örvendünk ugyan ennek, de a valóság az, hogy arra is rácsodálkoztam: te jó Úristen, hetvennyolcadik évemben járok! Hol vesztettem el a többit? Ezek banális vonzatai az életünknek, de arra intenek: állj meg, öreg, mert maholnap a végére jársz.

‍

Most, hogy Pista bácsi említette ezt a 78 évet, óhatatlanul eszembe jutott a gyerekkor, hiszen minden azzal kezdődik. Arról beszélt, hogy mennyi mindent veszítettünk – de Pista bácsi alig pár évesen az út alatti nagy betonhengerbe bújt el a gyerektársaival, amikor közeledni látták a harckocsikat, tankokat, és a fejük fölött vágtattak el ezek a nagy harci állatok. A mi gyermekeinket már remélhetőleg nem fenyegetik ilyen veszélyek, bár egyéb típusúak igen…

‍

Az a magyar hadsereg volt: egyrészt nem volt azzal semmi gond, másrészt pedig meg kell mondanom, hogy mi nagyon jól és biztonságban éreztük magunkat ott. Nem féltünk attól, hogy egyszer csak beszakadhat fölöttünk az út a nagy marha járművek alatt. És amikor beszélek erről, úgy tűnik számomra, mintha én nem is ott lennék lebújva alattuk, hanem mennék velük együtt, mármint a tankokkal, és akik a tankokban ülnek, egyre öregednek, és valahol látom eltűnni a vonulat elejét. Ez egy furcsa vízió, nem is kedvemre való, de nem tudnék ilyet kitalálni.

‍

‍

Azt is mondta ugyanebben az interjúban Pista bácsi, hogy az emlékeink velünk együtt öregednek, akkor lehet, hogy ez ehhez köthető. A tankok Pista bácsival együtt vonulnak, öregednek.

‍

Vonulnak, vonulunk, vonul a világ, vonul az újszülött, elkezd vonulni maholnap a kislányod – de nem akarom ezt túlzásba tekerni, ha lehetséges. Akkor már több mint húsz esztendeje az új világban éltünk – és egyszer csak megjöttek ezek a fiúk, úgymond a mieink. Erős megfogalmazásnak hangzik, de lehet, jobban túléltünk volna minden rákövetkezőt, ha ez a világ nem ért volna véget szűk négy esztendő után. Ezen kívül van még egy furcsaság, ami nagyjából közrefogta az életemet és a családunk életét is. Az istenadták jóféle iparos, polgári nép voltak, írástudók, kiválóan tudtak számolni. Ugyanis ez hozzátartozott a létezésükhöz. És volt ebben a rendben valami öröktől-valóság. Zilah, a kisváros, a maga nyolcezer lakosával, volt nyolc itatójuk, rengeteg állatuk, és el se tudták volna képzelni máshol, másként az életet. Azzal együtt, hogy az egész társaság a fiatalkorát valahol a mai Magyarországon töltötte, ott tanulták a mesterséget, és később ezt fejlesztették tovább. Biztos volt millió gondjuk, de nem úgy néztek ki, mint akiknek nagyon sok baja lenne. Esetleg meghaltak – de hát meg kell halni, nincs ebben semmi különös. Ez a világ tulajdonképpen a szemem láttára megcsökött, aztán porrá vált. Az én gyerekkoromban a kiterjedtebb család – amikor összegyűlt egy-egy alkalomra – körülbelül 30-40 emberből állt. Visszamenőleg azért is becsülöm őket, mert polgári módon tudták intézni az ügyeket, például ha meghalt valaki, akkor leültek és megbeszélték, hogy a javak miként oszlanak meg, kire maradnak. És ezt addig tárgyalták egymás közt, amíg megállapodtak. Ez azt jelentette, hogy ezekben a családokban soha sincs harag. Ebből a világból alig maradt valami és valaki. Említettem, Zilahnak nyolcezer lakosa volt, ebből három és fél család román, két-háromszáz izraelita család és néhány, külső településekről származó sváb. És mindennek volt egy rendje, egyfajta sajátos levegője. Én pedig – leszámítva a születésem körüli két esztendőt, amiről mit sem tudtam – ebben cseperedtem fel.

‍

Kétéves korától tizennégy éves koráig, ugye?

‍

Igen. Az én cseperedésem fantasztikus, vad időszak volt, különösen miután apámról nem derült ki, hogy valaha hazajön még. Anyám akkor nekifogott és varrt, rengeteget dolgozott.

Miért? Azért, mert büszke volt apánkra, úgy akart bennünket – mármint a húgomat és engem – úgymond kiállítani, hogy semmit ne érezzünk abból, hogy apánk itt van vagy nincs. Erről különben nem beszéltünk, ezt nem éreztük, bár ebben nőttünk fel. Benne volt ebben – most sarkítok kicsit – az a tudat is, hogy esetleg a férje hősi halált halt a haza oltárán. Én egy rengeteget csatangoló, soha meg nem található, vézna gyerkőc voltam. Az is munkált bennem, hogy kicsit kilógok a sorból, ugyanis a családunkban minden férfi egy méter 82 centi magas volt…

‍

Akkor sokat kellett Pista bácsinak bizonyítani…

‍

Igen, mert én csak egy méter 78 centis voltam. Az előttem járókat – akik közül ma is él egy rokon – persze ez nem nagyon érdekelte, csak engem érdekelt, hogyan lehetek kisebb náluk. Anyám, amikor a legnagyobb nyomorúság közepette elkezdte újra felépíteni a házunkat, sorra vette elő apánk ruháit – csuda öltönyei voltak –, és eladogatta, mondván, hogy te ezekbe úgyse nősz bele. A háborúban egyszeriben fontos lett mindenki, akár kicsi, akár nagy; és én igyekeztem, hogy a nagyobbak közül ne nézzenek ki. Akkor anyám fogott egy baltát, odatette a bejárathoz, és azt mondta nekem, hogy legyen erre gondom, mert ezentúl rám tartozik a ház őrzése. Vakartam is a fejem, ez most hogy legyen, hogyan barátkozzak én meg ezzel a szerszámmal. Úgyhogy ez egy elég furcsa gyerekkor volt. Az is érdekes volt, hogy jóllehet otthon nem tartottak könyvet, de három könyvtár volt a városban, és a nénikék, miután elmostak, elrendeztek mindent, akkor a délutáni órákban kiültek és olvastak. Hogy miket, azt ne kérdezd, mindenféle olvasmányos könyveket. Mi viszont csatangoltunk, beszaladtuk ezt a hatalmasnak tűnő világot, így nőttünk fel, gazdátlanul, mégis volt gazdánk. Ráadásul rögtön a háború után mindenkinek magának kellett előállítania a betevőt, de az hál’ Istennek jócskán akadt. Úgyhogy furcsa módon a háború után azok, akik eleve nem voltak szegények, elég jól éltek. Na, aztán jött az a rendszer, amelyiknek gondja volt arra, hogy senki ne éljen jól. Keserves világ lett, amikor, emlékszem, az én brancsombeli srácok lesték a különböző vizsgálódó, idegenből jött alakokat, akik abban utaztak, hogy megbüntessék azt, aki dolgozik. Ez nagyon furcsa volt a mi hajdani világunkhoz képest. Mi, kölykök, minden harmadik háznál, ahol dolgoztak, őrt álltunk, hogy szükség esetén riadóztassuk a felnőtteinket, hogy abbahagyják a munkát, eldugják a szerszámokat, mire jönnek ezek a gazemberek. Lesni, kijátszani őket – éveink teltek el ezzel. A gyerekkorunk egy ilyen hamis, ugyanakkor a felnőttekkel összekacsintó gyermekvilág volt. Szükség volt ránk, másvalakiknek számítottunk, mint a mai gyerekek, akiket ugyanúgy szeretnek, csak nem veszi őket igénybe a saját létezésük. Ezzel együtt, bármily hihetetlen, rengeteget olvastam – ehhez hozzájárult az is, hogy az igazgató úr, a csínytevéseink miatt, mindegyre bezárt bennünket az iskolába, és a könyveket is engedték hazavinni. Úgyhogy én olvasóbolond lettem, otthon pedig természetesen a paplan alatt olvastam esténként, egy villanyégővel.

‍

‍

Tizennégy évesen Pista bácsi mégis felült egy teherautóra és elhúzott Kolozsvárra, ahol vasúti gépipari szakiskolát végzett, három évet, ameddig az iskola létezett, mert utána azt is megszüntették.

‍

Igen, ez így volt, elvégeztem a középiskolát Zilahon, utána felültem egy teherautóra, és eljöttem Kolozsvárra ebbe az iskolába, ami aztán csődöt mondott, mert abba a világba ez az iskolatípus nem illett bele. Akkoriban, amikor mindenki rettegett, én azon az autóbuszon beállítottam Kolozsvárra egy valahonnan szerzett, igen jól működő pisztollyal a hátsó zsebemben. (…)

‍

Úgy tudom, szeretett volna mozdonyvezető lenni.

‍

Igen. Közben leérettségiztem, de engem a mozdonyvezetés érdekelt. Csakhogy kiderült, hogy kicsit rövidlátó vagyok, és ma már nem volna akkora baj, ha csak annyira lennék rövidlátó, mint voltam, de akkor nem engedtek így mozdonyt vezetni. Amikor ezt megtudtam, összeomlott egy világ bennem. Ugyanis akkortájt, bár pontos összegekre nem emlékszem, 800 lej körül volt az átlagfizetés, egy – hogy úgy mondjam – nagy jelentőségű ipari fickó 1200 lejt keresett, egy mozdonyvezetői fizetés viszont 3-4000 lej körül volt, ez volt a legmagasabb fizetés az országban. Gondoltam, ez nekem jó lesz, úgyis láttunk már szegénységet meg nyomorúságot eleget. No de ebből nem lett semmi, maradnom kellett a vasúti fűtőházban, havi 6-800 lejért. Hát egy túrót, mondtam.

‍

És felvételizett a jogtudományi karra.

‍

Mostanában kezdtem összerakni, hogy miért. Mert semmi közöm nem volt a joghoz, bár érdekelt, amit ott tanultunk. De egész életemen végigkísért, hogy az, ami nyilvánvaló, ami tudható, az nem érdekes, csak az, amit ki kell gondolni, és főleg amit meg kell fejteni. Akármilyen jó egy sztori, ha az könnyen megfejthető, engem nem érdekel. Közben dolgoztam egy vállalatnál késő délután, de ott nem jelentettem be, hogy egyetemre készülök, csak miután felvételiztem az akkor még Bolyainak hívott tudományegyetemre, és kilencedikként bekerültem, sőt, abban az évben még évfolyamelső is voltam. Ez nem sokáig tartott, mert kiderült, hogy én csak azt tudom elfogadhatóan művelni, amihez jobbadán van közöm. Tehát amikor én megírtam az első novellát, és többet nem érdekelt a római jog – bár az érdekelt később is –, elkezdtem zuhanni a lejtőn. Éppen annyira tudtam megkapaszkodni, hogy az egyetemről ki ne rámoljanak, és egyáltalán eljussak addig, hogy letegyem a nagyvizsgát. Pedig már akkor meglepett, hogy mindent meg tudok jegyezni, mindent meg tudok tanulni. (…)

‍

Azt is írta Pista bácsi, hogy húszéves korára, mire az egyetemre bejutott, tulajdonképpen minden megtörtént vele az életben, ami fontos. Ezt hogy értsük?

‍

Valóban ezt írtam, de persze nem igaz – valahogyan mégis az. Hiszen én addig mindenfelé jártam-keltem, sok mindent kipróbáltam, egyetemista voltam. Mi történhetett volna még? Rá kellett döbbennem, hogy miután elvégeztem az egyetemet, ötven évig ki sem mozdultam az egyetlen munkahelyemről, Kolozsvár éppen soros irodalmi folyóiratának szerkesztőségéből. És a másik: beleborzongok mára, ha meggondolom, hogy 24-25 évesen felvettek engem az akkori Utunk szerkesztőségébe. Ez egy külön fejezet, rettenetes, micsoda társaság került ott össze. Képzeld el, negyvenheten voltunk a szerkesztőségben. Csak azt nem tudtuk legalább hat-hét-nyolc emberről, hogy mit keres ott, mit csinál, mit tud.

‍

‍

Azt is leírja, hogy valaki azt a tanácsot adta Pista bácsinak, figyeljen oda azokra az emberekre, akikről nem érthetni, hogy mit keresnek a pozíciójukban, mert a végzendő munkájukhoz nem értenek.

‍

Ez igaz. Voltak persze olyan pályatársak, akik tudták a dolgukat, akik maguk is alkotók voltak. A többiek meg szaladgáltak mindenféle papírokkal egyik szobából a másikba, mint a töketlen kutyák, délutánra leizzadtak, de volt nekik orvosuk is. Vagy volt például egy néni, aki a szövegeinket olvasgatta, és tanácsokat osztogatott, mit hogyan írjunk át bennük. Szerencsére voltunk néhányan, akik más életet éltünk. Itt kezdődött a közös történetünk Király Lacival, akit nagyon nehezen sikerült behozni a szerkesztőségbe, az elvtársak nem akarták engedni, mert diákkorától „cédulázva” volt. Úgyhogy én kihasználtam a megfelelő pillanatot, amikor épp válsághelyzet volt a szerkesztőségben, így sikerült őt becsempészni. És még volt néhány nagyon jó kollégánk. Én azon csodálkozom, hogyan tudtunk mi megírni novellákat, regényeket, amelyeknek a java részét ma se kell restelljük. Ez egy visszás, nagyon furcsa korszak volt az életünkben. Azokról, akikről nem tudtuk, mit keresnek ott, tudhattuk volna, hogy valószínűleg besúgók. A főszerkesztőnk Létay Lajos volt, akiről kiderült, hogy bár időnként titkolta, a magyar irodalmat úgy ismerte, ahogy nem szégyellte. Az életünk nagy részében ketten voltunk egy szobában, a társaság a szerkesztőség többi részében dolgozott. Egy csomó mindent nem beszéltünk meg, mégis működött köztünk. Ha Létay valamit nem akart megjelentetni, azt eltette a legalsó fiókjába. Elég sokat kellett utaznia, elsősorban Bukarestbe, a magas elvtársi körökbe. Volt egy nagy mappája, amiben azokat a kéziratokat tartotta, amelyekről nem bánta volna, ha megjelennek, de úgy, hogy ő lehetőleg ne legyen ott, amikor ez megtörténik. Mielőtt útra kelt, ezeket kint hagyta, és ez azt jelentette, hogy én a saját szakállamra közölhetem. Nem tudom, hogy volt ehhez türelmem, de mindenhez kellett türelmem legyen, mert egyetlen magyar szépirodalmi folyóirat jelent meg Kolozsváron, annak pedig én voltam a főszerkesztő-helyettese. Mindig estig kellett várnunk a választ az illetékes elvtársaktól, hogy mi jelenhet meg és mi nem, ezt délutánra, estére mondták meg, és ha valamit kicenzúráztak, azt hajnalban ki kellett venni a lapból. Ezek voltak azok az esztendők, amikor én 105-110 szál cigarettát szívtam egy nap alatt. Kérdezték barátaim, hogy nem akarom én ezeket megírni? Mondtam, hogy nem. Ma már ezeket nem lehet elhinni, azt mondanák, csak egy bolond talál ki ilyesmit.

‍

Beszélt arról is, mennyire nehéz volt az a pillanat, amikor eltűnt a cenzúra, hogy az addig a cenzúra nyomása alatt élő írók, akiknek ily módon biztos volt olvasójuk, ha más nem, akkor a cenzor, elbizonytalanodtak, és nyomasztotta őket az az érzés, hogy ezután talán már nem is számít, amit írnak.

‍

Ez egy rendkívül érdekes kérdés. Nagyon helyes, hogy a cenzúra nem őrződött meg, jó lenne, ha a nyoma se maradna azoknak a nyavalyás esztendőknek. Ugyanakkor mégsem ilyen egyszerű, mert a besúgók közöttünk éltek, és voltak köztük tehetséges, jól szolgáló, kiválóan író barátaink is. Olyanok is, akikről sejtettem, mivel fogták meg, kinek mibe került, hogy menekült el az országból, mennyit szenvedett emiatt a családja. Másrészt voltak ennek haszonélvezői is bőven, akikről szintén tudtunk. Ránk maradt ez a probléma, él és rothad. Azoknak az embereknek egy része, akiket felfedtünk, fityiszt mutatott mindenkinek – a másik része pedig belerokkant. Engem háromszor-négyszer állítottak elő a szervek. Nem féltem, és nem dörzsöltségből, hanem tapasztaltságból – ez azoknak az éveknek a hozadéka volt, amikor kétkezi munkásként dolgoztam, olyan fickókkal együtt, akiket elég kemény fából faragtak. Akkoriban az elvtársak feszengve nyúltak hozzá az úgynevezett munkásosztályhoz…

‍

Pista bácsi pedig jogi végzettségű vasmunkás volt.

‍

Igen, és ezzel nem tudtak mit kezdeni. Ahányszor előállítottak, azt mondtam, ha tudnak rólam bármit, ki vele, állok elébe. Másrészt pedig: ha valami bajuk van velem, hát semmi gond, megyek vissza a nehézgépgyárba. Aztán nyolc évig nem engedtek ki az országból, sem engem, sem a családom tagjait. A nehézipari munkásság körében eltöltött évek megtanítottak erre a hozzáállásra. Nem születtem vérmesen bátor legénynek, de ezekbe beletanultam.

‍

A bátorságot tehát tanulni lehet?

‍

Azt hiszem, igen. De nem árt, ha születésednél fogva hajlamod is van rá.

‍

‍

Beszélgetőtárs: László Noémi

‍

‍