Visszavágó

Amikor az előző évtized elején, a magyar mozgókép finanszírozási rendszerváltása során először jelentek meg új filmek a mozikban, a félmúltban játszódó történelmi filmek műfaja volt az, amely markánsan helyet követelt a vásznakon. Az új produceri rendszerben született, moziforgalmazásba is került tévéfilmek egyszerre voltak izgalmasak és nem bántóan didaktikusak. Akkor még úgy tűnt, a műfajba új életet lehelő Köbli Norbert forgatókönyvíró és alkotótársai a magyar múltfilm újabb reneszánszát hozzák el. Bizonyos szempontból ez így is történt.

A Szabadság – különjárat (Fazakas Péter, 2013), a Félvilág (Szász Attila, 2013) és A berni követ (Szász Attila, 2014) tévé- és mozidarabjait szemlézve, még nem lehetett eldönteni, hogy e filmek célja – a magyar (!) történelmi mozik hagyományaihoz híven – az események kulturális közbeszédbe való beemelése, vagy pedig egyes népszerű zsánerek historikus miliőbe ágyazása. Mivel mára úgy tűnik, inkább utóbbiról van szó, A játszma egyik fő kihívása, hogy kosztümös kémdráma, thriller vagy történelmi mozi akar-e lenni. Egy dolog azonban már tíz éve is látszódott: a tévé (és a sorozatok) világából importált „szkriptes szerzőiség” került előtérbe e sajátos hibrid filmekben, háttérbe szorítva a rendezői, auteuri egyéniséget. Ezeket tudva, érdemes e filmeket a helyükön kezelni.

A játszma folytatás, sőt egyben visszavágó is. Az előbb említett, évtized eleji felhozatal egyik legemlékezetesebb darabja volt az 1956 utáni nyomasztó miliőt feldolgozó A vizsga (Bergendy Péter, 2011), amely a maga nemében még tartogatott némi áthallást az árulásban, a megalkuvásban pácolódó kora kádári társadalomról, amikor a mentorát tőrbe csaló belügyesről mesélt. Sokan most felhördülhetnek, de gondoljunk bele: 1956 őszén még többszázezren álltak az októberi forradalom mellett ilyen vagy olyan formában, 1957-ben pedig majd’ egymillióan tapsoltak a vezérnek a Hősök terén, ami annyira megizmosította a pártot, hogy 1958-ban neki is látott a paraszti társadalom felszámolásának. Nyilván e motívum meglehetősen erőtlenül, egyéni átverésdrámaként szerepelt a filmben. Köblinek A vizsga volt az első nagyobb feltűnést keltő kosztümös forgatókönyve, s azóta sokat fejlődött választott műfajában. A Kovács Istvánnal forgatott Szürke senkik (2016) és a szintén Fazakas Péterrel jegyzett Árulók (2017) azonban világossá tette, hogy a történelmi környezetbe oltott műfaji ujjgyakorlatok az ő mezsgyéje. Kísérletezett háborús monodrámával (Szürke senkik), túszdrámával (A berni követ), pszichohorrorral (Félvilág), műemlékfilmes melodrámával (Szász Attila: Örök tél, 2018) és a klasszikus noir stílussal is (Szász Attila: Apró mesék, 2019). A megannyi siker (lásd az Örök tél nemzetközi karrierjét) és kitüntetés (Balázs Béla-díj) tekintélyt hozott Köblinek, forgatókönyveit tekintve szabad kezet kapott, és dramaturgiai laboratóriumában az erős női karakterek felvázolása felé fordult. A Félvilág gyilkos asszonya, az Árulók összetört szerető karaktere még alávetett figurák, de az Örök tél és Apró mesék női figurái már a sorsukat irányítják. Éppen ezért volt érdekes, hogy Köbli milyen folytatást szán A vizsga alapvetően férfiközpontú történetének.

Az író tulajdonképpen egy erősebb, tetszetősebb, látványosabb remake-et csinált előző mozijából, amely legfeljebb abban különbözik az első résztől, hogy a történelmi közeget teljesen illusztratívvá változtatta. Köbli a Kulka János által megformált kegyvesztett rendőrtiszt, Markó karakterére irányítja a figyelmet: vajon tényleg revansot tud venni az egykori tiszt? A néző figyelmét is fokozza ez a fordulat, hiszen kíváncsi, hogy sztrókja után miképpen alakít főszerepet az afáziás színész. Köbli tudja, hogy Kulka minden gesztikulációja és működő jelenete öröm a nézőnek.

Jung András (Nagy Zsolt) és párja, Éva (Hámori Gabriella), akik végül is Markó bukását okozták (az előző részben), éppen karrierjük csúcspontja előtt állnak. Andrásnak a belügynél vezetői rang van kinézőben, és a hidegháborús nagypolitikában is változások látszódnak. A tisztaspiráns azonban aggódik, hogy a nejét elveszítő, agyvérzést szenvedett Markó valahogyan visszatér vagy bosszút áll. A törtető, áruló természetű András ezért figyelni kezdi a magányos férfit, aki befogadja elhunyt bajtársa árván maradt egyetemista lányát, Abigélt (Staub Viktória). András mindent a megfigyelésnek rendel alá, még Abigélt is magába bolondítja, s a játszma feszültségét a végletekig feszíti.

A film sok tekintetben jobb lett az előzményénél. Kulka alakításának tétje van; Nagy Zsolt és Hámori Gabriella szépen hozzák a karakterükben rejlő lehetőségeket; az Abigélt megformáló Staub Viktória sokrétű női karaktere pedig kegyes és emlékezetes filmes debüt a színész számára. Köbli forgatókönyve teret, Fazakas színészvezetése pedig szabadságot ad az aktoroknak a kibontakozásra. A film dramaturgiája profin kimunkált, minden párbeszéd, fordulat, feszültség és elrejtett elem a helyén van: észrevehető, érezhető, látható. Fazakas úgy engedi bizonyítani színészeit, hogy cikázik a zsánerek között: a film második felében a kémmesét melodramatikus, zavarba ejtő erotikával fűszerezi, míg az utolsó harmadra visszarántja sztoriját a cégérévé vált átverés-narratívába. S míg Köbli az „erős” nőkre és Markóra irányítja a fókuszt, igazából elfeledkezik története funkcionális főhőséről, Andrásról – aki ebben a gárdában egydimenziós marad. Nagy András operatőr képeiből viszont egyáltalán nem árad a kamaradrámákra jellemző egykedvű enteriőrhangulat. Bár a képek az arcokra koncentrálnak, a plánozás ügyesen kerüli a színpadi bukét. A vizsga sikere nagyobb költségvetést is eredményezett a mozinak: bőven látunk utcai jeleneteket, nagyvárosi miliőt, sőt még egy alibinak tetsző, a korszakot hitelesítő CGI-tájképet is az akkor épülő budapesti Erzsébet hídról. Fazakas rendezése pedig kimerül abban, hogy biztos kézzel összefogja ezeket az elemeket.

Nem fanyalgás ez, a film tényleg tetszetős. Csak éppen a túlságosan „kimatekozott” zsánerjellemzők kissé ki is lúgozzák a drámát és a történet egyediségét, amelynek izgalma van, mélysége kevésbé. A nézőnek magának kell eldöntenie, vajon mennyire életszerű a film befejezése, a fordulatok halmozása, kiszámíthatósága. Az előző rész fényében nem is túl nagy meglepetés a finálé. Köbli a vágyakat hajszoló férfiak kasztjában ügyesen/ügyetlenül egyensúlyozó, áldozatot hozó nők körét mutatja meg. A film mindkét „körben” hirdet győztest és vesztest, de senki mellett nem teszi le a voksát. A végtelenséget sugárzó utolsó kép mindenesetre azt sugallja, újabb visszavágó már nem látszik a karakterek számára.

Ezen rétegek ellenére a film ordítóan műfaji. Semmit nem hagy nézőjének gondolatvilágára, mindent patikamérlegen mér, és talán emiatt is botladozó és kiszámítható a befejezése. Bár van, akinek a zsánerjegyek magabiztos használata tűnik fel, Köbli mesterségében nem lép előre, csak brillírozik eszközeiben, s nem mer történelmi filmet csinálni. Ennek ellenére ugyanolyan néznivaló mozi A játszma, mint elődje volt, csak éppen a történelem izgalma helyett újra a kosztümös thriller feszültségét adja át.

A játszma, színes magyar film, 113 perc, 2022. Rendező: Fazakas Péter. Forgatókönyvíró: Köbli Norbert. Operatőr: Nagy András. Vágó: Kovács Zoltán. Szereplők: Nagy Zsolt, Kulka János, Hámori Gabriella, Scherer Péter, Staub Viktória.

‍