.svg)
„Akkor befészkelt egy gondolat, ami megszállta az elmémet,
Kizárólag pusztításra hozott létre a természet”
Magyarország máig legnépszerűbb földalatti hardcore zenekara nem a fővárosból érkezett, nem a „hőskorban” zenélt, helyette inkább saját korszakot teremtett olyan szerzeményekkel, amelyek (egyetlen kivétellel) nem ütötték meg a másfél percet, soha nem tolt húsz percnél hosszabb koncertet, mellesleg már jó ideje nem is létezik. Nagyjából tíz év működés alatt öt önálló kiadványt és a magyar hc idáig legfontosabb splitjét hagyta az utókorra, de ennél is lényegesebb, hogy végérvényesen bebetonozta a „kevéssel mondok sokat” típusú történetmesélést a lehető legegyszerűbb formában megírt, sötét humorban dagonyázó szövegein keresztül. Ezek a srácok a kun puszta mélyéről (és Szegedről, mert az kell a punkhoz) igázták le a teljes undergroundot, pedig nem csináltak mást, csak szembesítettek egy országot önmagával. Ők voltak az egyszeri és megismételhetetlen Rákosi.
„Amit el lehetett, azt sikerült elbaszni,
soha nem tudunk már belőle kimászni”
Ami a nevet illeti, két nyilvánvaló opció adja magát, de tekintsünk a dolgok mögé! A megbotránkoztatás okán kézenfekvő lehet egy punk zenekart a magyar történelem talán leggyűlöltebb figurájáról, az ötvenes évek rémuralmának vezetőjéről elnevezni, bár egy interjú tanulsága szerint mindez nem a feltétlen provokáció igényével történt. Akárhogy is van, tegyük azért hozzá, a világ zenei szcénáját tekintve előkelő helyen szerepelhetnek az olyanok mellett, mint a Butthole Surfers, Corpse Molestation, Wifebeater, Anal Cunt és a japán legenda, a The Stalin, akikkel – név alapján legalábbis – a leginkább megvonható ez a párhuzam. A rákosi vipera ennél valamivel érdekesebb. Nem merülnék alá túlzottan a romantikába, de talán egy analógia lehet a punkkal, hogy a Kárpát-medence legveszélyeztetettebb állata egy ritka mérgeskígyó, amelynek természetes környezetében minden és mindenki ellenségnek számít, életterét pedig haszonszerzés okán régóta és tudatosan pusztítják. És ez a vipera csak a miénk volt, örömmel melengette keblén a komplett magyar hardcore.
„Hazasietett még utoljára, felszívta magát, nem szarozott.
Teliengedte gázzal a pecót, aztán lazán rágyújtott”
A kirobbanó népszerűség néhány albumnak (vagy demo, kinek mi) amerikai kiadást és Európa-turnét is eredményezett, érdemesebb azonban arra koncentrálni, hogy mi lehetett a Rákosi „titka”, amiért a régiek biztosan, de sok fiatalabb korosztályból érkező hc arc is a legjobbak közt tartja számon őket, holott az utóbbiaknak esélye nem volt élőben megtapasztalni ezt a zenét. A válasz szempontjából talán kevésbé lényeges, de megemlítendő, hogy az ilyen típusú punk bármikor előkapható; legyen szó arról, hogy három megállót buszozol, leviszed a kutyát, cigiszüneten vagy melóban, máris végighallgattad az első két lemezt. Rég nem volt már új formátum ez a 2010-es évek elején, harminc évvel korábban a Minor Threat és a Bad Brains – csupán két legenda a sokból – megcsinálta egy óceánnal arrébb; rövid dalok, kurva ütős riffek, kevés szöveg, amellyel ha szerencséd van, fontos leckét ad az életről, márpedig ezúttal szerencséd van. A rövid, de annál velősebb sorok tették unikálissá ezt a bandát, amik lakatoskalapácsként ütöttek lyukat az álszentség matyómintás felszínén, könyörtelenül képünkbe van tolva a tükör, a felismerés pedig iszonytató. A politikai és szellemi értelemben vett mindenkori nyomorhoz, a természet vég nélküli kizsákmányolásához egytől egyig asszisztálunk. A Rákosi átka egyben áldás is: magyarok, de jól kezelik.
„Június tizenhat, egy új nap hajnala,
Fekete a Berettyó, olyan, mint éjszaka”
Szóval a sajátos adalék a szöveg; hétköznapi nyomorúságok, tizenöt perces „hírességek”, elpusztított ökoszisztémák, városi legendák, az első lemez után pedig már bőven jutott pofon a politikusoknak is, akár konkrétan megnevezve őket (Morvai és Vona) – nagyjából ez volt a felosztás. És ekkora ráérzéssel előttük még senki nem tudta megfogni a hallgatóságát úgy, hogy csak ennyit üvöltött az intróban: Olaszliszka. Mindenki értette. Ahogy a többit is. Minden sor egy rideg szembesülés, főként az alföldi és Észak-Magyarország környéki rögvalósággal, a munkás-paraszt és általában a kisember kiszolgáltatottságával, a rendszerváltás igazi veszteseivel. Végtelenül lecsupaszított formában, többször személyes, makacs önérzettel átitatott perspektívából mutatnak be egy olyan világot, amely valódibb, mint hinnéd. Ha a saját létezésed egyenlő azzal, hogy egy kizsákmányoló ipar termelőeszköze vagy, akkor nem maradt semmi, csak a neved, az alkoholizmusod és a betonszilárd önérzeted. Ez pedig örökké velünk él, bármennyire is rég volt '89. Figyelj majd nagyon a 2014 című dalra, ami sosem volt még ennyire aktuális! Aki kicsit is nyitott szemmel jár, felismeri a dalokban megjelenő archetípusokat, mert legyünk körúton belüli értelmiségiek vagy vidéki ködlovagok, mind találkoztunk már ezekkel a nyomorban tengődő figurákkal, de legalábbis ismerünk olyat, aki mesélt róluk. A politikusok gyűlölete pedig nem igényel különösebb magyarázatot, valószínűleg azóta velejárója a műfajnak, hogy valaki először illette a punk névvel. Nincs fényes jövőkép, ha pedig egy-egy pillanatra mégis feltűnni látszik a remény, rögvest érkezik a felismerés: ez csak a maró gúny.
„Országgyűlés ez a rühes csürhe, az lenne a jó, ha egy nagy gödörbe csürve
garantálni tudnánk, hogy nem hazudnak többet, mert caterpillarekkel tolnánk rájuk földet”
De semmi vész! A nevetés csak a megküzdés egy formája, nem kell szégyenkezni, hogy mosolyra húzódik a szánk néhány egyébként sem teljesen komolynak szánt opuszt hallva, mint mondjuk a Kálmán vagy a Fölszállott a páva. És itt rejlik az a plusz, amit költői zsenialitásnak is nevezhetünk! Az első tétel remekül példázza, hogyan kell mindössze négy sorban összefoglalni két szerencsétlenül járt munkás történetét. Minden dal velünk marad, idézhetők, illetve egységesen elmondható róluk, hogy bár a valóságot ábrázolják, az mégis sokszor annyira groteszk, hogy kitalálni csak gyengébbet lehetne. A sötét léthez pedig még sötétebb humor passzol, ugyebár. Kivétel az életmű záró albuma, ott a szokszor feltűnően lírai és több esetben metaforikus szövegek komor ellenpontot képeznek a korábbiakkal, így a VI nem csak a borítójával lóg ki a sorból. Komcsi diktátorral kezdtek, hüllővel zártak. Talán tudatosan.
A Rákosi – II ide kattintva elérhető.
„2009 július, aztakurvaélet
55 év kemény munka torokvágással ér veget”
A lángot kiváló utódzenekarok (Havária, Kihalás) éltetik, de mégis gyakorta hallani a nosztalgiát, hogy mennyire jó bulikat tolt a Rákosi. Sok éve megszűnt a banda, szerencse, hogy olyan időben működtek, amikor már a modern ősember aktív telefonhasználóvá fejlődött, számos megmozdulásuk visszanézhető tehát, így talán valamelyest átjön a hihetetlen intenzitás, amit ez a zene megkövetelt a közönségtől. Ne legyen félreértés, előttük és utánuk is működtek kiváló magyar hc bandák – jó példa a négyes szövetségben produkált Orbán népe split, amely hamar a hazai színtér legfontosabb kiadványa lett –, ez a mezőtúri-szegedi csapat azonban mégis tudott valami pluszt, és ilyen jó eséllyel nem lesz még egy darabig.
