Villámposta-töredékek Farkas Árpád halálakor

Árkossy István: Gótikus ablakok
Farkas Árpád halálhírét olvasva felrémlik a szó: a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról sorozata, melynek Farkas Árpád egyik monográfia-alanya s magam egyik szerzője voltam, elsősorban kortárs irodalmunk élő reprezentánsait mutatja be. Igen, akkor, a monográfia születésekor itt volt, kortársunkként Farkas Árpád. Ám a megrendítőn váratlan kozmikus fordulat, mely hetvenhét éves korában egy másik, ismeretlen univerzumba röptette a költőt, emlékek sokaságát elevenítheti föl. „Ha dúdolsz róluk, soha meg nem halnak”, mondja Király László sókerti embere, s emlékezni, a felejtés ellen, nemcsak katartikus: megrendítő, felkavaró élményekre lehet, hiszen kinek mi jutott, hanem köznapi, de megőrződött, mert köznapiságukban mégis fontos s tudatosan előhívott pillanatokra is, most ezt tenném.
S mert a halál a derűt sem törli le a voltról, a múltról, fölidézhető akár a kötet készültekor, 2014-ben villámpostán jövő-menő, bőséges szakmai levelezés töredékeiből is valahány. Mert annak a lehetőségeiben élő munkakapcsolatnak van (volt) néhány, a monográfia szerzőjét illetően roppant előnyös (és kényelmes), amúgy olykori kölcsönös duzzogástól és humortól sem mentes szakasza. Például kihez fordulhatna leginkább a pontos válaszok megszerzésének legnagyobb esélyével, ha a biográfia, az alkotói életpálya szikár tényadatai dolgában megtorpan a curriculum vitae szerkesztője, ha nem az „alanyhoz”! S Árpád becsülettel, talán élvezettel is, írta s küldte az oldalakat. A verseinek egyik s másik kötetében előforduló sajtóhibákat, elütéseket pontos és hosszú listába szedte, apró, de egy-egy mű vagy életesemény hátterét megvilágító megjegyzéseket tett, a maga emlékezetét is föllazító, hajdani élményekről mesélt, s szépen haladtunk – már a kész monográfia ismeretében – az egyetértés és az egyet nem értés néhány esetben ingatag, ám sohasem életveszélyes területei felé is.
Kaptam tőle ajándékot is: megküldte az édesapja, Farkas Albert Szülőfalum, Székelyszentmiklós című szép falurajzát, remek, hasznos olvasmányom volt, s láttam a könyvészeti adatokban: szerkesztette Farkas Árpád, szedte, tördelte a két unoka, Farkas Réka és Farkas Kinga – a család közös, emlékezetes munkája ez a kiadvány. Egy másik könyvet is megküldött. Nem ismertem korábban, nem is találtam itthoni boltokban a Bolhalakodalom című gyermekverskötetet. „Nem csoda” – írta Árpád –, „egy csíki kiadó kérésére gereblyéztem össze húsz év terméséből, szerződést is kötött ezer példányra, félhavi újságírói fizetésnek megfelelő honorért. Persze a könyvecske nem valami nagy dobbantás. A játékosabbak mellett megterheltem néhány másfélével is, hogy gyermekeim nehogy azt higgyék, csak az »hazafias« vers, amit kortársainktól hazáról és pártról az iskolában tanítanak. S hiába biztattak Kányádiék, hogy gyermekversei tartják majd el az öreg költőket – mármint az egymást követő olvasó nemzedékek –, mikor egy konferencián kiadóm elkottyintotta, mily jól mennek a gyermekkönyvek, a Kányádiéból ötezer, az enyémből négyezerötszáz példányt sikerült eladnia (az ezerből), mosolyogva legyintettem: tartsák el csak Sándor bátyánkat. A gyermekeknek írást viszont igazán akkor hagytam abba, mikor hatéves kisebbik lányom, vendégek jelenlétében kisszékre állt, hogy.: »MUNKÁSZVONAT. Édeszapa versze.« Brrrr.”
„Nem akarom elemezni a saját verseimet” – vallotta Farkas Árpád nem is egyszer, s hogy „jól tudom, költő csupán a kész verse alapján ítélhető meg, más, sajátjánál kívül állóbb látás által”: de ha ez igaz lett volna, úgy tarthatnánk számon, mint a világirodalom egyetlen, önmaga verseit nem elemző költőjét. Dehogynem, s micsoda lendülettel értelmezett: okfejtéseit élvezettel olvastam, egyik sem volt tanulság nélküli, függetlenül attól, hogy egyetértettünk vagy sem. Pályakezdésének egyik kultuszverse például a Cipőfűzőárus. A vers fele tetszett, a másik fele nem. Azt írtam róla: a költő több strófát ölt eszmei zászló gyanánt az első tematikai egységéhez, s a tárgyias, de érzelemmel átszőtt leíró realizmus így kap egy „fogalmazási (eszmei) panelekbe burkolt értelmezést”. És hogy: „szinte morbid képzavarral harsány mozgalmi kiáltvánnyá fokozza le a verset: »fejünk fölé tűzzük/az emberszívvel táplált/Vörös Csillagot«”. Árpád, számomra meglepő módon, épp ezt a képet védte: „Az emberszívvel táplált Vörös Csillag sem akkor, sem most nem enyhe iróniát sugall, sokkal inkább durva szarkazmust, ha nem épp blaszfémiát.” De, nem kevésbé meglepően, így folytatódott a levél: „magáról az opuszról persze időközben nekem is a tiedhez hasonlóan alakult a véleményem, régecske jeleztem, hogy gyenge Jevtu­sen­kó-utánérzésnek tartom, s főleg azért, amit magad is fejtegetsz: egyszerű helyzetjelentésből elszabadult publicisztikába vált, ami már nem az én versképző hangom. A Püski-féle gyűjteménybe is csak azért vettem fel, hogy jelezzem, cenzúrázatlan idők jöttén is vállalom fiatalkori önmagam.” Ez utóbbi, 1991-es, régi emlék megtéveszthette, hiszen a Püski Kiadó Szivárgásban című gyűjteményes könyvében már nincs ott a vers. Ezt a teljes körű likvidálást viszont túlzásnak gondoltam (gondolom), a mű első szakasza önmagában tökéletes egész, megrendítő portré: a háború utáni generáció fölöslegessége, fölöslegességtudata, egész kilátástalan, reménytelen sorsa belefoglaltatik, a téli hóban elázó pántlikák a senkinek sem kellő emberek jelképeivé lesznek.
„Én nem írtam udvarló verseket”, írta egy másik elektronikus disputában, „csupán szerelem tárgyúakat”. „Kamaszkorom óta utáltam a szöveges slágerek hangszereiből kicsöpögő nyálat, s az arra való ringatódzást, úgyhogy szerelem tárgyú verseimnek nincs konkrét, élőlényben testet öltő célalanya. …Szerelmes, udvarló ember van, a szerelmes vers a nemek közti küzdelem párlata csupán. […] Ilyen jellegű versem nekem is több van, mint amennyit neked sikerült összeszámlálnod, nem említetted a szereplők közül az Egy állomáson vagy a Szívünk szép szerelme c. slágerparódia-szerűséget, de fő, hogy ürügyet adtam jó arányérzékű, szellemes számbavételükre, mert ilyen klasszikus monográfia alcím, hogy: F. Á. SZERELMI KÖLTÉSZETE valóban nem létezhet.” Nyár volt, ekkoriban szedelőzködtünk egy hosszabb franciaországi nyaralásra, a levél időlegesen válasz nélkül maradt, Árpád őrölte még egy ideig ezt a témát, s mire hazaértünk, ott volt a számítógépben egy újabb érvelés. „Ha akarod, felőlem magyarázkodásnak is tekintheted, de én előző levelemben is jeleztem, nincs semmi bajom azzal, ahogyan szerelem tárgyú verseimet kézbe vetted” – „kivéve a kissé tanáros viszonyulásod”, tette szóvá máshol. „Jelezni akartam csupán, hogy nekem is van néhány nyelvi monomániám, ilyen többek közt a szerintem nem létező szerelmes vers fogalma (vers nem lehet szerelmes, legfennebb fogalmazója vagy befogadója). Minthogy gyermekvers sincsen, mely születése után majd felcseperedne, legfennebb gyermekeknek szánt, vagy gyermekek által írott-, valójában vers létezik csupán.” Ez, jelentéstani értelemben, kifogástalan okfejtés volt, s bár ellenérvem akadt volna, kétségkívül gyengébb az övénél, mert a fogalom alkalmazásának szokásrendjére vonatkozott: kapituláltam.
Akadt egy-két komolyabb értelmezési csörténk is. A Nyarak füstje meg a Kályhák lázadása című versekkel kapcsolatban írta: „érzésem szerint, túl közel hajolsz a metaforákhoz, nem véve észre, hogy lírai, képi realizmuson túl, helyzetek és körülmények gerjesztette szürrealizmus is föltör, s ilyenkor a képek szétszálazását abba kell hagyni, mert pl. a lassú népirtás gyorsulóban, s ha tűz éget, nem érdekel, hogy hintalóból, malacból, kutyakölyök- vagy gyermektetemből sír föl a szappannakvaló. Ragaszkodom devalválódott magyar szavaink értelmező szótári értelméhez, [e versek] a tiedtől eltérő megítéléséről szólanék. Mert, hogy sikerületlenek, szó nélkül elfogadom. De, hogy nem tisztázom, nem nevesítem, seregszemlézem, hogy kikre gondolok a (kommunista) nyarak füstjében felszámoltakban, esetleg az ikonarcú Márton Áronra, vagy épp 9 holdas nagyapámra, talán a frissiben rehabilitált Fóris Istvánra, a Román Kommunista Párt 1940–44 közötti első titkárára, kit, Gh-Dejnek helyet csinálandó végeztek ki, vagy épp Nagy Imrére… Szájából éneket: vért szivárogtató költő-professzor Szabédire, Géreczre –… oly mindegy a kelet-európai nyár saját kutyakölykeit is fölzabáló mohóságát tekintve. Hisz épp arra tartana a vers, »hogy MOST ismét egymás véknyába marva, verekszik koncon, jusson, hogy neki is jusson«…” Erre én: „»Legelől ő jön, az ikonarcú,/fiai kilenc holdját hozzák«: a római katolikus Márton Áron képe nem villanhat fel a görögkatolikus, ortodox ikon mögül, s hogy őhozzá kapcsolod a fiai szót, végképp nem, de megzavarod vele, hogy a tudott, nagyapai kilenc holdra (és a kuláksorsra) asszociáljon az olvasó. S egy másik kép: »fölsír a szappannakvaló«. Ez a kép tragikus előzmények folytán foglalt, örökre. Tűzzel, füsttel, krematóriummal együtt említve, az idők végezetéig lefoglalta magának a zsidó holokauszt. Hol van az az értelmező szótári alak, ahogy írod, amely szerint ez a kifejezés általában vonatkozhat az emberiség történetének számos holokausztjára, mert sok volt, igen, s benne az emberzsírból-hamuból készült szappanra – a zsidó holokauszton kívül?”
Azután kaptam még egy remek kisesszét, és megszületett közöttünk a világbéke: „Most, hogy egy szóról, fogalomról kijelented, pl. a szappannak-valóról (a pillanatot illetően igazad is van), hogy az soha nem fog jelenteni mást, mint ama iszonytatót, amivel az idők végezetéig együvé tapadt, eszembe jut egy hosszú, hajnalba nyúló nyilvános vitám Földes László és Méliusz József kiváló íróemberekkel, jó harmincöt évekkel ezelőtt. Ők váltig állították, hogy az olyan történelmi mozgalmak és pártok által kompromittált s devalvált szavaknak, mint teszem azt a gyökér, gyökeresség és társaik, a szebb jövővel együtt nemcsak az irodalomból kell eltűnniük, hanem a közbeszédből is. Mert hát ugye, hungarista, szálasista emlékeket gerjesztenek. Én nem kis nemzedéki hévvel, s persze, nyegleséggel jelentettem be, hogy köpök arra, miként hagyták bemocskolni születésem előtt anyanyelvünk szavait, én örök értelmező szótári értelemmel kaptam, s gazdagítva szándékszom továbbadni őket. A szavak, ha mindannyiszor elpusztulnának, mikor pillanatnyi értelmüket vesztik, s mindannyiszor elveszítené fejét, ahányszor használóit megsemmisítik, a nyelv is, valóban kihalna. Alábecsüli veszélyeztetettségét, ki nem látja, hogy a világban régóta folyamatos – itt-ott szabad szemmel is felismerhető – népirtás folyik, néhol tűzcsóvás, másutt alattomos, s nem használok nagy szavakat, ha bevallom, magam is éreztem önmagam lelki szappannakvalónak (sőt szappannak is, mellyel mások vétkeiket magukról lemosnák). Furcsa jószága az emberiségnek a költészet. […] Én egyáltalán nem csodálkozom, kedves Ibolya, hogy a Nyarak füstjénél, de főleg a Kályhák lázadásánál elszakadt metafora-méricskélő cérnád, mondván, ez már sok és költőietlen, s igazad van. Vannak körülmények, melyeket talán csupán Picasso hatlábú szörnyei tudnának csak eljajongani…, hogy kissé pontatlanul parafrazáljak. (Én attól még szerethetem ezeket a szörnyszülötteket.)”
Idéztem a monográfiában Páskándit: azt írta a Begyűjtött vallomásaim című önéletírásában (1996) a mindenütt hangzó „kettős beszédről”, a „parabolák korának” „cenzúraaltatásáról”: „Egyet a pártnak, az államnak, egyet az intimitásoknak, a szerelem témájának… Lényegét tekintve embertelen ügy volt.” Úgy vélem, pontosan érthető, mire gondolt Páskándi. Árpád azonban másképp gondolta, vagy csak elkapta a méreg: „A hazug beszédmódot nevezik így (finoman) az egész magyar nyelvterületen. Művelője, ki szemedben egyet mond, hátad mögött mást. Ki ugyanazon szájból ugyanarra, ugyanarról hideget-meleget egyaránt fújni képes. […] Nem igaz, hogy – legalábbis a mi pályakezdésünktől – erre valaki megpróbált volna kötelezni, csupán egzisztenciális önérdekből művelte, aki művelte.” S ment a villámválasz, de csak röviden, ő is tudta, hogy Páskándi ezt nem szitokszóként használta, s én sem a „kettős beszéd” sunyi változatára utaltam. Árpád végül egy jelzős szerkezettel, „nyikháj billogsütögető fogalom-meghatározásnak” nevezve ezt a cenzúraaltatást, lezártnak tekintette a kérdést.
„Bolond Istókként csak egy percre kukkantok be Debrecenbe, hogy szusszanásnyira megzavarjalak. […] Gyakran használod a képviseleti költészet megjelölést. […] Persze, hazugság itt minden, terminológia körüli bakafántoskodás, minden emberben még a vátesz is szót kér, ha megszólal, igazáról győzni meg a másikat. Én mindenesetre elégedett lennék, ha sikerült volna valamelyest sugároznom egy jobb sorsra érdemes közösség közérzetét.” Igaza volt, a fogalom szinonimái kifejezőbbek, de úgy érveltem: „a lelkiismeret diktálta kötelesség, a kötelesség diktálta képviselet egyáltalában nem semmisíti meg az én autonómiáját. Igen, a költő mindig önjelölt, ez nem a képviselőség követutasításos játszadozása, hanem, amit több helyütt is írsz: magadnak teremtett rend. Nagyon pontosnak, kifejezőnek gondolom Bertha Zoli fogalmát veled kapcsolatban: etnikai önreflexivitás. Ez nem azonos az én eltűnésével.”
S vannak Árpád leveleiben ilyesféle mondatok is: „Talán, ha élek még, s fontosabb dolgok nem kötik emlékezetemet, visszamenőleg megírhatom, ami ebbéli küzdelmeinkben szőrén-szálán elveszett” – várakozást ébresztő mondat volt.
Egy éve, épp a születésnapja körül kaptam egy sornyi értesítést: „Megváltozott az e-mail-címem, íme:”, s így indult az új: venfarkas44… Rendben van, vén Farkas, lecseréllek, jeleztem vissza a tudomásulvételt. De ezen a friss éteri vonalon már nem váltottunk szót.