Világnap jövőbe mutató kérdőjelekkel

Erőteljesen és nyomatékosan felmerül a kérdés, hogy amennyiben az online színház gyakorlatilag nem is minősül igazi színházi aktusnak, bárhonnan nézi ezt a színházi alkotó – amint az az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala által készített, videoüzenetekben megfogalmazott online felmérésből kiderült –, akkor az erről bármilyen műfajban megfogalmazott értékelő gondolatok (színikritikák, előadás-elemzések, színházi esszék) ezzel együtt foszlanak-e pótcselekvéssé ugyanannak a Teátrális Virtuáliának a képernyős, kietlen partjain?
Ha a színház világnapján, ugyancsak online térben erről nyilatkozó tizenkilenc hazai kisebbségi színházigazgató, társulatvezető vagy társulati tag által megfogalmazott gondolatok logikai sorát követjük, a kérdésre akár egyszavas válasz is adható. De ne fussunk ennyire előre, nézzük itt inkább, hogy színházesztétikai szempontból mi kerekedik ki közös nevezőként az imént említett rendhagyó felmérésből, abból, amit a „színházcsinálók” mondtak az utóbbi egy évről, hiszen azóta szorult zömében online-ba a színházművészet. Elsőként talán azt állapíthatjuk meg, hogy a színházi alkotófolyamattal kapcsolatos aggályok tekintetében mellékes az, hogy az illető színházi intézmény minisztériumi, városi vagy megyei alárendeltségű. Ez a szempont az intézményen belüli tevékenységek megvalósíthatósága, az anyagi biztonság tekintetében válik mérvadóvá, hiszen a projektalapú, illetve közintézményi háttérrel rendelkező társulatok közötti eltérések jobbára közismertek.
Visszatérve az esztétikai szempontokhoz: az „online színház” műfajról való vélekedés közösen lefektetett alapja az, hogy ez „áthidaló”, „átmeneti”, illetve „pótcselekvés”, „túlélés”, „kísérlet” címkét kaphat csupán, amennyiben a színház minimáldefiníciója a színházvezetők szerint a járványidőszakban sem változott meg: ez továbbra is alkotó és néző közvetlen találkozásában, azonos térben és időben való létezésében jön létre. Erre más alternatíva nincs – hangsúlyozták még azok is, akik az online kísérletezéssel különböző sikereket is magukénak tudhatnak, így például a Nagyváradi Szigligeti Színház, amely cyber­musicalt mutatott be ez idő alatt, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, amelynek eddig 1 millió nézője volt online-ban, a szatmárnémeti Harag György Társulat, amelynek széles kínálata volt a színházi „társtevékenységek” tekintetében – a felolvasószínháztól egészen a rádiószínházig.
Hogyan mutatkozott meg a járvány a színházban? Minden téren és minden formában jelen volt: Marosvásárhelyen és Gyergyószentmiklóson a járványidőszak erőteljesen kapcsolódik egy-egy Sirály-rendezéshez. Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója említi – de amúgy empirikus tapasztalatom is, hiszen ez a produkció volt a valaha online előadásról írt első színházi esszém tárgya –, hogy elsőként (bizonyára erdélyi online színházi premierként is) az általa rendezett Sirályt közvetítették, tavaly március 12-én (élő előadást, üres nézőtérrel és két kamerával), innen tudják annyira pontosan, hogy „mikortól nem engedték be a nézőket a színházba”. Annak az előadásnak 75 ezer nézője volt – teszi hozzá Keresztes. Más tekintetben volt viszont emlékezetes ugyanannak a Csehov-drámának a gyergyószentmiklósi színrevitele, amelyről így fogalmaz Albu István rendező, a Figura Stúdió Színház igazgatója: „Egy másik érdekes helyzet a Sirálynak a helyzete. A tavalyi év elején kezdtük el próbálni, és csak ősszel tudtuk bemutatni, valamikor szeptember végén vagy október elején, ha jól emlékszem, és talán ezen az előadáson érződik leginkább a koronavírus, mintha ezt fertőzte volna meg a leginkább. Az első és a második része nagyon-­nagyon különbözik egymástól, hiszen az első részt még a járványhelyzet előtt próbáltuk, a másodikat pedig a járvány kellős közepén – ha lehet így fogalmazni –, és így, utólag is mintha posztcovidos tünetei lennének az előadásnak: néha elfárad, néha nehezen lélegzik, de ugyanakkor vannak részei, amelyek kicsattannak az egészségtől.”
„A jövőtől való félelem beárnyékolja az optimizmusunkat” – vélekedik Bocsárdi László, aki érezhetően rendezőként is, nem csak a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatójaként fogalmazta meg ezt az általánosnak nevezhető színházi aggályt, hozzátéve azt, hogy Sepsiszentgyörgyön március 21-én vezettek színházbezáráshoz a helyhatósági rendelkezések. Mindeközben Kolozsvárról a múlt és jelen együttes és erőteljes kritikáját fogalmazta meg Tompa Gábor: „Abszurd helyzetben találjuk magunkat, amelyben mindenféle számadatokkal üzérkednek. Aberráció az, hogy miközben a nagy bevásárlóközpontok tele vannak emberekkel, a színházak az ezer főhöz viszonyított két megbetegedés esetén működhetnek egy bizonyos nézőszámmal, három megbetegedés esetén viszont már be kell zárniuk. Természetesen, mi ebben az időszakban folytattuk a próbákat, és három új, teljesen kész előadást is be tudunk mutatni, amikor majd beengedik a nézőket a színházterembe” – vázolta a kolozsvári járványügyhöz igazodó színházi munkát Tompa.
A színház járványnézőpontból való definiálásakor valamennyi színházvezetőn az átszellemültség volt tetten érhető (a videoüzenetekben ez „átjött”). Idézem is néhányukat: „Eddig is tudtuk, de most új hangsúlyt kapott, újra megfogalmazódott bennünk, hogy nézők nélkül a színház nem tud az lenni, aminek lennie kell.” (Bartalis Gabriella, csíkszeredai Csíki Játékszín) „Az elmúlt időszak nem megváltoztatta a színházról való gondolkodást, hanem inkább megerősítette azt, hogy a színháznak a jelenvalóság az ismérve és legnagyobb ereje.” (Csepei Zsolt, kolozsvári Váróterem Projekt) „Az, hogy a nézők és az alkotók most egy ideig nem találkozhatnak közvetlenül, nem lehet testi kontaktus, az egyértelműen fokozza azt a vágyat, hogy végre lehessen színházba menni. Ez egy nagyon pozitív dolog tulajdonképpen, vagy lehet erről pozitívan is gondolkodni.” (Györgyjakab Enikő, kolozsvári Shoshin Színházi Egyesület). „Ez az elzártság nemhogy megváltoztatta, hanem éppenséggel megerősítette az élő színház iránti igényt. A túl sok technika, a sok kütyü kezdi átvenni az irányítást az életünk fölött, úgyhogy éppen itt az ideje annak, hogy a könyv és a színház segítségével visszataláljunk önmagunkhoz.” (Nagy Pál, székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház)
Összességében a színházak az egyformán óvatos reménykedés, illetve talaj- és reményvesztettség között megrajzolható palettán helyezkednek el (ez utóbbi zömében a független színházakra – a sepsiszentgyörgyi Osonóra, a kolozsvári Váróterem Projektre és Shoshin Színházi Egyesületre, a marosvásárhelyi Yorick Stúdióra, illetve a bukaresti független Giuvlipen Roma Feminista Színházra volt leginkább jellemző).
A felmérés alapján a kezdeményező intézmény jelentést is összeállít, amelyet eljuttat a színházak fenntartóihoz és a kulturális finanszírozásokat bonyolító különböző intézményekhez a hazai kisebbségi színházművészet tevékenységeinek további támogatására – jelentette be színházi világnapi üzenetében Laczikó Enikő államtitkár. A rendhagyó közvélemény-kutatásban a magyar színházi intézmények mellett részt vett további négy kisebbségi közösség színházintézményének képviselője: a jiddis nyelvű színház szempontjait Maia Morgentsern, a bukaresti Zsidó Színház igazgatója, a roma színházét Zita Moldován, a bukaresti Giuvlipen Roma Feminista Színház társalapítója, a szerb nyelvűét Marko Adžić, a temesvári Merlin Gyermek- és Ifjúsági Színház színésze, miközben a német nyelvűét Lucian Vărșăndan, a temesvári Állami Német Színház igazgatója mutatta be.