.svg)
Volt egyszer egy világ meg egy irodalom. Az irodalom volt a világ. Volt az irodalmon kívül is világ, de csak annyiban létezett, hogy mit is szólt ehhez az irodalomhoz. Az irodalom olyan volt, amilyennek akarta a világ, hogy legyen, de azért mégiscsak abban a hitben élt, hogy a világ olyan, amilyenné az irodalom formálja. Egy kicsit persze így is volt. De azért mégiscsak a világ volt elébb. És ezért a világnak voltak némi várakozásai. Például voltak kedvenc könyvei, olvasmányai, írói, stílusai. Sok köztük olyan, amelyekről a világ azt gondolta, hogy valahol, valamikor, általában ott és akkor, ahol és amikor született az a mű, jó volt valamire, egyszersmind jó volt valami ellen: védekezésül, vagy éppen ellenállásul rendszerek, politikák, politikusok, pártok, sőt, a párt ellen is akár. Hogy valamiféleképp e művek fegyverek voltak. Műalkotások, de fegyverek. Megmutatta a világ ezeket a műalkotásokat a maga irodalma íróinak, kik így vagy úgy berendezett, jobban vagy rosszabban fűtött szerkesztőségi szobákban éltek – egyszerre szorongatva, ám sokakhoz képest még így is kényelemben, s tudva e kettősségről –, a világ irodalmon kívüli részével nem nagyon foglalkozva, elefántcsonttoronyban, elzárt barlangban, sziklahámorban, a világnagy zsibongás közepén, mégis az elől elzárkózva.
Mert fontosabb dolguk volt nekik a világnál: az irodalom. Szóval megkapták ezek az írók a feladatot: ilyen meg ilyen műveket írni, melyek fegyverré válnak, fegyverré lesznek. Sokáig fogalmuk sem volt erről. Sokáig azt hitték, szabadon bolyonganak a művészet vadonában, nyers boldogság, vad reménytelenség tájain. Azután egyszer csak bezuhant a szabad kóborlás alatt velük a talaj, s felébredtek a rájuk záródott szerkesztőségben, szemközt azokkal a műalkotásokkal, melyeknek szellemében meg kellett volna kovácsolniuk a maguk fegyverként forgatható műveit. De ráébredtek, hogy azok visszhangok lehetnek csak. Valakik használhatják ezeket valamire ugyan, de ők maguk már nem tudták volna megmondani, mire. Hirtelen rájöttek, hogy nem is nagyon érdekli már őket. Ha valaha megkérdik, hát fegyvert talán nem akartak volna maguktól alkotni. Ám ami érdekli őket, még mindig meglehetősen, az maga a folyamat, az elmélyült munka, az alkotás. Méghogyha precíz méricskélésekkel is indul, s számok is diktálják a rétegeket, mint holmi algoritmus – akkor is jöhet a szenvedély. Csak már tudták, hogy a végén halvány utánzatait hozzák csak létre a legjobb esetben is a nagy munkáknak. Végül is majd mindenki azt kezd vele, amit akar. Néha egyikük, jutalomképp, bár nem azért, mert jobb volt, mint a többiek, hanem lutriszerűen, kinézett, kinézhetett a világba, hogy trófeákat gyűjthessen. Ám aztán amikor onnét visszajött a szobába, mindig csak keserűbb lett a bezárkózás.
Meglehet, szentségtörés az Agancsbozót nyilvánvalóan széles körű allegorikus olvasati ajánlatai között eljutni pont ehhez az egyhez (amely minden elemében nem is feltétlen passzol…), most mégis megkockáztatom: hiszen egy sajátos, kényszerű helyzetben született fenomén, a romániai magyar irodalom, de ha úgy tetszik, a szovjetrendszer irodalmainak záróköve e mű – egy olyan időszaké, amelyben az irodalomnak még valamilyen különös küldetése élt, legalábbis az elgondolások szintjén. És legalább néha. Ahogy erről Fekete Vince nagyinterjújában is beszél Szilágyi István: a cenzúra megszűnésével egyúttal el is vesztette fontosságtudatát a kelet-közép-európai szerző. Belülről keserű, de szükségszerű belátás, leszámolás az illúzióval – kívülről lesajnáló cinizmus? Azért bátorkodtam épp ezen olvasattal előhozakodni, mert bár született bőven elemzés a regényről első és a mostaniig egyetlen kiadása óta, de ilyesmit még senki sem vetett fel tudtommal. Márpedig értelmezni volt idő: éppen 1990-ben jelent meg, tizenöt évvel Szilágyi István legismertebb és legfontosabb regénye, a Kő hull apadó kútba után – tizenöt olyan évvel, amelyben könyvet sem publikált, írásokat is csak módjával tett közzé, így azt is mondhatnánk, hogy a csendből jött ez a nagyregény, mely a legterjedelmesebb az írói pályán. A csendből jött és a csendbe tűnt aztán el: nem volt új kiadás, az eredetit pedig egyre kevésbé lehetett levadászni antikváriumokból.
2022-ben e fontos könyv második kiadásával, s a Szilágyi István életútinterjúját, annak kiegészítéseit s egy valóságos fényképalbumot közreadó különleges kötettel folytatódott a Művészeti Akadémia életműsorozata. Ez utóbbi Fekete Vince kérdései köré épül – terjedelmesebb szövegét a Székelyföldben olvashatta már a nagyközönség a szerző hetvenedik születésnapját ünneplő 2008. októberi számban; nem mostanság volt már. Mint a kérdező előszavából megtudhatjuk, e beszélgetést aztán közös, a nagyközönség előtt zajló irodalmi esteken folytatódó fellépések követték – ezek közül egy 2012-es bukaresti beszélgetés leirata került még a kiadványba, melyet Farkas Árpád 1977-es „laudációja” zár Szilágyi István bajuszáról. Bár a szövegek ismertek voltak, mégis másféle olvasata van az „Én mindig folyóra, nagyvíz mellé vágytam” című nagyinterjúnak most, amikor például már olvasható a Messzi túl a láthatáron című nagyregény is, melyről itt még mint készülő műről folyik a szó – bizony, amikor a regény megjelent, már nem emlékeztem a tizenkét évvel korábban mondottakra, csak most bukkanok itt rá. Persze arról szó sincs, hogy a hatások között is felmerülő Németh László módjára saját munkáinak magyarázgatásába vagy értelmezésébe menne bele az író, inkább kicsi műhelytitkokba avatja be olvasóit majd mindegyik művét illetően. Nota bene, a koraiakra nem sok szót veszteget…
A beszélgetésekben is téma az író „legendás” zárkózottsága, aminek itt szerencsésen semmi nyoma. Szilágyi István szívesen és színesen beszél gyerekkoráról, családjáról, a zilahi világról, életéről, és még annál is többet munkáiról, az irodalmi élet változó, de sosem idilli viszonyairól. Egy határon azért mindig mindenhol megállunk – azt hiszem, így is van ez jól. Szilágyi amellett, hogy egyik legjelentékenyebb szereplője a huszadik század második fele, utolsó negyede óta a magyar irodalomnak, s az erdélyi regionális intézményrendszernek egyik legfontosabb alakítója is, közben fontos megfigyelője kortársainak, közegének – s megkockáztatom, még saját magának is. A nélkül a bizonyos fentebb emlegetett erőltetett önelemzés nélkül is megrajzolódnak itt a protestáns munkaetika karakteres jegyei: a kemény munkába vetett hit – amúgy Camus és Hemingway hőseinek mintájára, mintegy dacból a világgal szemben, „akkor is”-alapállásként –, melynek a gyümölcseit elégedetten, álszerenység, ugyanakkor önteltség nélkül szereti leszüretelni is. A siker „természetrajzát” megfigyeli magán, számot vet azzal, nem torzítja-e el emberi, irodalmi „lencséjét”: persze ha valaki nem ismeri személyesen, maga a vizsgálatnak a puszta ténye is meggyőző abban a tekintetben, hogy torzulásról szó sincs. Egy őszinte, nagy jellem vall itt önmagáról – az önkritikának is hangot adva. Ennek két aspektusa van: a saját életidejével való „elbánás”, a terjedelmes irodalmi munkák között „kihagyott” helyzetek, meg nem írt könyvek felől – másfelől a Helikon pozicionálása felett érzett felelősség. Ám itt gyorsan meg kell jegyezni, mielőtt valami borongós dologra gondolnánk: tulajdonképpen csak azt rója fel magának, hogy az adódó „frontvonalak” közül egyikre sem akarta „terelni”, sőt nemcsak nem akarta, de nem is „terelte” rá a lapot. Ami így aztán a kétélű szituációkban adódó helyzeteket nem használta ki. Viszont, teszem hozzá a magam méltatlan hangját: ennek köszönhető, hogy ennyien, ennyi felől vagyunk ma itt jelen e hasábokon.
De ha már a saját életidő s az „elhúzódott” munkák előkerültek: magas labdaként kínálja magát, hogy a vallomást odamérjük a frissen újrakiadott nagyregény mellé. „Hatalmas regénytorzszülött” – mondja róla az interjúban az író (66.), kissé keserűen idézve fel azt a tizenöt esztendőt, amely a Kő hull… s az Agancsbozót megjelenése között eltelt – bár az nem hangzik el egyértelműen, hogy egyedül ezen a szövegen dolgozott volna az alatt a tizenöt év alatt végig, vagyis hogy ez a regény tizenöt évet vitt volna el életéből. Mindenesetre bármennyit is, egyértelműen sokallja. Kétségtelenül nem könnyen olvasható könyv, ahogy Ács Margit írta róla első megjelenésekor: szövegszervező formaelvvé is válik benne a tematizált hiábavaló precizitás. Most annyit mond allegóriák felnyitása helyett Szilágyi István, hogy őt bizony érdekelte a fémmegmunkálás… Nem hinném, hogy tréfál, azt azonban igen, hogy a fémmegmunkálás teljesen jogosan emelkedik a mívesség, a hiábavaló alaposság metaforájává, allegóriájává, vagy akár: szimbólumává. Talán a legerdélyibb könyve ez mind közül, kapcsolódva a(z első megjelenésénél) másfél-két évtizeddel korábbi abszurd regényhullámhoz, azok közül is leginkább Pusztai János aprólékos ábrázolásesztétikájához – nyilván a mindkettejük mögött munkáló Faulkner-hatás okán, melyről Szilágyi vall is a beszélgetésekben –, szimbólumrendszerében pedig a vele kortárs Sinistra körzethez. De nemcsak ezért.
A regény olvasata mára annyiban változott, amennyiben az MMA életműsorozatában kiadásra került két rövidpróza-gyűjteményben olvasható, a Kő hull… és a jelen mű megjelenése között született szövegek tapasztalata megváltoztatta azt: a Szilágyi-világ jelentősen kibővült, még azt is mondhatnám, valóban világszerűvé változott. De hogy még pontosabb legyek: nem most változott azzá, sokkal inkább most vált igazán kivehetővé ez a világ. S bár ennek a világnak a Kő hull… marad a központi darabja, mely a szilágysági „magánmitológia” sűrűsödési pontja – míg ugyane szilágysági mitológia történeti vetületének meg a Messze túl a láthatáron –, a nyolcvanas évek hegyi túráit, nagyhegyi kalandjait rögzítő rövid(ebb)prózái érezhetően ott sorakoznak az Agancsbozót erőterében. Az a fajta magányossága a könyvnek, ami 1990-ben látszódhatott, ha csak a kötetekben megjelent írásait ismerte az olvasó Szilágyi Istvánnak, ma már árnyaltabban tűnik fel. Az Agancsbozót azok között a kötetek között van, amelyek fontosak, de attól még nem adják könnyen magukat az olvasónak – és valószínűleg már sohasem is fogják, minél távolabb tűnik az a kor, amelyben született.
Nagy hiányt pótolt az MMA e második kiadással. Tudható volt, hogy korábban a Magvető is szerette volna megjelentetni a regényt, de Szilágyi István ezt csak olyan jelentős átdolgozásokkal tartotta volna elképzelhetőnek, amelyek véghezvitele viszont túl nagy energiát kívánt volna meg tőle (ezek, úgy fest, elmaradtak a jelen kiadást megelőzően). Most örömmel mondanám, hogy az életmű korai, hozzáférhetetlen darabjai kívánkozhatnának folytatásként, ámde a beszélgetésekben kerek perec ott áll a szerző ezektől való elzárkózása. Így hát olyan örömmel nem mondhatom…
Amit viszont mondhatok a beszélgetőkötet után – melynek Demeter Zsuzsa által összeállított remek képanyagáról nem is nagyon maradt terem írni, pedig fontos dokumentumanyag található ott is! –, hogy bár olvasható némi tréfálkozás az egykönyves, másfélkönyves, netán kétkönyves írósággal, volna itt azért más is (bár egy percre se feledkeznék meg arról, hogy a legtöbb íróember még „egykönyves” se lesz olyan nagyon sűrűn…): hiszen egy vagy talán másfél folyóirat is elősorolható Szilágyi István legfontosabb művei között (s ilyesmit a legtöbb „egykönyves” író nem számolhat fel), s azzal meg ugyanannyi intézmény! De persze itt most nem akarok laudálni – e két könyv egyszerűen, külön kommentárok nélkül megmutatja, hogy mekkora írói és emberi világ van Szilágyi István bajuszának szálai között. Amelyet ismerünk is, meg nem is – most már kicsit mindenféleképpen jobban.
Szilágyi István: Agancsbozót. Második kiadás. Magyar Művészeti Akadémia, Budapest, 2022; Szilágyi István. Beszélgetőtárs Fekete Vince. A képeket válogatta és szerkesztette Demeter Zsuzsa. Magyar Művészeti Akadémia, Budapest, 2022.
