Vihar

Todor Tamás: Mourning
R.R.-nek Hogy meggyűrődtél a kezem alatt. Ez járt a fejemben azon a nyári koraestén, mikor az apádtól kapott szigligeti vörösbort kóstolgattuk; előtte másfél órán keresztül stratégiáztunk, hogyan tudnánk szerezni egy kancsóval. Téged még mindig tizennégy évesként kezelnek, én meg ennyi nap után már elvesztettem vendégstátuszom; tulajdonképpen inkább voltam egy szállóvendég fizetés nélkül, aki ráadásul még a lányukat is kúrogatja néhanapján. (Mondjuk, utóbbi gondolatukról nem vagyok meggyőződve: szerinted leszbinek tartanak.) Végül az órákon belül érkező neves íróvendégekre hivatkozva szereztél két liternyit. Szeretem a vihart, mondtam neked két dörgés közt, miközben pár csepp a pohár széléről a viaszosvászon terítőre hullott.
Pár órával korábban filmezéssel próbáltuk valahogy elütni a kánikula unalmát. Nyilván valami romkomra vettél rá, merthogy te már négyszer láttad, sebaj, szívattalak, úgyis meg terveztem nézni még anno a barátnőmmel. A szobában, melyben a gyerekkorodon osztoztál az öcséddel, csak a földön fértünk el az ágyak között. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy bár szigorúan barátokként bugyoláltuk magunkat a nagy meleg ellenére takarók alá, néha mégis összeért a lábunk.
De sem a borozás, sem az ártatlan filmnézés közben nem sejtettem, hogy másnap reggelre először rendül meg a hitem abban, amivel mindig, minden körülmény között nyugtattam magam: hogy tulajdonképpen mégiscsak jó ember vagyok, és minden rossz, ami velem történt, pusztán a világ igazságtalanságának bizonyítéka.
Az egész úgy fog elkezdődni, hogy kilopok a büféből tizenhárom sört, és a fák közé bújva az egyik felét te húzod le, a másikat én, hogy később már csak egy felessel meg egy fröccsel ellegyünk. Eldurvulni akkor fog az este, mikor a wc-re ment csapost helyettesítő csaj vörösboros nagyfröccs helyett véletlenül szódával hígított diópálinkát tölt nekem. A fröccsömnek hamar híre megy, hárman is odajönnek hozzám egy kóstolóra, többek közt a fiatal költőnő, aki pár óra múlva a földön fog remegni az alkoholmérgezéstől. De ez majd csak azután lesz, hogy vele és veled lemegyünk a patakocska által határolt szigetre, mert a hetedik söröd után feltétlen meg akarod mutatni, hol lesz az esküvőd. Sok időnk nem marad megcsodálni a hely romantikáját, mert a szalagokkal lezárt, beszakadt hídon átegyensúlyozva lehányod a tölgyet, ami alatt esküdni tervezel. A költőcsajjal vízért rohanunk, téged egyedül hagyva. Később emiatt omlok majd össze, ugyanis mikor az öcsédnek két cigi közt észbekapva elmesélem, hogy a szigeten vagy, először közösen a helyszínre rohanunk, és csak ott akarja majd kiütni a fogam, amire te – mozgáskoordinációs képességeid finoman szólva hiányában – átkarolod a lábam, hogy semmiről nem tehetek: egészen úgy, hogy egy pillanatra azt érzem, tényleg szeret valaki.
De erre ekkor még nem gondolok. Csak várom veled együtt, hogy elüljön a vihar, miközben az órákon belül bekövetkező táborzárás eshetőségeit vitatjuk meg. Az erkélyetekről egész Szigligetet belátjuk. Először csak az udvarodról mesélsz, például a pincedombról, amin gyerekkorotokban üzeneteket írtatok egymásnak öcséddel a hóba. Később már az ujjaddal mutogatsz, látod, az alatt a domb alatt született a dédim, mondod egy távoli nádtetőre irányítva tekintetem. Megmutatod, merre jártál suliba, melyik nyárfa alól futottál el az első csók elől, hogy melyik árkot hánytad tele az első veszprémi buliról hazafelé jövet, és lassan kirajzolódik előttem egy átlagosan végtelen gyerekkor.
A dörgés közben elcsendesül. Arra gondolok, ha a vihar egy óránál tovább nem gyűri fölöslegesen a földet, én is képes leszek egy év után elmondani végre, hogy nem tudlak szeretni.
A távolban még villámlik egyet, aztán szakadozni kezdenek a felhők.
Készülődjünk, mondom, és megsimogatom a kezed.

Locker Dávid 1998-ban született Szatmárnémetiben. Az ELTE BTK hallgatója. Verseit, kritikáit többek közt a prae.hu, az Irodalmi Szemle, a Hévíz és a Kalligram közölte.