Vidám életünk, akár egy sepsiszentgyörgyi turkáló

A Radu Afrim által írt és rendezett előadásokból általában pontosan megmérhetjük a társadalom pulzusát. Hitelesen mutatják meg, hányadán is állunk idehaza az élet dolgaival, mennyire mélyre merülünk a hétköznapi spleenbe, melyek azok a mechanizmusok, amelyekkel megpróbálunk kikászálódni belőle. Nincs ez másképp a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban október elején bemutatott, Amikor telihold ragyog a turkáló felett című produkcióval sem, amelyben elsőként a létrehozás túláradó örömét és lelkesedését tapasztaltam. Mert azért azt hadd tegyem hozzá itt – és azt hiszem, hogy egy ideig aligha vonatkoztathatunk el ettől –, a produkció megvalósulásának prózai részletei, körülményei is beleégnek a hangulatába. Rövidebben: a járvány kezdete óta ez volt az első beltéri színházi előadás, amit láttam, és ezzel sokan lehettek még így a sepsiszentgyörgyi, színpadra épített nézőtéren. Ráadásul a bemutatót annak a bizonytalanságnak a tudatában tekintettük meg, hogy akár „az utolsó” is lehet (egy ideig), ha az újabb színházbezárások Damoklész-kardja ismét lesújt a romániai színházi világra. Ez az alaphangulat pedig (még ha nem is egészében tudatosan) felpörgette a műélvezetet, hangosabbá és vaskosabbá tette a nevetést, színesítette a nyelvi poénokat, amely az Afrim-szövegben és annak színpadi jelenvalóságában amúgy is közvetlen „támadás” volt a rekeszizmainkra. Igazából nem is emlékszem, hogy melyik volt az a bizonyos előző alkalom, amikor ennyit nevettem színházi előadáson. De az is könnyen megeshet, hogy nem is volt még hasonló élményem…
A színpadi történetet szinte össze sem tudom foglalni úgy, hogy hiteles és kimerítő legyen. De valami olyasmit árulnék itt el belőle, hogy a kisvárosi, majdhogynem mitikusan egyhangú hétköznapokat villantja be, és ezek szinte észrevétlenül siklanak át egy pogány-gótikus rituáléba, amely révén szempillantás alatt egy noir komédia kellős közepén találjuk magunkat. Sikerült-e egészen homályos pontossággal megfogalmaznom a lényeget? Nyilván, azok tudják megállapítani, akik látták vagy megnézik majd a Radu Afrim által írt és rendezett, helyenként mágikus realista jegyekkel fűszerezett, kisvárosi, zenés társadalomkritikai komédiázást.
Az afrimi szimfóniában minden van az imént felsoroltakból: a szín maga is a hipster és a hagyományőrző jelleg keveredése, és aki gyakrabban megfordul Sepsiszentgyörgyön – a legvagányabb turkálók székelyföldi hipster-városában – egyáltalán nem csodálkozik majd ezen a settingen, amelyben a két jelleg azonos hangsúllyal van jelen. A Golyó&Son nevű turkálóban ugyanis vidéki, filmes influenszerek (Székely Claribella), hipster zabigyerekek (Karcsika), konzervatívan férfifaló vénkisasszonyok (Dima Carmen), illetve kisvárosi pletykavlog írói (Tamara) fordulnak meg. Keresik a sivár hétköznapjaikat feldobó, alkalmi ruhadarabokat, vagy éppenséggel ebben a kereskedelmi ágazatban dolgoznak. A szentély patrónusa, Golyó tulajdonképpen egy diffúz családi hagyományt őriz az értékes kacatokkal teli kisboltja révén, ami látogatóinak alkalmi örömöket, számára pedig egyfajta meghasonulást jelent, a családi örökség terhét, amelynek eredményeként egyszerre több személyiség is lakik benne, de ennek köszönhetően ismerőseinek és vásárlóinak köre kiterjed a vidéki (ál- vagy igazi) arisztokráciára is. Azonban, ha a mitikus elemeket kitöröljük a történetből, akkor Radu Afrim tulajdonképpen azt mutatja meg: épp ennyire „érdekfeszítő” az élet egy olyan kisvárosban, amelynek lakói beleragadtak a hagyományőrzésbe (igazából ők sem tudják már pontosan, hogy ez mit is jelent, hiszen jobbára külsőségekben – székely ruha gyanánt vagy a bútorfestés turbékoló gerléinek képében – jelenik itt meg), közben meg hatalmas lelkesedéssel szeretnének rákapcsolódni a világ kozmopolita áramlataira, még akkor is, ha ezek kicsit későn, kicsit használt formában jelentkeznek náluk (ugyancsak külsőségekként), Golyó ruhaguru turkálójában. Ebben áll a társadalomkritika vaskosabb része a produkcióban. És ez egyben a többi vonatkozást is magyarázza: a rituáléba csomagolt idegengyűlöletet, és a vámpírmivolt sajátosan székely megjelenítését (az álarisztokrata gótikus lédi, Puskás Hajnalka éjfélkor Zorica Pușcașiuvá változik, és nem vért kortyol, hanem románul kezd gagyogni teljesen oktalanul, ebben áll az ő „vámpírsága”).
Radu Afrim azonban szeretettel, rengeteg humorral (iróniával, nyomokban a védjegyeként is említhető szarkazmussal) fordul ehhez a közeghez: mitikussá és meseszerűvé varázsolja, olyan szereplőkkel népesíti be, akik nemcsak érdekesek, hanem szerethetők, nevettetőek is. A meglepetéseffektus, a noir komédiázásba való átfordulás is kacagtatóan könnyfacsaró, hiszen a feloldozást e közeg számára egy pogány áldozati rituálé jelenti, amely először prózaian meghiúsul, majd megtalálja valódi célpontját az ismert Zara-üzletlánc vezérigazgatójának személyében, aki mit sem sejtve a későbbiekben látogat majd a mitikusan veszélyes tájakra, természetesen gazdasági érdekek által vezérelve.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata feltétlen bizalommal járja végig a rendező-szövegíró által kijelölt útvonalat: a szerepek itt egyszerre testhezállók, és teszik lehetővé az egyéni alkotást, hozzájárulást (azt hiszem, manapság tulajdonképpen ezt nevezi a színész „álomszerepnek”). Ennek hajtóműve és ösztönzője pedig az, hogy a produkció „karmestere” magabiztosan sétál a populáris kultúra különböző jelenségei között – mind a szereplők és környezetük megalkotását, mind pedig a szöveg tartalmi-stiláris elemeit illetően, ami Kali Ágnes fordítói munkáját is dicséri, amelyeket szépen kiegészít a Kónya-Ütő Bence komponálta zenei világ –, ebben a sajátos „maiságban” pedig a társulat igencsak otthon van. Az összhang első látásra is egyértelmű. De az alakítások pontos vonalvezetéséből is kiviláglik: közülük is kimagasló Pál Ferenczi Gyöngyi misztikus vénkisasszonya, illetve Benedek Ágnes ízesen triviális Székely Claribellája (akit korábbról már ismerünk, Radu Afrim előző sepsiszentgyörgyi rendezéséből). Persze, színpadi kórusműről beszélünk itt, amelyben jobbára tiszták a hangzások, helyenként a szöveg lírikus sodrása karcol apróbb, de igazából nem zavaró vagy összhangbontó törésvonalakat.
Amit az eléggé kiterjedt „afrimológiai” szaktudásomnál fogva sajátságosként tapasztaltam ezúttal: itt a társadalomkritikának nincs metsző éle, ahogy ahhoz az eddigiekben hozzászoktatott az általa szignált előadásokkal. Viccesen hangozhat, de a román színházi világ fenegyerekének jót tett az egészségügyi krízisidőszak bizonytalansága és esetlegessége, amelynek drámai alapozását nem tupírozza tovább, hanem rengeteg humorral szelídít meg, új műfajt hoz létre: a mágikus realista, szociálérzékeny kabarét, amelyben „a közvélemény-kutatás olyan a társadalomnak, mint benzin a dízelmotornak”, a „nagy szerelmek pedig kis lángon égnek”.

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Amikor telihold ragyog a turkáló felett.Írta és rendezte: Radu Afrim. Fordította: Kali Ágnes. Szereplők: Erdei Gábor, Kónya-Ütő Bence, Pál Ferenczi Gyöngyi, Gajzágó Zsuzsa, Benedek Ágnes, P. Magyarosi Imola, Szakács László, Vass Zsuzsanna, Csomós Tünde Tímea, Bartalis Szabolcs. Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu; zene, sound design: Kónya-Ütő Bence; színpadi mozgás: Vass Zsuzsanna; ügyelő: Csomós Tünde Tímea; súgó: Dobra Mária Magdolna.