.svg)
varrás – vissza sakti faluba – Janik látogatása – kutya a rendelő félhomályában
Bár a helyiségben intenzív fertőtlenítőszag terjeng, a piszkos linóleum, a talán soha le nem takarított ablaküvegek, és a különféle, itt-ott heverésző orvosi eszközök nem túl bizalomgerjesztőek. A magasabbik férfi, aki – mint kiderül közben – ápoló, mutatja, hogy jobb volna, ha fölfeküdnék a műtőasztalszerű szerkezetre, ami már egy sötétzöld, fóliaszerű anyaggal van befedve. A padlót jócskán összevéreztem, hiába szorongatom még mindig a karomat, a tenyerem, méreténél fogva, nem képes fölfogni az összes vért. Nagy nehezen leszenvedem magamról a nadrágomat – a pólót egyetlen kézzel nem tudom levenni –, majd fölfekszem az ágyra, hogy jobban hozzám férjen az orvos is, aki közben kötszereket meg különféle, nem túl biztató fémeszközöket készített elő a várhatóan műtéthez hasonlatos beavatkozáshoz. A pólót egy ollóval azonnal levágják rólam, és csak most válik láthatóvá a mellkasom jobb oldalán, a bordák fölött húzódó vaskos seb, ami elég mélynek tűnik, valamint a hasam bal oldalán nyújtózó sérülés: olyan alakja van, mintha egy billoggal jelöltek volna meg. Andi közben az ajtóban áll, aggódó tekintettel figyeli, mi történik velem. A két karját behajlítva és kissé fölfelé emelve tartja, láthatóan mindkét tenyere megsérült. Közben már arról beszélek a magasabbik férfinak angolul, aki néha közelről az arcomba bámul, majd az alkaromon tátongó dupla sebet figyeli tágra nyílt szemmel, hogy tetanuszt mindenképp kellene kapjak. Nem sok szó hangozott el azóta a részükről, hogy a szobában tartózkodom – azok is főleg indonéz kifejezések voltak –, és amilyen körülményesen történnek a dolgok – eltelt már vagy tíz perc azóta, hogy a minket idefuvarozó férfi elment – érzem, hogy valami külső, talán isteni beavatkozásra volna szükség mielőbb.
Az ápoló végre elkezdi törölgetni az egyik sebemet egy olyan, nem túl tisztának látszó gézvéggel, amit sejthetően valamiféle fertőtlenítő folyadékba mártott bele korábban.
Piszkosul éget és mar. Miután úgy-ahogy sikerült megtisztítani a sebet az alkarom könyökhöz közel eső részén – folyamatosan magasra tartom a jobb karomat –, illetve a felkarom hátulját, valamint a lábszáram citromméretűre dagadt középső részét; a kis köpcös, fekete hajú orvos mellém lép, majd a mély, csontig hatoló sebet kezdi tüzetesebben vizsgálni. Folyamatosan beszélnek. Kétségtelen, vita tárgya vagyok. Letörölgeti, széthúzza, aztán nyomkodja a sebet – ez kegyetlenül fáj – közben újra beindul a vérzés, miközben a férfi ingatja a fejét; indonézül magyaráz, amiből persze csak néhány szót értek. Patthelyzet ez, gondolom közben, telhet itt az idő, akkor sem jutunk semmivel sem előrébb. Andi még mindig az ajtóhoz közel álldogál. Kiszólok neki, hogy föl kellene hívni Márkot, aki fordíthatna, és adhatna egy-két hasznos tanácsot nekik, hogy mi volna hatékony ebben a szerencsétlen, kiszolgáltatott helyzetben. Andi belép a szobába, majd a velem srégen szemben álló székre helyezett övtáskából előbányássza a telefonomat. Szerencsére nem tört össze, és úgy tűnik, minden egyéb – az utazásszempontjából lényeges – cuccom is benne van. Szegény, a sérült tenyerével elég nehezen tudja fogni a készüléket, végül azért csak sikerül kikeresnie a számot. A híváslistában ott van. Márkkal egy szűk hete, Balin találkoztunk legutóbb. Térerő viszont nincs. Csak egy sípolást hallok, miután Andi kihangosítja a hívást. Újra próbálkozik, már kint az előtérben, ám most is ugyanaz az üres, kiábrándító zaj a válasz.
Andi aztán visszalép a szobába, majd kérdezi, mi legyen. Tedd ide a telefont mellém, mondom neki. Oda is teszi, majd a bal kezembe fogom a mobilt, magasra tartom, miközben magam sem hiszek igazán abban, hogy ez segíteni fog – a két férfi furcsa tekintettel, hangtalanul figyel –, ám láss csodát, a képernyő bal felső sarkában megjelenik a hálózatot jelző kis csík, elviekben, úgy tűnik, mégiscsak működőképes lehet. Andi közelebb lép, benyomja a hívást. Pár másodperc némaság után kicsöng. Közben persze Márk szavai járnak már a fejemben, aki széles mosollyal az arcán óvatosságra intett a penidai motorozást illetően.
„A Légy...szevasz... na, milyen hely Nusa Penida?” – kezdi meglehetősen vidáman. A becenév egy tíz évvel korábbi, Sopronban töltött hétvége eredménye, a kérdés pedig kissé fájó, miközben elég élet- és értelemszerű is.
Márk hangja megnyugtató. Látom, hogy Andi tekintete is csillogni kezd. Kissé hadarva vázolom a helyzetet a balesettől egészen az orvosi szobáig, Márk eleinte hallgat, majd egy aztakurvával nyugtázza az eseményeket. Az első kérdése pedig az, hogy induljon-e Penidára Lombokról azonnal. Ez több mint jóleső gesztus, de az azonnali indulás helyett inkább arra kérem – mivel egy korábban elszenvedett, súlyos baleset miatt tudom, hogy eléggé képben van a helyi orvosi dolgokat, lehetőségeket illetően –, hogy magyarázza el a mellettem állóférfiaknak, milyen ellátást igényelnek mindenképp a sérüléseim. Márk innentől kezdve már a helyi, hivatalos nyelven beszél. Tartom a telefont, mindkét karom a magasban – kissé szürreális, és elég fárasztó a helyzet –, s a két férfi arca már csodálkozással vegyes döbbenetről árulkodik, hiszen tisztán érthető indonéz mondatokat hallanak kiszivárogni a készülékből, ráadásul annak az embernek a hangján, akivel az imént még egy, számukra érthetetlen és ismeretlen nyelven beszéltem. Néha Márk hangja elhalkul, úgyhogy igyekszem egyre magasabbra tartani a mobilt. Szakadozik a vonal, de szerencsére nem szakad meg teljesen. Hallom, hogy Márk egyre határozottabban, céltudatosabban beszél, szükség is van rá, mert időnként csupán minden második-harmadik szavát hallani. A két férfi néha visszakérdez, elmond egy-két információt feltehetőleg az állapotommal kapcsolatban: az orvos és az ápoló egymás szavába vág, mutogatnak, bólogatnak, majdnem össze is vesznek, de idővel érezhető, hogy a szokatlan körülmények ellenére is értik a felek egymást. Nyilván nincsen semmiféle lehetetlen abban, amiket Márk kér tőlük vagy magyaráz nekik. Aztán váratlanul Márk már újra magyarul beszél, s nagyjából elmondja nekünk is azt, amit a két férfival közölt. Egyértelmű, össze kell varrni a karomat, erre készüljek föl, teszi hozzá, és persze arra is megkérte őket, hogy minden sérülést alaposan tisztítsanak ki, fertőtlenítsenek le, kössenek be, adjanak antibiotikumot, és tetanusz-injekciót is, mindkettőnknek. Bármilyen furcsa – hiszen én magam is nagyjából ezeket mondtam el korábban angolul –, de olyan intenzíven kezd serénykedni a két férfi, miközben még Márkkal beszélek a továbbiakról, mintha nem egy távolról érkezett, európai ember, hanem a helyi főnök rakta volna határozottan helyre őket. Bizony, itt egyáltalán nem mindegy, milyen nyelven és milyen tónussal érkezik az „utasítás”. Innentől kezdve, sejtem már, jóval olajozottabban mennek majd a dolgok. Márk erősködik, hogy elindul segíteni, deszép lassan lebeszélem róla; végül megegyezünk abban, hogy ha vége a most következő finom kis procedúrának, ismét jelentkezem.
Miután letettem a telefont, a két férfi előkészíti a varráshoz szükséges eszközöket. Az egyikük már a bal kezével tartja a karomat, a jobb kezébe fogott telefonjával pedig megvilágítja a könyökömhöz közeli kétsebet, a másik pedig elkezdi összeölteni az egymástól elszakadt részeket az alkaromon. Milyen érdekes, hogy kötszer alig van, de Iphone igen, ami nem csak képet készíteni jó, de egyértelműen rá is világít a(z egyik) fő problematikára.
Az már csak a varrás közben jut eszembe, hogy semmiféle fájdalomcsillapítót nem kaptam. Már nemcsak a gondolataimban motoszkál ez, az idegeim is jelzik, hogy a varrás bizony több mint kellemetlen lesz,
s ahogyan közben figyelem a szemüvegén át vizsgálódó fiatal orvost, az is tudatosul, hogy nem két percig fog tartani a folyamat. Minden öltést érzékelek, összességében végül mégsem fáj annyira, mint amennyire tartottam az egésztől. Sőt, a lábamban érzett lüktetés még el is vonja némileg az öltésekről a figyelmemet. Amikor oldalra pillantok, a karomat tartó férfi válla fölött elnézve kiszúrom, hogy Andi odakint föl-le mászkál. Csak időnként tűnik föl, mikor az ajtó előtti részhez ér. Nehéz ilyen távolságból és oldalnézetből leolvasni az arcáról, mit érezhet, de sejtem, fájdalmai lehetnek. Ideje volna, hogy véget érjen már ez az egész rettenet, gondolom egy újabb, az alkaromba fúródó öltést követően. Aztán a szemüveges, alacsonyabb férfi egyszer csak leengedi a kezét, majd bólogatni kezd, jelezve, hogy a varrás készen van.
Miután óvatosan megnéztem az eredményt, megállapítom, hogy egészen elviselhető a látvány. Nagy, láthatóan precíz öltésekkel tarkított feketeség lapul az alkaromon, mintha nem is seb volna, hanem valami égési sérülés, ami ugyan nem szép, de legalább nem ömlik belőle a vér. A lényeg most igazából az, hogy ezzel egy darabig nem kell foglalkoznom. A tamponálás mindenhol kezdődik elölről, előbb a lábszáramat törli végig, többször is, egy sós oldatba mártott kendővel a magasabb fickó, majd Betadine-nal kezdi kenegetni, ami ismét piszkosul éget. Utána áttér az eddig még nem bolygatott mellkasomra, a rászáradt vértől megszabadítja előbb a seb körüli bőrt – le kell kaparni a rám tapadt földet, a maradékokat –, majd oda is bőven ömlik a sós, tisztító oldat. Ez kifejezetten jólesik, mert nemcsak véres, tiszta izzadság vagyok. Ezeken a helyeken is a Betadine a záróakkord a kötözést megelőzően; nyekergek, mint egy leselejtezett hangszer, közben föltűnik, hogy tiszta barázda a lábamon elhelyezkedő seb. Úgy néz ki, mintha valami szó szerint végigkarmolta volna a sípcsontomat fedő bőrrétegeket, elég kegyetlenül fest az egész. Megint fölmerül bennem, hogy talán törésem is van; és csak reménykedni tudok abban, hogy képes leszek ráterhelni majd a lábamra, ha végre elérkezik az ideje az indulásnak. Mielőtt azonban ez megtörténne, természetesen még jön a tetanusz-injekció, illetve Andi sebeit is ellátják a karján, a két tenyerén, a lábszárán és a combján; átesik a tamponáláson, a kötözésen, és az ő combja is elszenved egy nélkülözhetetlen tűszúrást.
Egy fémkeretes széken ülök, próbálom visszavenni a nadrágomat. A falon lévő órán látom, hogy már fél hat felé jár az idő. Megint eszembe jut a motor, a visszaút, s hogy mindent, ami ma történt, még el kell a szállásadónak magyarázni. Sejthető, nem lesz az egy hálás feladat. Miután kifizetjük a számlát, ami igen barátinak bizonyul ebben a helyzetben, a két segítő még fuvart is hív a számunkra, hogy visszajuthassunk a szállásra, amely nagyjából tíz kilométerre található ettől a helytől. A taxis vékony, szikár, a helyiekhez képest meglepően magas ember, megrökönyödve néz – a lábamat szerencsére képes vagyok használni –, de van benne annyi tapintat, hogy nem kérdez, sejtheti, hogy nem beszéljük jól a helyi nyelveket. Kinyitja a hátsó ajtót, segít a beszállásban, hogy aztán húsz percig zötyöghessünk a dzsungelszerű erdőségen átvezető kátyús betonúton Sakti falu felé.
Órákon át képtelenek vagyunk elaludni. Hiába működik légkondicionáló a szobában, úgy érzem, hogy legalább negyven fok van – pedig valójában csupán huszonöt lehet –, az egész testem lüktet és izzik, mintha valami égne, égetne belül.
A végtagjaim is lángolnak. Némi fény szűrődik be a szemben húzódó ajtó üvegfelületén keresztül, de azon kívül semmit sem látok, és időnként, mikor már kezdek el-elbóbiskolni, újra előtörnek a képek, amelyek visszarángatnak a felemás ébrenlétbe. Látom a motor kormányát, s ahogyan haladunk lefelé a lejtőn; érzem azt a kesernyés szájízt, amit a fájdalomba való beletörődés okoz, jön, aminek jönnie kell, gondolom; hallom a reccsenéseket, a csapódás hangját, majd a visítást, újra és újra. Közben igyekszem kitapogatni Andit magam mellett. Hihetetlen szerencse, hogy itt van, jövök rá, ő az egyetlen, aki úgy-ahogy képes megnyugtatni, és akit most képes volnék, és vagyok is, elviselni magam mellett. Van bennem némi düh, miközben tudom, hogy óriási szerencsénk volt. Kavarognak a gondolataim. A Balira való visszaút nehézségein rágódom, aztán hirtelen mély hálát érzek, hogy itt fekhetek; hogy minden végtagom megvan, nem állt belém egy ág, nem vakultam meg, és úgy tűnik, a lábam sem törött el, ami szintén fontos az elkövetkező hetek vagy inkább évek szempontjából. De aztán váratlanul elérkezik a pillanat, amikor hiába tapintom ki a magam mellett fekvőt; az az érzés kerít hatalmába, hogy valójában nem az van, amit érzékelek. És ez az érzés ráadásul egyre megkérdőjelezhetetlenebbé, hatalmasabbá válik. Úgy tűnik, mintha itt se lennék, mintha csak álom, vagy képzelgés volna az egész, ez a szoba, az ágy alattam, a kintről beszűrődő enyhe világosság, és valami olyasmi hagyja el a számat idővel, miközben már izzadtan a teljes sötétségbe boruló plafon irányába nézek, hogy biztosan nem haltunk meg, ugye? Andi fölül az ágyban. Ez döntő mozzanat, mert a beszűrődő fény egy leheletnyit láthatóvá teszi az arcának egyik felét. Csak ül, néz rám. A legjobb, amit tehet, hogy nem kezd el beszélni. Úgy érzem, attól csak még jobban megijednék. Nem tudom, mennyi idő telhetett el azóta, hogy villanyt oltottunk, de a puszta jelenlététől lassan apadni kezd a rémület ,a kétségbeesés bennem, és kezdem elhinni, hogy valóban a szálláson tartózkodunk, éjszaka van, Nusa Penidán, Indonéziában, s bár megtörtént a baleset, az, amire az imént gondoltam többször is, szerencsére még nem következett be. Andi idővel, szavakkal is megerősít, bár a jelenléte ennél még mindig jóval fontosabb. Fölülni most nem tudnék, mozdulni se nagyon. Fáradt vagyok. Húz befelé egy erő. Azt hiszem, bármelyik pillanatban elalhatok.
Az indonézek alapvető jóindulatáról sokan nyilatkoztak már. A férfi, aki elszállított minket a rendelőbe, a saját aznapi keresetét kockáztatta,
s bár nem tudom pontosan, milyen visszhangja volt a váratlan kitérőnek az utasai részéről –feltehetőleg átérezték az események súlyát, és talán még az is fölmerülhetett bennük, hogy akár velük is történhet hasonló –, kétségtelen, bőven túltett azon, amit az önkéntes segítségnyújtás szempontjából megszokottnak érezhet az ember. Hasonló tapasztalat ér minket, nem is egy, mikor végre visszaérünk Saktiba, mert bár beletelik egy kis időbe, hogy az angolul csak néhány szót beszélő és értő szállásadónknak elmagyarázzuk, hol történt pontosan a baleset, s hogy el kellene menniük az út szélén álló, talán még működőképes motorért; feszültségnek, értetlenkedésnek még csak a nyomát sem tapasztaljuk az akadozó kommunikáció során. És amikor este tíz óra felé a motor már a szálláshely kisparkolójában áll, azt is zökkenőmentesen megbeszéljük, hogy mivel nincs biztosításuk a járművekre, ami pedig bérbeadásnál érthetően lényeges volna – ezt ők maguk is elismerik –, a bérleti díjat nem számítják föl, csakis a motor lámpájának, futóművének és a törött műanyag alkatrészek javításának költségét. A penidai látogatást megelőzően, ahogyan azt már említettem, Balin tartózkodtunk, és négy éjszakát töltöttünk egy Ubud központjához közeli, a Jalan Sri Wedarin található szálláson, amelynek Janik, egy tősgyökeres helyi férfi a tulajdonosa. Ubud igazi központ, tele turistákkal, szóval az nem volt meglepő, hogy szinte tejben-vajban fürösztenek – a helyi vendégszeretet világhírű; komoly versenyhelyzet is van, ami szinte megköveteli, hogy minden szállásadó valami egyedivel, különlegessel rukkoljon elő. Nos, Janiknak ez tökéletesen sikerül, mert már a balesetet követő nap reggelén rám ír, hogy mi a helyzet velünk, megérkeztünk-e rendben Penidára; érdeklődik, hogyan érezzük magunkat arrafelé. Az üzenetéből kiderül közben az is, hogy ő épp a szigeten tartózkodik egy motoros (!) találkozó keretében. Nyilvánvaló, hogy az embernek egy ilyen helyzetben, amikor legalább négy különféle testrésze van bekötözve, és fájdalomcsillapító nélkül nehezen tud létezni, jólesik a törődés. De arra azért, bevallom, nem számítottam, hogy miután megírom neki vázlatosan, hogy mi történt velünk, egy órának sem kell eltelnie ahhoz, hogy személyesen részletezhessem neki az előző nap eseményeit.
Janiknak az első dolga motorra pattanni, hogy meglátogasson bennünket, és közölje, hogy akár már a délutáni hajóval hajlandó visszautazni velünk együtt Balira,
hogy biztonságban érezhessük magunkat és jobb ellátást kaphassunk. A felvetése, pláne utólag, logikusnak tűnik, de abban a helyzetben inkább maga a tett nyűgözött le, és a balinéz férfiből áradó, feltétel nélküli segítségnyújtási szándék, amiről legtöbbször mi csak álmodozunk Indonéziától olyan nagyon távol. Összességében jó döntés lett volna visszautazni aznap délután Balira, de csak fél óránk lett volna összepakolni – négy órakor indult az aznapi utolsó hajójárat –, ami akkor lehetetlenségnek bizonyult. Annak is örültünk, hogy állni képesek vagyunk; nem éreztük magunkban az erőt, sem a kedvet, a Badung-szoroson való hánykolódó átkeléshez. Közrejátszhatott ebben az is, hogy Ubud rettentően zsúfolt, s bár ez egy természetesnek tűnő, alapvetően élvezhető zsúfoltságot jelent, akkor még rágondolni is iszonyatos volt. Maradtunk tehát Nusa Penidán, ami viszont egyértelműsítette azt is, hogy a friss sebeink újrakötözése ott kell megtörténjen. Az orvos, aki az előző napon ellátott minket, a fájdalomcsillapító és a fertőtlenítő sós oldat mellé nemcsak antibiotikumot adott; kikötötte, hogy huszonnégy óránként az első pár napban mindenképp fertőtleníteni kell a sebeinket, és új, friss kötéssel kell védeni a szennyeződésektől. Arra már nem volt lehetőségünk, hogy a „klinikára” visszamenjünk, így maradt Sakti falu rendelője: egy kicsiny, földszintes épület egyik homályos helyisége, amelynek szomszédságában jól megtermett csirkék kapirgálnak. A helyi orvos, aki egy jó vágású, angolul kiválóan beszélő fiatal helyi – Jakartában szerzett orvosi diplomával –, azzal az idegesítő mondattal fogad bennünket, hogy irtó nagy szerencsénk volt. Ezt már mi is érezzük, pláne hogy még a pár percig tartó ideúton is olyan látvány tárult időnként a szemünk elé, ami rémisztő alternatívákat sejtetett – előző nap könnyedén lezuhanhattunk volna akár egy szakadékba is.
A rendelő egyszerű, kissé komor helyiség, rózsaszínes árnyalatú fallal.
Kis üveges szekrény áll a háttérben, amelyben fiolák, egyéb orvosságok, tűk és különféle kötszerek kaptak helyet, oldalt mosdókagyló a falhoz rögzítve, alattunk szintén linóleum, elég megviselt állapotban, és egyetlen, fémkeretes, fehér lepedővel borított ágy középen. A Saktiban rendelő orvos is azt javasolja, hogy velem kezdjük a dolgot. Finom, ám meglehetősen határozott mozdulatokkal hámozza le rólam a kötéseket; idővel minden sebem láthatóvá válik; megint lüktetnek, közben enyhe borzongás jár át, mintha a benti hűvösebb levegő egyenesen a szervezetem belsejébe akarna azonnal behatolni. A lábamon még mindig méretes a duzzanat, bár valamivel lejjebb apadt már; tiszta véraláfutás az egész, és jól láthatók az egyes vájatok, amelyek a súrlódás közben kialakultak. A felkarom hátsó részén lévő sebet, ami egy hatalmas szántáshoz hasonlíthat, nem látom, arról inkább a doktor és főleg Andi tekintete árulkodik, aki – miközben ellát az orvos – a szoba egyetlen székén foglal helyet, az ablak közelében. Az összevarrt dupla seb az alkarom felső részén csúnya. A varrás ellenére szivárog belőle a vér. Olyan sötét a seb, és akkora véraláfutás veszi körbe, hogy a pontos méretét most nehéz lenne megállapítani. A mellkasomon nyújtózó sérülések vörösek és piszkosul lángolnak. Rosszul festek, ez az orvos tekintetéből, majd a szavaiból is egyértelműen kiderül. Közli, hogy már most kezdenek elfertőződni a sebeim, ennek a jelei mutatkoznak a lábamon, a térdemen és a felkaromon is. Kétségtelen, bőven harminc fok fölötti a hőmérséklet, és a páratartalom sem alacsony, időnként akár a kilencven százalékot is elérheti, szóval nem szerencsések a körülmények a sebgyógyulás szempontjából. Négy évvel korábban egy Sumbán szerzett sérülés miatt kerültem már hasonló helyzetbe. Ratenggaro közelében néhány kóbor kutya mozdult rám váratlanul, és egy vastag kőfalon való átjutás közben megsérült a jobb térdem. Nem olyan súlyosan, mint Penidán, de annyira jelentősen és mélyen, hogy idővel elkezdjen gennyesedni a seb. Az a fertőződés jó néhány izzasztó napot, valamint álmatlan és lázas éjszakát eredményezett számomra később Jáván, Yogyakartában.
Az orvos végigtörölgeti a sebeket, hogy aztán ő is Betadine-nal kezelhesse le a vöröses-sárgásan fénylő árkokat a lábamon és a felkaromon.
Közben egy kutya alakját látom kirajzolódni a benti félhomályban.
A kis méretű állat belép a rendelőbe, mintha csak hazajönne, majd az alá a szék alá fekszik be, amelyen Andi üldögél. Egyszerre megdöbbentő és kifejezetten vicces a helyzet – Andi már nevet is, majd hozzáteszi, hogy lehet, nem csak a melegtől fognak elfertőződni a sebeim. Ami még érdekesebbé teszi az egészet, hogy bár láthatóan az orvos is érzékelte, hogy egy állat jött be a helyiségbe, hamar kiderül: nem hogy nem zavarja, kifejezetten örül is neki.
Miközben már egy fehér színű, antibiotikumot is tartalmazó kenőccsel kenegeti a felkaromat az orvos, hanyagul hozzáfűzi az addigiakhoz, mélyen a szemembe nézve, hogy nem én vagyok az első, akivel hasonló történt idén a Kelingking-part közelében. Ugyan értem az angol szavakat, azt mégis nehéz megállapítani, hogy ezzel a szöveggel nyugtatni akar-e vagy valami egészen más célja van, persze az is lehet, hogy egyszerűen csak nem úgy fogalmazta meg a mondatokat, nem úgy értem, ahogyan az a szándékában állt; miközben eszembe jutnak a széles árkok, a kőomlások, a szakadékszerű mélyedések, amelyek az út mentén nyújtóznak. A kenőcs, amellyel a férfi több helyen is bekent, elkezdte hűteni a sebeket. Kintről erősen tűz a fény, úgyhogy jólesik ez a leheletnyi érintés, lassan elvonja a figyelmemet az orvos méregető, vádlónak tűnő tekintetéről, a hőségről, az égő sebeimről, s hogy legszívesebben csak vakarnám és vakarnám a testem egyes részeit egyfolytában, egész álló nap.
