Verses ambient

A legutóbbi Helikon-Estek meghívottja Király Levente és Oravecz Péter volt, zenés-verses performanszot hoztak, Horváth Benji kérdezett, beszélgettek, beszélgettünk. Legfrisseb versesköteteik (Király Levente: Pergamen, L’Harmattan, Budapest, 2014; Oravecz Péter: Tigrisfogat, L’Harmattan, Budapest, 2015) apropóján felelevenítették ismeretségük kiinduló pontjait, a közös/egyéni utakat, irányvonalakat is. Persze mindebből a közösen a hangsúly: az est kiemelkedő percei azok voltak, amikor együtt szólaltak meg – hangszeren, versben.

Az iskolában ismerték meg egymást, később együtt lettek rockerek, Moby Dicket, Metallicát, majd Pink Floydot és Hendrixet hallgattak. Ez az egymásra való hangolódás később a tanácsadásban, kötetszerkesztésben is megmutatkozott, folyamatosan figyelemmel kísérik egymás irodalmi (és nem csak) pályáját.

Annak ellenére, hogy Király Leventéből szülei ügyvédet akartak faragni, Oravecz Péter meg többek között állatkerti gondozó és segédkönyvtáros is volt, egy idő után mindketten az irodalom mellett kötöttek ki. Erre a döntésre hatással voltak a szavalóversenyek, iskolaújságok, az otthoni polcról véletlenül levett – különleges címmel rendelkező – könyvek is. Például A holtak arca fölé, Bari Károly első verseskönyve.

Levente és Péter már minden formát kipróbált, úgy haladnak az egyre letisztultabb forma és nyelv felé, mint ahogy a rocktól eljutottak a gregoriánig. A zene is egy nyelv, formába öntött lüktetés, akár egy vers. Szövegeikben más-más nyelvet használnak, különböző univerzumokat rajzolnak maguk köré, mégis egyfajta ősnyelv keresése jellemző mindkettőjükre – emelte ki Benji. Vicces példa erre, hogy kinek hányszor és milyen kontextusban szerepel a tigris szó a legújabb kötetében.

Az est folyamán felmerülő fontos – már-már közhelyszámba menő – konklúzió, miszerint „nem kell sokat írni, hanem inkább jókat” kapcsán arról is beszélgettek, hogy látnak-e valamiféle közös irányt a fiatal költők kibontakozó stílusát illetően. Szerintük nagyjából két csoportra lehet osztani a mai fiatal költőgenerációt: az egyik csoport birtokolja a mesterséget, ez a gondolatritmusból és legfőképpen a formák használatából derül ki. A másik csoport ezt kihagyja, inkább a versnyelvre figyel, a versszerűséget lúgozza ki, mintha versbe tördelt próza lenne, ezek a művek újfajta zeneiséggel rendelkeznek.

Elhangzott a posztmodernre vonatkozó kérdés is, hogy már egy ideje túl vagyunk rajta, de azért vigyázni kell vele, mert „az a legrosszabb a posztmodernben, hogy a legjobb mondatod Kafka”. Megjelenhetnek mindenféle intertextusok, vendégszövegek, de figyelni kell a kohézióra, a szétválaszthatatlanságra, a beágyazás technikájára. Nézzük csak meg, Esterházy milyen remekül műveli: észre sem vesszük. (Vagyis sosem vesszük észre az összeset.)

S végül a performansz. Az elektromos gitár csupán játékeszköz, aláfestést és rezonanciát teremtett a szövegeknek. Az emberi és mesterséges hangok úgy keveredtek, hogy közben a dallamon és szavakon túl is átsejlett valami. Nem amolyan titokzatosra és megfoghatatlanra gondolok, csupán összhatásra, ami szépen megtörtént ott és akkor: egyfajta verses ambient.