Versenykulisszák mögött

Anyanyelv és lelkiismeret. A Magyar Nyelv és Irodalmi Olimpia ötvenéves jubileumának emlékkönyve, szerk. Dáné Szilárd, F&F International Kft., Gyergyószentmiklós, 2023.

Az „emberélet útjának felén” jár a Magyar Nyelv és Irodalmi Olimpia (1990-től Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny, a továbbiakban röviden Olimpia). Helye és ideje van tehát az emlékezésnek, és e közel ötszáz oldalas kiadványról korántsem mondható el, hogy egysíkú válogatás lenne: az olimpiatörténet rétegelt, alapos körképét nyújtja ma is aktuális problémafelvetésekkel, történelmi fordulópontokkal, esetenként még a verseny bírálatával és egy csipetnyi nosztalgiával is. A kiadványt rövid szerkesztői előszó és Szilágyi István Anyanyelv és lelkiismeret című esszéje nyitja, hosszabb terjedelmű írásában a tantárgyverseny megszervezésével több mint három évtizedig foglalkozó Murvai László mutatja be az Olimpia történetét, kihívásait, lebonyolításának politikai akadályait. Mindezekről részletesebb látleletet nyújt a kötet magját képező, 1971-től 2022-ig nyúló kronológiai szemle,¹ amely nem csupán a díjazottak névsorát foglalja magába, hanem szemelvényeket a korabeli sajtópublikációkból, interjúkból, visszaemlékezésekből, diákok, tanárok, irodalmárok értékeléseiből. Az évek múlásával ezek mintha formálisabbakká váltak volna, a hetvenes-nyolcvanas évekből fennmaradt írások mondhatni a legizgalmasabbak.

Különös szembesülni például azzal a diákpolémiával, amit egy sokak által elmulasztott tarnicai kirándulás váltott ki 1974-ben (46.), ugyanakkor évente visszatérő sérelem a kommunikáció vagy a díjátadó ünnepségen való részvétel hiánya, az elbírálás szempontjai, de alkalmanként még azt is kifogásolták, ha túl sok díjat osztottak ki a verseny végén (59.). Akadt olyan versenyző is, aki az Ifjúmunkás segítségét kérte abban, hogy eljusson az országos szakaszra (34.), és olyan diákcsínyekre is fény derül, mint az Echinox diákzsűrijének „különdíja”, amit „a leghelytelenebbül fogalmazó” versenyzőnek szántak – erről azonban sikerült időben lebeszélni az illetékeseket (70.), és volt olyan versenyző is, aki egy általa kitalált regényről írt értekezést, ha a kedvenc könyvéről kérdezték. A Helikon szerkesztőjeként ugyanakkor büszkén olvastam, ha egy tanuló az Utunk régi évfolyamaiban megjelent diákdolgozatok segítségével készült az országos döntőre (83.), vagy azt, hogy ismert szépírók és irodalmárok álmodoztak egykor az Utunk különdíjáról.

Üde színfoltok az ötven év diákdolgozat-terméséből közölt részletek is: „a felnőttek könyvei nem is rosszak […] tulajdonképpen arról szólnak, hogy nem tudják az emberek betartani a saját játékszabályaikat”, írja például a kilencedikes Szabó Klára (21.). Visszatérő toposz ugyanakkor a kamaszlélekre jellemző önkeresés: „ha valaki elkérné énem »kulcsát«, csodálkozva tárnám szét a karjaimat, és magam sem tudnám, hogy mit adjak a kezébe” (Egyed Péter, 33.), vagy a „versenydrukk”: „Mindenki örvend körülöttem. Mindenki örvend ennek a gyönyörű tételnek. Hogy őszinte legyek, engem megijeszt […].” (Zsigmond Emese, 32.). A rendszerváltást követő évben érezhetően változik a versenyhangulat, emlékezetes például a szinte könnyes fogadtatása a magyar nyelvű Isten hozott! feliratnak (hiszen addig a magyar tantárgyversenyt csupán a román és a német olimpia csatolmányaként lehetett megszervezni), vagy hogy az akkor tizenkettedik osztályos Szilágyi N. Zsuzsától származott az ötlet, hogy a tantárgyverseny vegye fel Mikes Kelemen nevét.

A kötetet két rövidebb, szimbolikus egység zárja: közel hatvanan írják meg az Olimpiához kötődő emlékeiket, a legkorábbi versenyzőktől (mint például Egyed Emese vagy Orbán Gyöngyi) a legfiatalabbakig (mint Balázs Hanna Imola vagy Papp Viola Zsuzsánna, akiknek szülei is versenyeztek egykor az Olimpián). Legvégül egy rövid, reprezentatív irodalmi antológia „zárköve” díszíti a kiadványt, amelynek bő merítése Szőcs Gézától egészen Nagy Zalánig húzódik.

Fontos ugyanakkor kiemelni az emlékkönyv viszonylag csekély, de annál izgalmasabb képanyagát: az archív portréktól kezdődően az eseményfotókig; a díjakként ajándékozott képzőművészeti műveket, és akár még a Bach-lemezeket is. Ezeknek csupán egy része származik intézményi archívumokból, számos archív fotót és máig megőrzött díjat maguk az olimpikonok bocsátottak a szerkesztő rendelkezésére a minél színesebb emlékezés érdekében. Mindent összevetve hiánypótló kiadvány ez: alapos, körültekintő bemutatása egy nemzedékeket meghatározó, identitásformáló versenynek, amelynek egykori résztvevőit ma is könyvespolcainkon őrizzük.

Jegyzet

¹ 2020–2021 között a járványügyi korlátozások nem tették lehetővé az Olimpia megszervezését.

‍