.svg)
Jakabházi Sándor: Dialógus
tájékozódási pont
rázártad a kocsiajtót a kezemre
így kezdődött a legszebb kirándulásunk
a jobb kezem napokig használhatatlanná vált
simogatni sem tudtam vele
nemhogy sátrat verni
húszévesen persze fel se veszi az ember
örül a vízpartnak a fénynek
s az esőnek leginkább ami a sátorba visszakergeti
mert jó nomádnak lenni egymás karjaiban
befelé sikoltva öleltél
és számoltál minden szívdobbanást –
évekig visszajártunk a Tiszához
míg avatatlan kezek ki nem ölték
onnan a titkos tájékozódási pontokat
mert nekünk az a botladozó gyökér
a homokzátony a félkarú fa jelentette
az alku nélküli csöndet
nézem a túlexponált képeket
s látom még fölszisszen benned
a féktelen kamasz és őrzi rendületlenül
a magára zárt álmokat
[mint albumban a képek]
mint albumban a képek
belém ragasztva élsz
s ha szétgurulnak szememből az álmok
téged vizsgállak: az alig halványuló szarkalábakat
s tovább a csalások völgyét
ilyenkor jó lenne telefecsegni a csöndet
de mellőlünk nem tágít a múlt:
kergén magaménak hittelek
ám a szemed mozdulatlan és üres
mint amikor hosszú áramszünet után
a hajnal egy madárhangban fölébred
megint
ma megint elloptad
az álmomat Nausikaa
titokban a teraszra osontam hát
hol buja leanderekkel
szeretkeztek a hideg kőoszlopok
s az éjszaka csöndjével
hűtöttem sóvár testemet
most éreztem először
hogy féltékeny vagyok
hogy kezedben talán
valaki más keze
hogy arcodhoz más arc simul
hogy álmodat más férfi őrzi
s így talált rám
– hideglelősen vacogva –
gyulladásos vörös szemével
a józanító reggel
