Versek

Hazatérés

Megint a hallgatás szikkadt

kenyerét rágjuk, és senki sem ígérte,

hogy jóllakunk vele.

A kiszáradt medence és az új építésű

vendégház már régóta ismerősek,

most mégis, mint egy idegen, úgy bóklászol

a rózsaágyások halmai közt.

Pedig nem változott semmi azóta sem,

hogy legutóbb itt jártunk.

Az árpaföldek parcellái fölött

ugyanaz a sárga permetező helikopter

berreg, mint akkor, és még mindig nem tudjuk,

mivel szórja be a birtokot,

és hogy mennyi jut belőle a kutakba

és az ételeinkre.

Délutánonként ugyanaz az álomkór

telepszik a fóliasátrakban dolgozó

férfiakra, és az asszonyok is ugyanannak

a gömbölyű elkeseredésnek a héját

hámozzák, amit olyan olcsón árulnak

az út szélén. Hisznek benne, hogyha

lefejtik az áttetsző rétegeket, eljutnak

a fülsüketítő sírás forrásához.

És kitömött gyávaságaink is ugyanazzal

a vádló tekintettel merednek ránk

a folyosó faláról, figyelmeztetve rá,

hogy volt idő, mikor még ők rettegtek

tőlünk.

Próbálj meg végre emlékezni. Ne tagadd,

hogy volt itt néhány eseménytelen,

de nyugodt éved. Megérkeztünk.

Tedd le a csomagokat, és öleld

a kebledre azt, aki évek óta

a kert végéből integet.

Ebonit

Addig dörzsöltük ebonitrúdját,

míg magához nem vonzott

az augusztusi éjszaka.

Régóta tudtuk, hogy a sóvárgás

színe fekete, és mi egyenesen

a sötétség szívébe vágytunk.

Arra már nem emlékszem, hogy a kabócák

lármája, vagy egy autó riasztója

nem hagyott-e minket aludni,

csak arra, hogy hívott a kikötő,

a borzongás a természetes vizektől,

mint puszta kézzel mosogatólébe

nyúlni, hogy nem látni, mi vár

a felszín alatt.

És mit mondunk majd a gyerekeknek,

ha már a legegyszerűbb kérdésekre

sem ismerjük a választ? Mivel

altatjuk el a gyanakvásukat?

Vajon megértenék, hogy a mámor

hevében azt hittük, ragaszkodás,

pedig már akkor is csak a vágy

bársonyos felszínét éreztük

ujjbegyeinken?

Nem tudom, de most ínséges

idők jönnek, mint ötven évente

bambuszvirágzáskor. A hullám most

fordul vissza önmagába.

‍