Versek

Bertalan István: Felhők, régi csűr és repülő lápi kerep (é.n.)

Caesar jobbja

Úgy fénylettek a Brutus orrlyukából
kiröppenő legyek – miközben ő
megölte atyját –, hogy az istenek
félbehagyták a kockázást: más véget
érdemelt Caesar!...
Megolajozott
csigáival a sors gépezete
úgy szállt alá a Capitoliumban,
mint kezdetleges négykarú motolla;
élet és halál, szolgaság és fenség
szivárgott szét a festett masinából,
amely az előtérben állt, kezeügyében
annak, aki most az ellenkező irányba
kellett volna hogy forgassa, ámde ő
gyámfiát nézte iszonyodva... s nem értette.

Nem volt szabad a két keze: a ballal
a szörnyű látomás ellen védekezett;
közben a jobb kéz ujjai zsibbadtan
elkékülten is tovább szorongattak egy
kizöldült vékony vesszőköteget.

Pára‑mérleg

A szilváskert pára‑mérlegén az este
harmatos szíved fáradhatatlan volt.

Milyen felbőszülten jött a bika: őrjöngő
homloka, mint egy lakodalmi disznófősajtba
zárt darázs, fekete szarvai közt forgott,
világított, keresztülszúrva az illatgőzt.
S a tomboló csillagvágtától megsüketülve
remegett szőrbundája alatt a sötétben,
mint feltörő tűz, füvek után áhítozó.

Csak álmodtam. Talán egy évszázadot. Láttam, amint
a malomban fülledt pocsolyákból isznak a szitakötők
s hallottam, mint gurulnak szét (sehol és mindenütt)
a kétes csontocskák; aztán hirtelen elvesztettem
az egyensúlyomat ­– mint a vihar egy levelet az ágról,
fénylőn fújt fel szíved, a magasba.

A koponya

Ő, aki egyetlen tájat sem talált oly fenségesen,
mint a papír fehérségét, a papírnál is jobban fehérlett.
A liliommal viszályban volt, sajtóháborúban.
Birodalmak közt ámbraillattal cikázó szent cet.
A halál hányszor szembefordította az igazságtalanul
fénybe‑fagyott, kis semmi élettel. De a parányi
férgek, puhatestűek s a füvek élete előtt meghajolt,
akárcsak egy széttöredezett‑bomlott vulkán láttán.

Valamennyi hámrétege zöld volt. A habzón nyíló száj
legelső magánhangzóiban találta meg nyugalmát, álmát
a világban. Mély redőiben, mint folyékony utakon,
emberek és bika‑arák sodródtak.
És lám:
a folyó, az ősi gondolattól hajtva, hogy eljusson
a tengerig, mint holmi beszélő kőre, úgy talált rá
a homokban a koponyára, hirtelen megrázkódott és
félelmetes üvöltésétől az újabb vérhullám veszett
iramában elkezdtek úszni a mozdulatlan szigetek...

A gyermekek s a csillagok az ő álarcai. S az ő igazi arc-kifejezése nem a bőr, ahogy a versé sem a nyálas hallgatás.

Nimbusz‑kosár

Ha egy Absztrakcióra karokat aggatnak,
milyenek azok a karok?... A szerelmesek
vállukon rózsaszín csonkkal keresik egymást,
úgy térdepelnek az ágyban, mint valami sóoszlopok.

Ha egy Absztrakciónak vért adnak,
milyen az a vér?... A hívók mellkasából
hét nyíláson át fanatikusan szivárog a
könnytelen melasz ­– légüres térben.

Ha egy Absztrakciónak mannát adnak,
kiköpi. Angyali mechanizmusa régóta
elkészítette a nimbusz‑kosarat, melyet
egy csigaszerkezet juttat a föld alá.

Térbeli hieroglifa

Volt egy falnak támasztott szekrény,
egy fényezett faláda. Soha
nem nyitották ki, üres volt.

Az asztalon lassan haldokolt egy elfelejtett
­– arany vagy sárga színű ­– virág,
az ízléstelenül hivalkodó pázsit illatával.

A gyermekek a házban hancúrozva, vidáman
játszottak, estükben megütötték magukat a ládában;
vagy a kinti világ fényében úsztak.

A tér várt simán, kitapinthatatlanul.
Kettészakadva szellemmé és istenné:
változásnak kitéve s az ünnepektől megspórolva.

Így volt megírva

Így volt megírva: a sűrűsödő
alkonyatban (csak ott látszott) meglestem egy
mefisztói vigyort, mely kibeszélte
a Szellem és a Hús mezalianszát ­–

együtt vannak, egymáshoz mégsem érnek;
az iszonyra, mely elválasztja őket,
nincs orvosság. És megadatott látnom,
mint gennyezik sebük... Mindenik csillag

a maga pályáján járt, a mindenség
oszthatatlannak tűnt, nem érzékeltem
évszázadnyi időt, sem a pillanatot.

Két külön, összehasonlíthatatlan
gyönyörré törtem, melyet a véletlen
ideiglenesen még kibékített...

Lászlóffy Csaba fordításai