Versek

Kelemen Kinga munkája.

Süllyedő komp-ország

           – Ady és a háború –

Fölszáll a ritkított lélegzet.

Lent még sokan lehetnek

és félnek.

Torkomhoz kötve reng a víz.

A háború a földdel összemosva

ringatózik részegen.

Rajta a csonka-ország,

akár egy gondola.

Tatján felszáradnak

a szavak,

s ahogy kifehérednek,

a múltból semmi sem marad.

Az örvény lagúnából

lagúnába szédeleg;

vele bolyong

a láthatatlan gondolás.

Dala az összetört hajótatra hullik.

A hosszú evező tetején

tucatnyi fehér zászló,

pacsirták lobognak.

Lassan lehullnak mind.

Egy vers,

akár egy gézbőrű láb,

kinyúlik hosszan,

s mint egy törékeny híd,

fájdalmával összeköt

–

múltat, s jövendőt

Adyval a háborúban

Egy szempár néz a fegyverekből.

Ő lát.

Őt nem látja senki.

Hogy felpróbáljam,

az összes mundért kiveszem a vitrinekből.

Véres viselet mind.

Mondják, ők hősök voltak.

Vagy bolondok (?) Hisz’ a vérükön

mások gazdagodtak.

A fegyverekből ma is néz a szempár.

S belőle mind, akik voltak. S ha nem látják,

uraim, önök ma itt a holtak.

A leglassúbb fénysebesség

           – Ady Endre, 2019-ben –

Nem messze a zörgő fagyal kórusától,

száz éve, hogy elhagyottan áll,

s hiába vár elveszett űrhajósára

a leglassúbb fénysebesség űrhajója.

Mikor már senki sem beszélte őket,

a sivatag tüdejének széléről

elköltöztek a száraz levelű nyelvek.

Csak a főn, ez a forró, fáradhatatlan

leheletű szél jár még olykor erre,

s lepihen a csillagtalanszemű oázis vizének

partján. Északról jön, s az itt, ott még

megmaradt falak himbáló mészfoltjainak

hóviharokról mesél. A fehér

lemezdarabkák ettől megborzonganak;

némelyik a földre hull, s különböző

nyelveken vacogni kezd.

Ilyenkor mintha a frissen hullott havat

csizmatalpak ropogtatnák, Ady Endre

százéves koponyájából hallani a dacos,

süvítő fuvallatot.

A főn ettől erőt merít,

s hogy vigasztalja, biztatgassa a

leglassúbb fénysebesség űrhajóját,

(a zörgő fagyal

kórusával), akár egy kuruc bujdosó, még

–

elfúj egy dalt.

Vonz

Az egymásba hajlított idő

Vonz (Vonzanak) a

Villámok árnyai

Láthatatlan mágnes húzza

útjaim (Útjaim) (Úú)tjain vasreszelék

és (élő és halott) forgács a jel

Madárcsőrök fém-ízű éneke rajtuk

(rajtuk) kígyószisz és kígyópikkely

Kihalt erdők közt az élő erdők

Dióbél agyakba faragott

falazott értelem Szétsöpört Tájfun

ér örvény karjaiban

Értelempehely pörög

Lejön a lépcsőn

s szobája kitárt ablakába rejti, mint

a csonkokra faragott nyelvemléket

Köztük keresi a jogarrá préselt

hangokat a koronává hajlított időt

(az egyetlen szózatot) Kilóg,

mindenünnen kilóg, akár

a holdabroszok az egyetlen palást

Tengerbe mártott kezén villódznak

az ország árnyai

Egy imát ismer csak

amit én is ismerek

Ám az ő neve,

Amin az ő neve villódzik láthatatlanul

Erőmben él,

Élve keservesen feltámadok

Még visszanéz Int Üzen (Ő, akár Ady)

Hogy muszáj, Herkules

A széthasított lélegzet

Akár az alkonyat

az erdők felől húzódik be a városba.

Az utcákon vadak

hangjai sétálnak elvegyülve a szét-

hasított lélegzet darabkáival. A ki-

kötő sós illatához kötve a szarvasok.

Lebeg közöttük. A torony és az ablakok

fénye távoli kiszáradt tengerek

por és hamuhullámait sodorja

közénk. Még minden homályos

és ahogy a gázláng vékony fénye

a kereszteződéshez ér rárakódnak

az aluljáróban élő kérdések. (Hol

van Ady?) Arcom a

nagy kék plakátok alatt mintha le-

csúszott volna. Kihasítva

a lélegzetből már nem is emberi.

Figyelem a vadak csapásait hogy

lássam melyik lámpavasnál fordulnak

majd szembe a forgalommal

‍