Kelemen Kinga munkája.
Süllyedő komp-ország
– Ady és a háború –
Fölszáll a ritkított lélegzet.
Lent még sokan lehetnek
és félnek.
Torkomhoz kötve reng a víz.
A háború a földdel összemosva
ringatózik részegen.
Rajta a csonka-ország,
akár egy gondola.
Tatján felszáradnak
a szavak,
s ahogy kifehérednek,
a múltból semmi sem marad.
Az örvény lagúnából
lagúnába szédeleg;
vele bolyong
a láthatatlan gondolás.
Dala az összetört hajótatra hullik.
A hosszú evező tetején
tucatnyi fehér zászló,
pacsirták lobognak.
Lassan lehullnak mind.
Egy vers,
akár egy gézbőrű láb,
kinyúlik hosszan,
s mint egy törékeny híd,
fájdalmával összeköt
–
múltat, s jövendőt
Adyval a háborúban
Egy szempár néz a fegyverekből.
Ő lát.
Őt nem látja senki.
Hogy felpróbáljam,
az összes mundért kiveszem a vitrinekből.
Véres viselet mind.
Mondják, ők hősök voltak.
Vagy bolondok (?) Hisz’ a vérükön
mások gazdagodtak.
A fegyverekből ma is néz a szempár.
S belőle mind, akik voltak. S ha nem látják,
uraim, önök ma itt a holtak.
A leglassúbb fénysebesség
– Ady Endre, 2019-ben –
Nem messze a zörgő fagyal kórusától,
száz éve, hogy elhagyottan áll,
s hiába vár elveszett űrhajósára
a leglassúbb fénysebesség űrhajója.
Mikor már senki sem beszélte őket,
a sivatag tüdejének széléről
elköltöztek a száraz levelű nyelvek.
Csak a főn, ez a forró, fáradhatatlan
leheletű szél jár még olykor erre,
s lepihen a csillagtalanszemű oázis vizének
partján. Északról jön, s az itt, ott még
megmaradt falak himbáló mészfoltjainak
hóviharokról mesél. A fehér
lemezdarabkák ettől megborzonganak;
némelyik a földre hull, s különböző
nyelveken vacogni kezd.
Ilyenkor mintha a frissen hullott havat
csizmatalpak ropogtatnák, Ady Endre
százéves koponyájából hallani a dacos,
süvítő fuvallatot.
A főn ettől erőt merít,
s hogy vigasztalja, biztatgassa a
leglassúbb fénysebesség űrhajóját,
(a zörgő fagyal
kórusával), akár egy kuruc bujdosó, még
–
elfúj egy dalt.
Vonz
Az egymásba hajlított idő
Vonz (Vonzanak) a
Villámok árnyai
Láthatatlan mágnes húzza
útjaim (Útjaim) (Úú)tjain vasreszelék
és (élő és halott) forgács a jel
Madárcsőrök fém-ízű éneke rajtuk
(rajtuk) kígyószisz és kígyópikkely
Kihalt erdők közt az élő erdők
Dióbél agyakba faragott
falazott értelem Szétsöpört Tájfun
ér örvény karjaiban
Értelempehely pörög
Lejön a lépcsőn
s szobája kitárt ablakába rejti, mint
a csonkokra faragott nyelvemléket
Köztük keresi a jogarrá préselt
hangokat a koronává hajlított időt
(az egyetlen szózatot) Kilóg,
mindenünnen kilóg, akár
a holdabroszok az egyetlen palást
Tengerbe mártott kezén villódznak
az ország árnyai
Egy imát ismer csak
amit én is ismerek
Ám az ő neve,
Amin az ő neve villódzik láthatatlanul
Erőmben él,
Élve keservesen feltámadok
Még visszanéz Int Üzen (Ő, akár Ady)
Hogy muszáj, Herkules
A széthasított lélegzet
Akár az alkonyat
az erdők felől húzódik be a városba.
Az utcákon vadak
hangjai sétálnak elvegyülve a szét-
hasított lélegzet darabkáival. A ki-
kötő sós illatához kötve a szarvasok.
Lebeg közöttük. A torony és az ablakok
fénye távoli kiszáradt tengerek
por és hamuhullámait sodorja
közénk. Még minden homályos
és ahogy a gázláng vékony fénye
a kereszteződéshez ér rárakódnak
az aluljáróban élő kérdések. (Hol
van Ady?) Arcom a
nagy kék plakátok alatt mintha le-
csúszott volna. Kihasítva
a lélegzetből már nem is emberi.
Figyelem a vadak csapásait hogy
lássam melyik lámpavasnál fordulnak
majd szembe a forgalommal