Versek

Nemes András Csaba: Kőmorzsoló

csak szomorúság

(e doar tristeţe)

Nem depresszió, csak szomorúság, az ágy üres oldalának hatása,

ahol megjelenik és eltűnik a szerelem, mint ekcéma, egy vörös

pont daltonista tengerészek radarján. Nem depresszió, hanem

inkább egy fanyar csalódás, amikor tudod, hogy semmi különbség

az orgazmus utáni félig nyitott száj és az alvó, polipos kislány között.

Kezem, amely négy éve ugyanazt a férfit simogatja, és a teniszező keze ugyanolyan:

csúnyácska, puffadt, de biztos. Engedelmes. Valaha tudtam mentő szavakat mondani,

utasítások szerint vidám androidokat szerelni össze, védőhálókat horgolni akrobatáknak,

bolondokházának és multiknak. Jelenlétemet vágyták, érezték, elhaladtam az érzékelők előtt

és azok felismertek, vizet adtak, szappant és fényt. Most már senki sem kér tőlem semmit.

Csak mailekre és egyszerű parancsokra válaszolok, kérjük, vegye el a kártyát,

kérjük, vegye el a pénzt, kérjük, vegye el a nyugtát. De nem depresszió, egy kicsit sem,

még véletlenül sem, pedig camembert szívem van, beledöfve lobog egy Habsburg főváros zászlaja,

ahová soha többé nem akarok visszatérni. Csak szomorúság, csak egy egyszerű

demográfiai jelenség, ami majd velünk együtt eltűnik. Az a vastag köd, amit gyerekek

festenek a hegyek köré rajzórán és ami nélkül a táj hiányos volna. Úgyhogy nyugodj meg,

ne kérdezd, az emberek milyen nyelvet beszélnek majmok álmaiban, gyújts rá még egy cigire,

gyere haza bármelyik órában. Itt vagyok és várok rád, mert ez nem

depresszió, csak szomorúság.

itt

(aici)

Ha az ember élete végéig egyedül marad, az akár 42%-kal is növelheti a demencia kialakulását a házasságban élőkhöz képest.

(The Independent)

Két lejt nem ér, amit azok a mindig szomorú emberek mondanak, akiket legyőzött a

klíma az endorfinokért folytatott háborúban, nem hiszek európai minták szerint vetetlen ágyaikban.

Itt nálunk, egy jó elhelyezkedésű város központjában a szerelem lassan, elővigyázatosan ereszkedik,

mint a hegymászó, akit jól beszíjazott farpofái biztosítanak arról, hogy semmi rossz nem történhet.

Itt, egy folyó partján, amiben a legnemesebb kacsák és 21. századi szemetek úsznak,

a fény a tapintás diszfunkciója, ami meggátolja, hogy megérezzük a veszélyt. Mert mi inkább

éjszakaiak, mint nappaliak, inkább horizontálisak, mint vertikálisak, inkább

a nyár tiszta hallucinációi, mint az érzéstelenítők pihentető álma. Itt megvan bennünk a kegyetlenség,

hogy biztassuk az embereket halálos ágyukon, itt a tehetetlenség átszáguld rajtunk,

mint a Transzfogarason, pedig a ppt-ink naprakészek, agyunkat

olvasótermekben és intergalaktikus konferenciatermekben puhítottuk.

Nézd ezt az ezüstös port, ami szád köré terül a gyűrött szalvétából, amivel megtörlöd magad,

egy éjjeli lepke gyönyörű teste. Itt a lecsatolható mellű stewardessek tanítják a túlélés

mozdulatait, de ha nem igazodsz el, semmi baj,

ruháidból a pamut jó trágya lesz a nicaraguai földeken. Itt sosem lesz honvágyad, megérted

ennek a hamis etimológiai ráérzésnek az ostobaságát. A lelket

úgy kell elképzelned, mint egy kis kályhát, amiben a legfertőzöttebb

műszereket sterilizálják. Itt, nálunk,

egyedül lehetsz egész életedben.

jó hírek

(veştile bune)

minden amit ismerek fáj és vidáman integetett

ollóival a homáranya egy rajzfilmben amikor elhaladtam a játszóház előtt

éreztem magamban ahogy egy csapat vidám cserkész indiánsorban ment

megnézni a színes golyókkal teli medencét eszembe jut valaki szülinapja volt

az apró zoknik az édes-savanyú szag az összekoccanó fejek pohárköszöntője és hirtelen

a fiú aki magára vizelt amikor felemelkedett a ruhám

nézem a lányok tökéletes fürtjeit mint vízvezetékek melyek egy nap majd

férfiak bordáit csiklandozzák ők a melleimet bámulják egy korallkígyó sztereo

tekintetével szeretném megsimogatni őket nehéz időkről mesélni nekik amikor

le kell majd mondanunk a kedvenc fagyinkról a könnymirigyek

szeszélye miatt

egyelőre minden rendben valaki épp most talál fel egy kibernetikus

kezet ami képes egy közepes város 2,8 százalékát kielégíteni

valaki pontra tette a hibrid fogakat keresztezte a sejteket az emberi fogínyből

egy egér fogainak őssejtjeivel és ez

megszabadít majd a protézisektől

az egyensúly perceiben a legtanácsosabb

addig masszírozni a kezeid amíg már nem érzed őket hátadon a gránátalma magvai

először elkérgesednek majd lehullanak és nagyjából ez minden jó hír

egy piros alma

(un măr roşu)

nyár van és te még mellettem vagy

motyogta a papucsállatka a papucsállatkalánynak és a testük kissé bevilágította az akváriumot

mellette az ágy mozdulataink fűszeres leheletünk vajon

mindezek közül mi változtathatná meg a levegő összetételét? két élőlény

egyetlen plazmahíddá lesz egy átlagos napon mint bármely másik

egy öreg zsírszobrász azt mondta hogy egy kapcsolatban

az egyik partner véglegesen hozzákapcsolódik a másikhoz és nem

lesz már képes egyedül élni még akkor is ha

ez a különös viselkedésmód nem igazán fordul elő az embereknél

inkább az egysejtűeknél és a rozmároknál az ilyen jellegű információ

olyan mint a mentő ami nem ért ki időben egy piros alma

sárga alma lesz egy barna alma lesz egy fehér alma lesz

a tapéta felpuffad a vakolat lepattogzik a szerettek fényképei lehullanak

egyik a másik után és eltűnnek a törmelék alatt nem mi vagyunk az elsők akik ezt felfedezik és mégis

az érzelmi mutációk amik generációk során családjainkban végbe mentek

sérülékennyé tesznek a változásokkal szemben vagy talán a rossz

protein- és lipidszámok tartanak vissza a gyilkolástól

reggel van és a fény szinte tomografikusan halad át a párnákon

ahol az agyaink kiskorunk óta meséket mondanak

vakációs terveket szőnek és nevetnek mint két kövérkés karfiol

mielőtt a sütőbe kerülnek

egyszerű dolgok

(lucruri simple)

Talán az emberek tényleg csak akkor adják a legjobbat magukból, amikor

össze vannak törve, mint az olajbogyók.

Vagy talán nem, tudom is én, elmém egy ementáli sajt, amin

kísérleti egerek zenéje süvít keresztül, amikor megöleli őket a tolómérce.

Nem vagyok allergiás semmire, és mégis mindentől szenvedek, elég azt mondanod, hogy

nem szereted a marcipánt, és elsírom magam. Kaotikusan felszabadult

emberi melegség, hibásan letöltött pszichikai tartalmak, a reggel, az álmatlanság és a lehajszoltság miatti ideg,

amit a szeretteimre vetítek ki, mint egy repülő, ami

egy sétahajó fölött üríti ki a szennyvizet. Nincs semmi, a söröspohárra

nézel, majdnem látod a teli felét, ha nem borítanák ujjlenyomatok, amiket, kis szerencsével, még

10 évig tart a cyborg mestereknek reprodukálni. Vannak egyszerű dolgok köröttünk, amik

origamiznak a szívemmel. Érzelmi anarchia, felfoghatatlan földrengések, a saját ereje

alatt szétfoszló természet szépsége, városok, amikben rosszabb

a közlekedés, mint a véremben, és ez az egész légkör,

amivel sohasem igazán tudtam, mit kezdeni. Késő van, a gyerekek hazavárnak, inkább

ne vegyél komolyan. Mindannyiunk 80 százaléka a “megvannak nekem is a magam bajai”, a maradék víz és kalcium.

Nézd, ezek a konstellációk egy kortárs művész

hóbortjanak tűnnek, de nem súlyosabbak, mint egy kolibri

törékeny csontozata. Az irányítótoronyban nem maradt senki, a parkinsonos

fényképész majdnem eltalálta a gombot, az olajbogyó megfőtt, lehetne ez

a vég. Ha végre megállna itt.

ANDRÉ FERENC fordításai

Anastasia Gavrilovici 1995-ben született, a Bukaresti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát, jelenleg a Center of Excellence in Image Study keretein belül folytatja tanulmányait. Számos folyóiratban és antológiában közölt verseket, esszéket. A Poesis International világirodalmi költészeti folyóirat szerkesztőségi tagja, angol, francia és spanyol nyelvből fordít.

‍