Versek

Az embergép tragikomédiája

Én egy stigmatizált munkagép

vagyok, csekély díjazás ellenében

tűzokádó sárkány erőmmel

töröm magam előtt az utat, töröm,

hogy többé ne legyenek járhatatlanok.

A munkagép felszereltsége

nem túl dögös, az üzemeltetés

is olykor sok bosszúsággal jár, s a

terep sem mindig ugyanaz.

Mint rozsdamarta lélek futok a

felhők alatt, s nem látom igazán,

mennyi még a minőségi üzemanyag.

Pedig fáradt olajcseppekből nem

lehet színes buborékokat fújni,

meglazult, testet vesztő csavarokkal

angyalröpt helyett jobb lelassulni.

Elképesztő, hogy mennyire nem látom,

létem megszerzett jogán meddig

ját a motor hasmánt s haránton.

Mit számítasz te?

Tér és idő keresztje túl nehéz,

s te túl kevés vagy ahhoz, hogy

szimultán mindkettőt cipeld.

Egyre nagyobb szögeket keresel,

küzdesz a centiméterekkel,

önerőből kell magad rögzítened.

Túl keveset kaptál az alázatból,

hiába vallod meg minden bűnöd,

saját Édenkertet akarsz teremteni,

uralni akarod a démonokat – s Istenedet.

Egyensúlyozol egy magadnak

kijelölt, egyszemélyes körforgalomban,

irányjelződ a Kereszt – pedig a szögek

már alig tartanak, s az önkéntes

zuhanás megrontja szerepedet.

REM periódus

Álmomban nem ér földet a lábam,

a hajam zsírpecsétes rongydarab,

az úgynevezett REM periódusban

megromlik bennem minden esély,

mint tépett nylonzacskó lógok

kiszolgáltatottan egy száraz fán,

ott, ahol üres hinták szállnak a szélben,

ott gurulok én a Csend vasgolyóján.

Álmomban nem zöld a fű s a bokor,

az utak nem vezetnek sehova,

az emlékek menetközben elporladnak,

s akkor anyám áll ott kezében kosárral,

arcán novemberi köd-szürkeség.

Úgy áll ott, mint egy kint felejtett

virág, melyből megszökött a királykék.

Álmomban nem mérem az időt,

nincsenek arcok sem, csak kövek,

semmin nem lehet változtatni,

nincsenek vízfolyások, izzó tüzek.

Csak futómadarak vannak a homokon,

testes homály, emberforma angyalok,

krizantém koszorúk – rossz előjelek.

Furcsa nyár

Olyan furcsa az idei nyár,

mintha egy idegen kéz

tolná a felhőket az égre,

a rózsabogarak is ügyetlenül

készülnek a nászra – olyan

furcsa az idei nyár, valami

rázuhant a fény szeméremtestére.

A kövek meg itt fekszenek

csendben, csak hevernek, mint

tetszhalott bogarak – mindenhol

minden olyan valószínűtlen.

A forró falak között bujkálnak

az árnyak, én meg itt a kis sámlin

mantrázom a ’miatyánkat’, mert

fájnak a csontjaim, égnek az inak,

s ahogy a leveleket felemelem,

érzem a finom erezeten; tenyerem

dombján összeérnek a szívvonalak.

Dilemma

Spinoza jutott ma eszembe,

mikor szemüvegem lencséit

törölgettem, hogy jobb legyen

a valóság képe, hogy jobban

felismerjem az anyagot, amit

a végtelen elém tár, hogy lássam,

miként érvényesül bennem a

kiterjedés akkor is, amikor

csak kávésbögrémben hajóznak

a gondolatok, s a látvány is csak

impresszió marad, ha az ismerős

térben zátonyra futok.

Próbálom a helyszínt felismerni,

de távolodik tőlem a tapasztalat,

s úgy bújok az illúzió ölébe, mintha

elmentett összhang lenne, pedig

már nem vagyok más, mint egy

erejét vesztett áramütés a csendben.

Nem tudok tovább kapaszkodni,

nem érem el a túloldalt – szavaim

összetört lépcsőfokok.

Félek. Már nem fogom látni, hogyan

bújik ki a semmi kabátja alól

a világosság.

‍